Vajda Judit
Az északi szelek szárnyán újabb skandináv bűnfilm érkezett – újfent egy sikeres könyv adaptációja.
A svéd Camilla Läckberg Erica Falck – Patrik
Hedström-, avagy Fjällbacka-krimisorozatának
nyolcból az ötödik darabja, az Eltitkolt
életek nemcsak tartalmazza mindazokat a vonásokat, melyek az utóbbi időben
egyre népszerűbbé váló skandináv bűnügyi regények legtöbbjét jellemzik, de
egyszersmind koncentrálja is azokat.
Ha van valami közös az
észak-európai krimikben, akkor az az, hogy a nyomozás tárgya és a nyomozást
végző személy vagy személyek egyformán fontosak, ennek megfelelően maguk a
nyomozófigurák is alaposan kidolgozottak és egyénítettek. Legyen szó egy
lelkiismeretes újságíróról és egy különc hackerlányról (a skandináv krimilázat
ha nem is elindító, de annak világszerte hatalmas lendületet adó Millennium-trilógia Stieg Larssontól),
hallgatag felügyelőkről (a norvég Karin Fossum Sejer-, az izlandi Arnaldur Indridason
Erlendur-sorozata) vagy egy egész nyomozócsoportról (Arne Dahl: Misterioso), biztosak lehetünk benne,
hogy a szakmain kívül magánéletüket is alaposan megismerjük.
Hogy a nyomozó személye
közel sem mindegy, azt remekül példázza, hogy gyakran tapasztalhatunk átfedést
a nyomozás és a nyomozó között. Erre az összekapcsolódásra legjobb példa a Millennium-trilógia második és harmadik
kötete, A lány, aki a tűzzel játszik
és A kártyavár összedől, melyben a
főhősnőnek saját ügyében kell kiderítenie az igazságot, illetve maga az Eltitkolt életek is, amiben Erica Falck
írónő tulajdon édesanyja múltjában kezd kutakodni.
További közös
tulajdonsága a skandináv bűnregényeknek, hogy tetemes részükben a jelenben
elkövetett gyilkosság motívumai a múltba vezetnek (de előfordul olyan is,
amikor a jelenben fedeznek fel egy, a régmúltban elkövetett rémtettet). A Millennium-trilógiában, a Kihantolt bűnökben és a Vérvonalban (Indridason), de Camilla
Läckberg magyarul is olvasható műveinek mindegyikében (Jéghercegnő, A prédikátor,
A kőfejtő, Vészmadár) a múlt kísért valamilyen formában. A „kísért a múlt”-tematikát
pedig sok esetben családi és gyerek-tematika egészíti ki, azaz a múltbeli
történések középpontjában gyerek vagy gyerekek állnak, illetve súlyos családi
titkok lapulnak a bűnügy hátterében.
Az Eltitkolt életekben sincs ez másképp – ahogy arra a könyv eredeti (Tyskungen, jelentése: „a német gyerek”) és
angol címe (The Hidden Child)
egyértelmű utalást is tesz. Sokkal fontosabb jellemzője azonban a regénynek,
hogy az írónő mostanra már szinte szappanoperai szinten közel hozta állandó
hőseit az olvasóhoz. A korábbi négy mű során majdnem mindent megtudhattunk a fjällbackai
rendőrség tagjairól és hozzátartozóikról: románcaikat, titkaikat, bűneiket,
hibáikat. A szigorú szerialitásnak köszönhetően pedig az az érzés is
kialakulhatott bennünk, hogy ezek a figurák egy párhuzamos univerzumban valóban
léteznek (a történetek helyszíne, Fjällbacka egyébként valós helyszín: az írónő
szülőfaluja, Svédország délnyugati részén található, és a valóságban idilli kis
halásztelepülés). Läckberg mindig is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy
egymáshoz képest rendkívül pontosan helyezze el az időben a Fjällbacka-regényeket – akár konkrét
időintervallumok, évszakok emlegetésével, akár magánéleti történések
segítségével (lásd Patrik és Erica szerelmének és kapcsolatának fejlődését,
gyermekük születését és növekedését stb.). Ennek köszönhetően tehát – a
szappanoperahősökhöz hasonlóan – szinte személyes ismerőseinknek érezhetjük az
írónő karaktereit.
Mindezekből a felsorolt
jellemzőkből az Eltitkolt életek
alapján Per Hanefjord rendező által megvalósított nagyjátékfilmben (a
cselekménybe foglalt „kísért a múlt”- és gyerek-tematikát leszámítva) semmit
sem őriztek meg. Ehelyett egy, a regényeredetiben rejlő további tulajdonságra erősítettek
rá. Szintén nem ismeretlen a skandináv bűnügyi irodalomban a femikrimi fogalma, hiszen az
észak-európai krimik jelentős részének hangsúlyosan nő –vagy nő is – a főhőse, sőt
van, hogy a sztoriban is erőteljesen női témákra és problémákra reagálnak, akár
hétköznapi (lásd a Läckberg-regényekben Erica terhességét, anyaságát, majd
visszatérését munkájához), akár egy magasabb, társadalmi szinten (lásd a teljes
Millennium-trilógiát, illetve a Fjällbacka-sorozatban az Erica húgához
kapcsolódó családon belüli erőszak-vonulatot).
