Csiger Ádám
Tarantino a filmek, Rodriguez a filmkészítés legnagyobb rajongója.
A posztmodern tömegfilm pionírjai, de a
sorrend mindig Tarantino és Rodriguez. Előbbi filmjeit nagy várakozás övezi és
keveseknek okoz csalódást, míg az utóbbi körüli hype alábbhagyott, miután
gyerekfilmekkel jelentkezett. Tarantino elsősorban posztmodern forgatókönyvírásban
úttörő (írónak, kritikusnak, filmtörténésznek is vallja magát), Rodriguezt kis
büdzséből dolgozó indie self made man hősként, „egyfős filmstábként” méltatják,
de sokkal inkább a legfejlettebb típusú direktor, a szóló filmkészítő prototípusa. Nem tartja magát különösebb művésznek, de
mániája, ars poeticája a művészi innováció, kreativitás. Szerinte aki nem
instant tökéletességre törekszik, hanem minőség helyett minél nagyobb
mennyiséget megcélozva alkot, az a gyakorlással járó fejlődésnek, a hibákból
való tanulásnak (és kis költségnél a javítás lehetőségének) köszönhetően
kvantitás mellett kvalitásban is hamar felülmúlja azt, aki megpróbál a semmiből
mesterművet alkotni. Tapasztalatból beszél, elég megnézni stabilan sikeres
karrierjét és terjedelmes filmográfiáját. Azt tanácsolja a kezdőknek, hogy
filmezzenek minél többet, bármiről, ami eszükbe jut, ne féljenek a kudarctól.
Számára nem a mű, hanem a művészi alkotófolyamat a fontos (és az abból fakadó
öröm), nem fetisizálja a műalkotást, hisz azokat emberek csinálják, akik nem
hibátlanok. Tarantino ritkán jelentkezik filmmel, de azokat úgy kidolgozza,
mintha regényt írna, Rodriguez állandóan filmet készít és azokon is számos
posztot tölt be, így aztán vannak rossz munkái (bevallása szerint ezekből
tanulta a legtöbbet), de sokkal több jó. Még mindig fejlődik, és fog is. Tarantino
folyton filmekről beszél (sajátjairól vagy kedvenceiről), Rodriguez erőssége a
tartalom helyett a forma, ő filmes fogásairól tud napestig mesélni. Előbbinél a
filmes utalás, utóbbinál a filmtrükk rengeteg. Tarantino a par excellence
posztmodern tömegfilmes, korai munkái a klasszicizmus és a modernizmus
szintézisét adták, napjainkra egyre inkább nosztalgikus lett, a kortárs filmezést
megvetve visszafelé indult az időben, Oscar-esélyes presztízsfilmekkel, instant
klasszikusokkal jelentkezett, a visszavonulást fontolgatja. Rodriguez nem látja
olyan sötéten a jövőt, sőt, határtalanul optimista. Tarantino
forgatókönyvíróként ismertette meg magát, Rodriguez viszont a kezdetektől
mindent maga csinál a filmjein, a színészetet leszámítva. Tarantino a
posztmodern tömegfilm elitjét képviseli, amit viszont Rodriguez csinál, az
szenny, aljaművészet. Nem csak a posztmodern, az indie és a low budget
tömegfilm, hanem a grindhouse, az exploitation, a B-film és a trash pionírja
is, de ő készíti a legjobb élőszereplős rajzfilmeket, képregényfilmeket, emellett
rövidfilmre elegendő high concept alapötletekből csinál pörgős
nagyjátékfilmeket. A filmkultúra, majd a filmkészítés (technikai fejlődése
miatt bekövetkezett) demokratizálódásának, ezzel mintegy népművészetként való
újjászületésének (olcsó és egyszerű kamerák gyerekek kezében, videólejátszó,
tévé minden lakásban) köszönheti karrierjét, de megszállott amatőrfilmesből
multitalentum guruvá fejlődött. A posztmodern műfajfilm populárisabb oldalát
képviseli, nevezhető (szegénysorról jövő, de fősodorba tartó) (neo)klasszicistának,
kvázi népi művésznek, ősfilmesnek. Tarantino zászlóvivője, ő viszont terméke is
a posztmodern filmnek, túl is haladta azt.
