Murai András
Sára Sándor szinte valamennyi dokumentumfilmje a magyar történelem egy-egy epizódjának kizökkent idejét hivatott „helyre tenni”.
Fekete-fehér filmen, statikus képeken,
félközelikben komponálva, asztal mögött ülő férfiak több mint egy napnyit
beszélnek – régi módszer, legyinthetünk, és nem mai befogadónak való időélmény.
A Krónika „beszélő fejes” történelmi
dokumentumfilm a múlt század nyolcvanas éveinek elejéről, a második világháború
magyar katasztrófájáról – maga a film is történelem már. Bátor, előremutató
szerepét betöltötte akkor, amikor az eseményeket elhallgató és meghamisító
történelmi értelmezések ellenében felmutatta a 2. magyar hadsereg tragédiáját.
A Krónika azonban csak messziről
tekintve látszik társadalmi berendezkedéshez kötött (tehát diktatúrában történelmi igazságot kimondó), régivágású dokumentumfilmnek.
Ha közelebb megyünk Sára Sándor rendezéséhez, vagyis újra nézzük ezt a
monumentális eposzt, mást tapasztalunk. Azt például, hogy ez a film tud valamit
arról, hogyan kell a nézőben a „belső mozit” működésbe hozni. Erre emlékeztem kamaszkoromból
– úgy tűnik –, mert bennem maradtak azok a képek, amiket a visszaemlékezők
elbeszéléseiből akkor alkottam magamnak. 1983-ban. Ma nem kell hétről hétre
kivárnom az újabb részeket, mint akkor, az egycsatornás televízió korában,
mikor először tűzték műsorra. A YouTube által töményen nyújtott film-dózis még erősebbé tette az
élményt, beszippant a lassan, de szuggesztív elbeszélésekből bontakozó film. Sajnáltam,
hogy véget ért a huszonhat óra, szerettem volna még nézni az idős férfiak
arcát, hallgatni történeteiket, pedig jelentős részben a borzalomról beszéltek,
mindenki a saját és egyben kétszázezer társuk haláltusájáról. A személyes
elbeszélések erejéhez semmi sem fogható, ám nem önmagában az arcok és a hozzájuk
tartozó történetek erős hatásában, és nem is egyszerűen a pusztulás minden
részletre kiterjedő beszámolóiban látom a film máig tartó szuggesztív hatását.
Inkább abban, ahogy a visszaemlékezések anyagával dolgozik, ahogy a személyes
történetek fonalát összeszövi, és kollektív emlékezetté szerkeszti. A Krónika belső logikája miatt lüktető,
élő ma is, ahogy a montázzsal létrehozott sajátos struktúrája megalkotja a
túlélők tapasztalataiból a történelmi emlékezetet.
Természetesen a Krónika nem csak szerkezetét tekintve,
de minden szempontból rendkívüli teljesítmény. Kétségtelen, hogy bemutatása
körüli nehézségek, a betiltás is hozzátartozik a Krónika kitüntetett filmtörténeti helyéhez, csakúgy, mint maga a
témaválasztás: merész tett, hiszen a doni katasztrófa a hetvenes évek végén,
mikor Sára elkezdi a munkát, tabutéma. Utólag, életművét ismerve nem meglepő,
hogy a 2. magyar hadsereg traumatikus történetének rekonstrukciója érdekli, hiszen
ma már jól láthatóan vonzódik a kibeszéletlen, elhallgatott történelmi
eseményekhez. Szinte valamennyi dokumentumfilmje a magyar történelem egy-egy
epizódjának kizökkent idejét hivatott „helyre tenni”, vagyis az emlékezet folytonosságát
megteremteni (gondoljunk a bukovinai székelyek sorsát elbeszélő „Sír az út előttem …”, vagy a szovjet
gulágokba hurcolt lányok, asszonyok szenvedését feltáró Magyar nők a gulágon című filmre). A 2. magyar hadsereg
kataklizmájáról nem lehetett őszintén beszélni a Kádár-rendszerben, nem
lehetett utólag, a nyilvánosság előtt „megtörténtté” tenni, hiszen „fasiszta
hordának” kellett tekinteni a Szovjetuniót megtámadó hadsereget. Ezen a hamis
képen először Nemeskürty István könyve, a Requiem
egy hadseregért kívánt változtatni 1972-ben. A következő őszinte beszédet már
nem bírta el a rendszer, talán azért mert ilyen hosszú film még a kommunista
mozgalomról sem készült, s valószínűleg azért sem, mert a Krónika elsőként megszólaltatva őket, a túlélőkkel beszélteti el a
magyar hadsereg teljes történetét. Az 1942 tavaszától 1943 tavaszáig tartó
eseményeket övező több évtizedes hallgatás csendjét a leghitelesebb személyek
törték meg, azok, akik átélték. A 25 részből három adás ment le, mikor levették
műsorról. Sára nyilatkozataiból tudhatjuk, az a rész verte ki a biztosítékot a
szovjet elvtársaknál, amelyben az egykori magyar karpaszományos őrmester egy
ukrán tanítónőhöz fűződő szerelmi viszonyát beszélte el. Szovjet nő nem
folytathat viszonyt a fasiszta bérenc magyar hadsereg katonájával, különösen,
miközben férje a fronton harcol. A Krónikát
a rendszerváltásig, egészen pontosan 1992-ig nem játszotta a magyar tévé. Még
akkor, mikor levették műsorról a Krónikát,
Sára és munkatársai (Csoóri Sándor és Hanák Gábor dramaturg) elkészítettek a
mozik számára egy ötrészes (nyolc órás) változatot, Pergőtűz címmel, amit aztán a tévé is vetített. Így töredékesen, de
mégiscsak eljutott a nézőkhöz a 2. magyar hadsereg túlélők tanúvallomásaiból
építkező története.