A cselekmény
szempontjából alapvető fontosságú fordulatokat leszámítva (a főhősnő szüleinek
halála, emiatt hazaköltözése a családi házba, anyja naplójának és egy náci
medálnak a megtalálása, majd ennek hatására magánnyomozásának megkezdése) az
alkotók kihagytak minden érzelgős privát részt (a könyvben nemcsak Erica húga,
új szerelme és családi életük kapott külön szálat, de a szerző még az eleinte
ellenszenves rendőrfőnököt is megajándékozta egy remek saját sztorival). Eközben
a feminista vonalat olyan szinten felerősítették, hogy még egy A bárányok hallgatnak-utalást is
elhelyeztek a filmben: Clarice Starlinghoz hasonlóan a főhősnőt is látjuk futás
közben az erdőben.
Emellett persze sokkal
feltűnőbb, hogy – éles ellentétben a könyvvel – Erica férjének, a rendőrnyomozó
Patriknak itt szinte alig van szerepe, és az egész nyomozást Erica veszi kézbe,
a könyvben szintén rengeteg terepet kapó egyéb figurák, nagyrészt a helyi
rendőrség tagjai pedig vagy teljesen kimaradnak (Mellberg új szerelme, Rita és
családja, illetve a Gösta nevű rendőr és Annika, a rendőrségi recepciós), vagy
biodíszletté degradálódnak (Mellberg, a rendőrség parancsnoka, Paula, az új
kolléga). Ezzel párhuzamosan – habár ő maradt az egyedüli főhős – Ericából is
jóval kevesebbet kapunk. Miközben a regényből még olyan kedves apróságokat is
megtudhattunk róla, hogy imádja a Dumlekola nevű édességet, addig a filmben maradnak
a szikár tények: Erica Falck egy rendőr felesége, kisgyerekes édesanya és
írónő, aki az anyja II. világháború idejébe vezető múltja után nyomoz.
A film természetesen
máshogy is építkezik, mint a könyv: a tömörítés és az érthetőség kedvéért kicsit
összerántották az eseményeket, és több mindent is idevettek az előző regények
történései közül. Läckbergre jellemző egyébként, hogy annak ellenére, hogy
regényei nem túl terjedelmesek, rendkívül szerteágazóak, és a két főszálon, a
múlt felelevenítésén és a jelenkori nyomozáson kívül is vannak benne egyéb
csapások. Ezek kihagyását a filmből (terjedelmi okokról lévén szó) nyilván nem
lehet számon kérni az adaptáción. Vannak azonban egyéb markáns változtatások
is, hiszen a filmesek több poént is hamarabb elárulnak, sőt kissé hatásvadász
módon nem átallanak megölni egy kulcsfontosságú alakot (aki a könyvben életben
maradt). Ami pedig a régmúlt titkait illeti, az izgalom kedvéért, s hogy a
gonosz még gonoszabb legyen, a könyvből már ismert gyilkosságok mellé kapunk
egy plusz fordulatot is.
Mindennek köszönhetően
az adaptáció sajnos nem lett több, mint közepesen izgalmas egyszerű nyomozós
krimi, amiből tizenkettő egy tucat (és sajnos innen a Skandináviában játszódó
bűnfilmekre jellemző speciális atmoszféra, borongós hangulat is hiányzik, ahogy
a színészi játék sem kelt különösebb feltűnést). Az Eltitkolt életek csak regényként kiváló, a film még csak meg sem
közelíti a Vérvonal vagy A tetovált lány, de az erőteljes
központi figura hiánya miatt még annak folytatásai (A lány, aki a tűzzel játszik; A
kártyavár összedől) színvonalát sem – inkább a sokkal kisebb port kavart A hipnotizőrhöz áll közel (bár a
hangulatteremtést, a színészi játékot és a nagy finálét tekintve kicsivel még attól
is elmarad).
A Läckberg-könyvek
egyéniségét megadó vonások (a nyomozó figura egyénítése, a privát szféra
fontossága, a szappanopera-szerű ismerősség) elhagyása miatt pedig a film sem
nem olyan személyes, sem nem olyan szerethető, mint az eredeti alkotás. Mindez
persze a regényekben sem egy csapásra alakult ki, hanem a sorozat egyes
darabjai folyamán. Ezt a jelek szerint a film alkotói is felismerték, hiszen a
továbbiakban már nem a könyvek, csupán a karakterek alapján útjára indítottak
egy tévésorozatot is, ugyanezekkel a színészekkel: a Fjällbackamordernnek eddig három része került adásba.
Eltitkolt életek (Tyskungen) – svéd, 2013. Rendezte: Per Hanefjord. Írta: Camilla Läckberg regényéből Maria Karlsson. Kép: Marek Weiser. Zene: Klas Baggstrom, Magnus Jarlbo és Anders
Niska. Szereplők: Claudia Galli
(Erika), Richard Ulfsater (Patrik), Jan Malmsjö (Axel), Charlie Gustaffson (Per), Eva Fritjofson (Kristina). Gyártó: Tre Vanner Produktion AB. Forgalmazó: Vertigo Media Kft. Feliratos. 100 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11657 |
