Sipos Júlia
A retró-filmekben nem az utókor viccelődik a múlton, az idő leplezi le a halálosan komolyan vett aktuális lózungokat és korszellemet.
15 éve kezdted el a „retró” sorozatot, Magyar retró, Balaton
retró. A sorozat éppen a Budapest
retróval indult. Miért?
Ennek
emocionális és praktikus okai is voltak. Budapestről található a legtöbb archív
anyag. Bár most épp egy olyan retró filmen dolgozom, ami kifejezetten a vidék
Magyarországáról szól, a Kádár-kor vidék-propagandájáról. A filmes kapacitás
nagy része itt volt Budapesten, ahogyan itt voltak a stúdiók és itt készítették
a mozi híradókat. A filmjeim alapját azok a kis szkeccsek képezték, amelyek a
heti filmhíradó végén a „kis színest” jelentették. Kiküldtek egy stábot, hogy
csináljanak utcai életképet, például, hogy mennyibe kerül egy konfekció-zakó,
vagy, hogy nyílt egy új cukrászda… és ezek mind budapesti helyszínek voltak.
Ami az érzelmi részét illeti, ezeken a filmeken az én gyerekkorom van, vagyis a
hetvenes évek. Találtam olyan filmet, amin az egykori lakótelepi házunk
parkolója látható, az Árpád-híd pesti hídfőjénél –
a Társadalombiztosítóval szemben. Ott
vasárnaponként lementek a lakók, és akinek kocsija volt, az autó alá feküdt és szerelte.
Moszkvicsok, Ladák, Skodák alól mackóruhában kilógó fél embereket lehetett
látni. Olyan felvételeket is láttam ezeken a régi filmeken, amikből úgy
éreztem, hogy a szüleim így élhettek. Ezért nagyon szerettem ezeket a képeket.
A Bölcsészkar előtt, a Petőfi téren huszonéves fiatalok ülnek a rakpart
lépcsőjén, az Erzsébet-hidat még nem is építették újjá, vízbe lógnak a
hídcsonkok és ott ülnek a fehér, kihajtott ingű fiúk Elvis-frizurával, meg
felstuccolt hajú nők fekete napszemüvegben. Pont olyanok, amilyenek az én
szüleim voltak egyetemistaként a hatvanas években. Persze, a helyszínek is
érdekesek voltak. A sok neonfelirat az üzleteken. A jellegzetes neonképek, a
Lottó- reklám, az Úttörő Áruház, ahol a fiú meg a lány egy labdát dob föl, meg
a kisfiú, aki issza az üveges tejet és közben nő a hasa… neon animációk a
hatvanas évekből. Nem úgy tekintem a retró-sorozatomat, hogy ezek szerzői filmek,
inkább olyan ez – Tandorival szólva –, mint egy talált tárgy megtisztítása, valaminek a felmutatása,
ami addig rejtve volt az emberek elől.
Ezeknek a retrófilmeknek éppen az a titkuk,
hogy minimalista módon mutatnak meg valamit, alig kommentálva, miközben a
bemutatott kor társadalmi érzülete mégis előjön a képek mögül, az egész
politikai és társadalmi hangulat.
Ez
nem a Kádár-korszak történelmi bemutatása, inkább, azt mutatja, hogy milyennek
akarta a rendszer láttatni önmagát. Propagandafilmek, amelyek saját magukat
leplezik le. Nem kellett semmit hozzátenni, önmagukban is abszurdak. Mi a
narrációban sohasem próbáltunk gúnyolódni, a filmekben található humor mind az
eredeti filmekből fakad. Mi csak adatokat tettünk hozzá, nem akartunk
visszafelé okoskodni vagy nagyképűsködni. A filmeket az akkori Magyar
Filmintézetből, későbbi nevén Magyar Nemzeti Filmarchívumból, jelenlegi nevén
Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézetből kaptuk. Érdekes egybeesés,
hogy az amatőr fotóarchívumot, a Fortepánt is éppen Tamási Miklós csinálja, aki
15 éve ezeknek a retrófilmeknek a forgatókönyvírója.
Hogyan válogattatok a több ezer méteres
tekercsekből?