80-90 visszaemlékező
felkutatása és megszólaltatása önmagában rendkívüli teljesítmény, ráadásul a
szereplők a hadsereg teljes vertikumát képviselik. A honvédek, tartalékos
tisztek, vezérkari főnökök és munkaszolgálatosok egymásnak adják a szót
(anélkül, hogy erről tudtak volna, mikor elbeszélték a saját történetüket), a
pozíciók alapján is különböző szubjektív nézőpontokat a film találkoztatja, s
az eltérő perspektívákat egymás mellé helyezve arra „kényszeríti” nézőjét,
saját maga rakja össze egy-egy esemény képét. Sára többször nyilatkozta, hogy
nem volt nehéz dolga az interjúk során, mert a több évtizedes hallgatás után rendkívüli
igényük volt a túlélőknek, hogy a felszínre engedjék az elfojtott emlékezetet. De
tegyük hozzá, mindehhez, az interjúalanyok őszinte megnyilatkozásához azonban a
megfelelő légkört és bizalmat meg kellett teremteni, amihez Sárának (bizonyítják
ezt más dokumentumfilmjei is) kivételes képessége van. Egészen rendkívüli az az
aprólékosság, precíz részletesség, ahogy elbeszélik a visszaemlékezők az
eseményeket, leírják a helyszíneket, beszámolnak a dermesztő fagyról, a
záporozó lövedékek hangjáról. A filmen végigvonul ez a sajátos kettősség, amit
az események tárgyilagos leírása és a jelenben újraélt múlt szubjektív élménye
jelenít meg.
A film szerkezetének kialakításakor az alkotók
arra építettek, hogy a visszaemlékezők ugyanazon témáról rendkívül hasonló
módon beszéltek, időnként pedig ugyanazt mondták el. Ezeket az átfedéseket,
közös halmazokat természetesen észre kellett venni a több tucat „magányos”
interjúban, és úgy egymás mellé helyezni, hogy az egyéni történet-darabkák
összeadódva újabb minőséget, a közös emlékezetet hozzák létre. A több mint
százórányi nyersanyag rendszerezéséről mondta Sára, hogy az „anyag önmagát
szervezte”. Mit jelenthet ez? A kérdés messze vezet, nem kevésbé súlyos
dilemmához, mint hogy ki írja a történelmet. A hiteles tanúk, azok, akik részt
vettek az eseményekben és tőlük első kézből hallhatjuk, mi és hogy történt, nem
látják át az összefüggéseket, nincs rálátásuk az események tágabb kontextusára,
csak azt érzékelik, ami közvetlenül velük és környezetükben történik. Ez a
szemtanúk generációjának töredezett emlékezete. Az egységben és kronológiában
láttatáshoz szükséges a következő generáció tekintete, az elemeket
összeillesztő, ok-okozati kapcsolatokat felállító szemléletmód. A második és
harmadik generáció tagja azonban, nem tehet mást, szelektál, kiemel, vág és
szerkeszt. A Krónikában a montázs
alakítja ki a személyes visszaemlékezések halmazából a témákat, amiket aztán
kronológiába rendez. A visszaemlékezések azonban úgy állnak össze elbeszélő
folyamattá, hogy közben a 25 részen át az egyéni sorsok is kibontakoznak. Ismét
egy kettősség: a film elején megjelenő arcok a film végére ismerőseinkké válnak,
beszédstílusuk, szóhasználatuk egyedisége önálló személyiségekként jeleníti meg
a visszaemlékezőket, személyes sorsuk egésszé áll össze, miközben épp az ő szubjektív
világuk mozaikos szerkesztése mutat túl az egyéni életutakon és tágul egy egész
történelmi esemény elbeszélésévé.
A mű hitelességét
önmagából meríti. Nincsen külső referenciára szüksége, múlt-szakos tudósokra,
vagy archív felvételekre. Bár valamennyi rész elején korabeli híradókból látunk
néhány perces összeállítást, ezeknek az ideológiával átitatott felvételeknek a Krónikában az feladata, hogy leleplezze
a Horthy-kor hivatalos nyilvánosságát, és az itt sugárzott hamis képet
ellentétbe állítsa a visszaemlékezésekből kibontakozó értelmetlen szenvedéssel
és halállal. Az archív felvételek és a jelen idejű elbeszélések közötti óriási
szakadék felerősíti a nézőben a 2. magyar hadsereg katonáinak teljes
kiszolgáltatottságát, odavetettségét, reménytelenül és távol a hazától.
A Krónika különös súlyát mindezért nem csupán a Kádár-kor társadalmi
– politikai kontextusa adja, nem csak azért működött a film, mert hiányt
pótolt, űrt töltött be a közelmúlt történelmének kibeszéletlen eseményét
elbeszélve. A másodlagos emlékezet feladatát végezték el a Krónika alkotói: a személyes visszaemlékezések összhatását
megteremtve elsőként hozták létre a 2. magyar hadsereg tér-idő egységbe
szervezett kollektív emlékezetét, és ez a szerkezet (mindegy melyik évben és
rendszerben nézzük) mindig működik, hibátlanul építi a visszaemlékezők saját
tapasztalataiból a múlt közös tudását.
Magyar Műhely rovatunk
szereplő cikkek mindegyike a Sára Sándor – Gaál István emlékkonferencián (ELTE
Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet 2013. szeptember 27-28.) tartott
előadás alapján készült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 4-5. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11658 |