Példaképei műfajfilmes
szerzők, Hitchcock és követője, Carpenter. Utóbbihoz hasonlóan igyekszik a
filmezés minél több területét kontrollálni, a filmkészítés egyetlen
szegmensétől sincs elidegenedve. Auteur, de a legújabb fajtából. Tartalom helyett
stílusban gondolkodik, mesterember, napjainkban ismét így tartható fenn a
szerzői alkotás. Fanatikus innovátor: pályája eleje szegénysori gerilla
trükkökről szólt, mára (a digitális filmezés és a számítógépes effektusok
elterjedésével) a filmtechnika pionírjává vált, mert így tud gyorsan, olcsón,
hatékonyan dolgozni, állandó bevételt termelve megélni a filmezésből. A mozi
számára bűvészmutatvány. Öntörvényű, maximális szabadságra törekszik, ezért
érdeklik olyan olcsó, minimalista, eszképista formátumok, mint a képregény, a
rajz és azok fejlettebb verziója, a számítógépes animáció. Tízgyerekes
mexikói-amerikai családból jön, autodidaktaként rákapott a kreativitás okozta
sikerélményre, munkalkoholista. Egy átlag hollywoodi direktor mit sem ér stáb
nélkül, ő ellenben igyekezett minden posztnak mestere lenni, nála a filmezés
nem csapatmunka, hanem a legnehezebb, legkomplexebb egyéni sport.
A kölyök mozija
Gyerekként a rajz, az
animáció érdekelte. Sosem készített animációs filmet, de minden mozija (erőszak-ábrázolása
különösen) rajzfilm- és képregényszerű. Az animáció és a graphic novel
tartalmilag a gyerek- és családi zsánerrel járnak együtt, Rodriguez ebben is
alkotott, de elsősorban a transzgresszív felnőtt rajzfilmekért (Tűz és jég, Heavy Metal), valamint a
felnőtt képregényért (Sin City)
rajong, a gyerek- és felnőttfilm határainak elmosódása szintén a posztmodern
jellemzője. Korai rövidfilmje, a Bedhead kísértetiesen
hasonlít az élőszereplős animeként aposztrofált, ultraerőszakos Tetsuo - Vasemberre. Az animáció és a
képregény egyaránt a szegény ember művészete, az olcsó nyersanyag nagy alkotói
szabadságot garantál, minimális materiális akadály áll csak a teremtő művészi
fantázia útjában - de ugyanez valódi szereplőkkel nagyobb kihívás. (Ha a film
bűvészmutatvány, a színész a valóság táptalaja benne.) Debütfilmjére, az El Mariachi - A zenészre gerilla
módszerekkel gyűjtötte a büdzsét, nem csoda, hogy megtartotta azon (szponzorai
által becsült) szokását, hogy kevés pénzből készít méregdrágának látszó filmeket.
E munkája híresen kis büdzséjű és pörgős forgatása alkalmával legtöbb döntése
mögött nem művészi, hanem praktikus okok álltak. Gyakorlásképpen, edzésként
készítette. Amatőrfilm, home made movie. Számos oka volt arra, hogy a színészit
leszámítva minden létező poszton ő dolgozott a filmen: spórolt a büdzsén és a
forgatási időn, a „csináld magad” elvet vallja, nem szívesen osztozik a
filmezés jelentette örömön (legfeljebb kezdőkkel, barátokkal és amatőrökkel, a
profi stábtagokat ki nem állhatja), látens mizantróp, ha filmezésről van szó.
Nem volt biztos abban, hogy mihez van tehetsége, mindent maga csinált, hogy
minél több szakmában fejlődjön és bármely területen kaphasson munkát a
filmiparban. Az El Mariachit
exploitation-filmnek nevezte, roncs-stílusa alapján a hetvenes évek grindhouse
mozijainak mezőnyébe illik, de a VHS-korszak hatását is mutatja (videóra
forgatták). Mentes bármiféle túlproduceltségtől, maximálisan
hatékonyság-optimalizált, a bakikat elfedi a villámgyors tempó (ennyiben
Rodriguez B-film és trash mezőnyben is pionír). Mizantróp forgatási módszere ok
nélkül lázadás, a hagyományos filmezés, a csapatmunka-filmkészítéssel járó
kompromisszumok világa elleni harag, így valósítja meg a gyakorlatban a
formalista szerzői filmezést. Az El Mariachi
hőse magányos, szegény népművész, aki csak azt akarja csinálni, amit az
ősei: alkotni és megélni – ez legszerzőibb filmje.
Leginkább
alulreprezentált nagyjátékfilmje a Roadracers.