Főleg
címek alapján, mert minket nem a várostörténet érdekelt, hanem az életmód:
hogyan laktak az emberek, hol dolgoztak, hova jártak étterembe, szórakozni,
táncolni. A filmek tele vannak olyan képekkel, amikre a mai fiatalok már nem
emlékezhetnek. Olyan emblematikus dolgokra gondolok, mint a Clark Ádám téren a
körforgalomban a virágokból kirakott vörös csillag, vagy ugyanez a Nemzeti
Múzeum kertjében… Vagy olyan agyrémek is születtek, mint amikor Antal Imre
jégkrémpálcikák eldobásán keresztül mutatja meg a budapestiek jégkrém
fogyasztási szokásait...
Ugyanakkor végig látható, hogy ez nem
nosztalgia, hanem egyfajta leképezése a korszaknak.
Amikor
elkezdtük, arra törekedtünk, hogy a visszatekintés ne legyen sem gúnyolódó, sem
nosztalgiázó. Vékony pengeél volt, de úgy tűnik, hogy az emberek értik és
szeretik a retró-sorozatot, fent van a YouTube-on, a torrent oldalakon, de a
DVD-kből is több tízezret vettek. Amikor 15 éve elkezdtük, tartottam attól,
hogy becsúszhatnak pontatlanságok, de ezekben a filmekben is megvan a tévedés
szabadsága, és mi nem történészi munkára törekedtünk, nem a korszak pontos
definiálása volt a célunk. Ezek a filmek inkább segédanyagok lehetnek a
történelemórákon, semmint tananyagok.
A saját forgatású filmjeidben is gyakran
megjelenik Budapest?
Persze,
hiszen itt a forgattam a legtöbbet. A Tandori Dezsőről szóló diplomafilmemben
Tandori sétál Budapesten, és falfirkákon, közlekedési táblákon találja meg
saját verseit, vagy egy dunai hajóra fölkasírozva. Az Esterházy-vacsorában
Esterházy egy dunai hajón beszélget Orsós László Jakabbal. A város, a Duna
nálam mindig központi élmény. Ahogy Vas István írja a Pesti elégia című
versében:
„Tudom,
valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy
itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.”
Itt
születtem, és életem 95 százalékát itt töltöttem. Volt is egy sorozatom, a Szülőfalum
Budapest, ebből három rész készült el 2002-ben. A Flaszter népe a
hajléktalanokról, a Plázák népe a bevásárlóközpontok eladóiról,
közönségéről, biztonsági őreiről, meg a Partik népe a híres budapesti
partiéletről, a Cinetripről, a Szigetről, a frankhegyi bulikról. Ezekben
különböző budapesti szubkultúrákat akartam bemutatni. Többet is terveztem, de
nem kaptunk több támogatást.
Az igaz, hogy a Dzsumbuj lebontását is filmre
vetted?
Igen,
egyszer 2009-ben Kékesi Attilával arra jártunk, véletlenül volt nálunk kamera
és nagy munkagépekkel éppen dózerolták le a Dzsumbujt. Ez csak egy tízperces
etűd lett, mert bár hetekig forgattunk, nem tudtuk saját zsebből tovább
finanszírozni. Három hatalmas ház volt ott, amiben cigány családok éltek, akik
egyébként építkezési munkákból tartották fenn magukat, és aztán velük bontatták
le a saját otthonaikat.
Játékfilmből maradt-e Budapest-képed,
emléked?
Persze.
Az első a Zilahy Lajos rendezte Halálos tavasz, amiben a még megmaradt tabáni
kis utcácskában sétál Karády és Jávor. Aztán András Ferenctől a Dögkeselyű,
amiben nagyon benne van a nyolcvanas évek Budapestje. Egy kocka Ladával menekül
Cserhalmi, és a rendőrök szintén kocka Ladával üldözik a Keletitől. Vagy Török
Feritől a Moszkva tér, ami a rendező múltján átszűrt városképet és
életérzéseket mutat be.
30 év múlva milyen Budapest retrót
forgatnál, miből válogatnál? Óriási az anyag, hiszen most már mindenki rögzít
valamit digitális eszközzel.
Igen,
mindenkinek van a zsebében egy kamera, én is folyton filmezem a várost a
telefonommal, még a kocsiból is. A kedvencem, amikor a Petőfi-hídon hajtok át,
és a kivilágított Duna-hidak egymás mögött mozognak. Ez a legnagyobb 3D élmény!
A Budapest retróban persze a város
csak kulissza. Ami engem ebben igazán érdekelt, az az emberi butaság és
bornírtság, és szerintem ebből ma is találunk bőven. Rendszerek jönnek, mennek,
de a hülyeség az állandó, úgyhogy lesz nyersanyag a mai korból is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11659 |