Első nyíltan posztmodern munkája, hisz egy retró TV-sorozat epizódjának
készült. A Haragban a világgal posztmodern
zsánerfilmes parafrázisa. David Arquette játékát látva megkockáztatom,
Rodriguez színészvezetése alulértékelt: összes protagonistája James
Dean-hasonmás rebellis, karakterben pedig Snake Plissken-féle macsó. Banderas,
Clooney és Freddy Rodríguez neki köszönhetik legemlékezetesebb mozis
alakításaikat. Karaktereik mind alteregók, Rodriguez a színészi játékot is
kontrollálja. A Desperado sequelként
következetlen, inkább mozi-változat: nagyobb (de még mindig alacsony) büdzséjű
remake, a Mariachi-demókazetta stúdió-verziója. Az elnagyolt akció-western
történetről játékos humor és rajzfilmszerű akciókoreográfia vonja el a
figyelmet. Tarantino színészként előadott híres jelenetét is Rodriguez írta.
Míg előbbi nagy hangsúlyt fektet a részletekre, utóbbi a nagyjátékfilmes
hosszúságú szkriptjeit összecsapja (a stáblistán karakterek neveiként
tömegfilmes archetípusok szerepelnek), de egy-egy jelenet, párbeszéd vagy
beszólás intervallumán belül alulértékelt szövegíró, történetmesélő. Számos
szcénája épül egy gegre, sztorira, témára, annál jobban megy neki, minél
kevesebb játékidővel kell számolnia, a Mariachi-trilógiában számos
mikrotörténet található, melyek extrém stílusát a narrátor-karakter szubjektív
szemszögével motiválja, A vihar kapujában
után szabadon. A Négy szoba egy
direktor-kvartett szkeccsfilmje, megelőlegezi a három rendező által jegyzett,
szintén több (rengeteg karaktert felvonultató) fejezetre épülő Sin City-t (Rodrigueznek a fáma szerint
a Ponyvaregényhez is volt köze). Az Alkonyattól pirkadatig írója Tarantino
(radikális műfajváltása a Ponyvaregény fordulatait
idézi), Rodriguez hamisítatlan trashfilmet rendezett a szkriptből, rövidfilmes
helyett immár klippesztétikával. A The
Faculty - Az inváziumban a posztmodern műfajfilm Tarantino utáni
legtehetségesebb forgatókönyvírójával, a tinifilm-specialista Kevin
Williamsonnel boronálták össze. A posztmodern önreflexió felszíne alatt a
történet ismét egy magányos, ok nélkül lázadó, nonkonformista hősról szól, ez a
narratíva Rodriguez gyerekfilmjeiben tért vissza.
Vissza a jövőbe
A Kémkölykök váltásnak tűnik a pályáján: gyerekfilm, alacsony
korhatárral, míg a Desperado és az Alkonyattól pirkadatig csupa vér,
erőszak, erotika és profanitás. Pálfordulásról pedig szó sincs, a Bedhead és a Négy szoba általa rendezett epizódja egyaránt e film főpróbái
voltak, de felnőtt filmjeiben is találunk fontos gyerek-karaktereket. A The Faculty - Az invázium tinifilmes
vonala is visszaköszön, hisz mindkét mozi hőse kiközösített geek, magányos
csodabogár. A Kémkölykökben látható
mókás sci-fi találmányok rímelnek a filmtechnikai invenciókra, amiknek
Rodriguez híve lett, nevezetesen a (forgatást megkönnyítő, gyorsabbá és
olcsóbbá tévő) CGI-ra és digitális filmezésre (míg Tarantino retró, régisulis
fogásokat használ). Nem tiszteli a hagyományokat, újdonságot keres, hisz afelé
tud fejlődni, de nem csupán a hi-tech filmezés híve, a Kémkölykök-széria során kreatívan használt régi, low-tech
metódusokat, amikor így tudott gyors és költségkímélő lenni (máskor a legújabb
technológiával mesél régimódi meséket). Ahhoz képest, hogy posztmodernista,
Rodriguez felnőtt korhatáros munkáiban meglepően kevés a filmes utalás, míg a Kémkölyköket egyszerre dominálja
gyerekfilmes humor és posztmodern játékosság, amelyek kiválóan összeillenek,
hisz a mímelés gyerekes. A Kémkölykök
3-D: Game Over alkalmával a három dimenziót próbálta ki, a Kémkölykök 4D: A világ minden ideje
pedig „szagos film”. Utóbbival sem csak pionír, de múltidéző is, hisz már a
hatvanas években is voltak ilyen kísérletek az amerikai szegénysori
filmgyártásban. Nála a szagos effektek a szennyhumort egészítik ki.
Szóviccekkel feszegeti a gyerekfilmes korhatárt, William Castle-t idéző
gimmickeket (szegénysori gerilla-fogásokat) használ. A Kémkölykök-filmek esti mesék a gyerekeinek, a Cápasrác és Lávalány kalandjai 3D-ben szkriptjét pedig már velük
közösen írta, gyermekei álmait vették alapul. Családi film, de nem csak
családoknak, hanem családtól, ő így játszik a srácokkal a hátsó kertben. A protagonista
álomnaplót vezet, a zsáner szürrealista fantasy-trash gyerekfilm. A posztmodern
műfajfilmezés erősen kompatibilis a gyerekfilmmel, a vígjátékkal és a
trash-sel, hisz infantilis eszképizmus működteti, Rodriguez ezúttal a komikus,
gyerekeknek szóló B-film, trash, sőt (itt csak finoman tabusértő) exploitation
és grindhouse úttörője volt. (Korábbi munkái zsáner- klasszikusok
trash-verziói, a Kémkölykökkel a
Bond-filmeket parafrazeálta.) A Sin City
alkalmával immár a színészekkel való, és a színészek közötti munkát is nagyban
megkönnyítette, tanult a hasonlóan mizantróp mentalitású és filmtech-pionír
George Lucastól. Megidézett olyan letűnt zsánereket, mint a film noir, mely
ugyancsak B-filmes antihősöket és exploitation brutalitást kínált (míg Frank
Miller a képregény és a felnőtt tartalmak összeházasításában volt pionír).
A Grindhouse-duplafilmmel, azon belül a Terrorbolygóval visszatért az explicit posztmodernizmushoz, a
szegénysori double feature roncsfilmek és a VHS-korszak hangulatát rekonstruálta,
de a tőle megszokott vadiúj filmtechnikákkal. Rodriguez és Tarantino
ikerfilmjei ugyanazon mozifikciós univerzumban játszódnak, de karakterek térnek
vissza korábbi filmjeikből is, ebben a posztmodern tömegfilmes szerzők
eszképista világteremtő fantáziája dolgozik. A „money shot” szcénáknál
roncsolja a filmfelületet: a „jó részeknél” visszatekergetett, rongyosra nézett
videókazetták képe festett így. A fabulát tabusértések, a szüzsét önreflexív
gegek dominálják. A Grindhouse-projekt
legérdekesebb szegmensét a két film elé-közé beékelt ál-előzetesek jelentik,
melyek közül a Rodriguez rendezte Machete
volt a legnépszerűbb. Míg a retró duplafilm megbukott, e rövidfilmből egész
estés változat készült, azaz újabb demokazetta kapott stúdió-verziót. A kisfilm
a leginkább gazdaságos, gyors és lényegretörő műve, hisz csak a „money shot”
jeleneteket, a műfaji attrakciókat kellett leforgatni hozzá, nincs sallang,
nincs üresjárat. Ő és Tarantino amatőr kamutrailer-készítő pályázatot hirdettek
a Grindhouse-duplafilm kapcsán,
melynek nyerteséből (Hobo With a Shotgun)
is nagyjátékfilm készült, ami csak egyetlen mű az általuk keltett
retró-hullámból. Two Scoops című
rövidje kreditei szerint „Robert Rodriguez és a Te filmed”: pályázatot
hirdetett megírt, de félbehagyott jeleneteinek befejezésére. Ez is gerilla
(ön)reklám, újabb lépés a filmezés demokratizálása, interaktívvá, népművészetté
való kiterjesztése felé.
A Csodakavics a Ponyvaregény gyerek-trash
verziója: epizódokra bontja a filmet, amelyeket összekeverve mesél, és a
filmfelületen is megjelenített DVD-távkapcsolóval navigál közöttük. Az eredeti
cím Shorts, mely rövidfilmeket is jelent: ezúttal ál-előzetes helyett
kisfilmmel nyitja egész estés műsorát, majd megtartja ezt a struktúrát. (A B-,
grindhouse, exploitation és trashfilmek is csupán tömegfilmes „money shot”
attrakciókat kínáló szcénák lazán összefüggő füzérei.) Az ideális Rodriguez-mű
a rövidfilm, amiben egy ötletre egy önálló opus épül, mely így mentes bármiféle
túlgondoltságtól, pazarlástól. Ugyancsak reklámfilm a The Black Mamba Kobe Bryant főszereplésével és annak
Mariachi-filmekre hajazó heroikus (ezúttal sportfilmes látványosságként
funkcionáló) brillírozásával. A Mariachi-trilógiát záró Volt egyszer egy Mexikó politikai felhangjai komolyodást mutattak,
de Rodriguez megtartotta korábbi filmjei energikus, vad stílusát, öntörvényű
módszereiből mit sem kellett feladnia, nagyobb szabadsága van, mint valaha - a Machete ölt hasonló stílben forgatta,
mint debüt-filmjét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11660 |
