Pernecker Dávid
Hertzfeldt pálcikaemberei a minimalizmus jegyében fogantak, és Mike Judge figuráinak együgyű egyszerűsége jellemzi őket.
Don Hertzfeldt első animációs
kisfilmje elnyerte az HBO komédiafesztiváljának „A Világ Legviccesebb
Animációja”névre hallgató nagydíját. Hertzfeldt ekkor tizennyolc éves volt, és
munkássága során azóta majdnem ezer díjat zsebelt be. Már csak az a kérdés,
hogy ki is ez a bizonyos Don Hertzfeldt – akiről valamilyen szörnyű oknál fogva
sokan még csak nem is hallottak – és mitől ilyen sikeres? Első egyetemi munkája,
az Ah, Lamour (1995) szinte minden
olyan vonással rendelkezik, melyek a későbbiekben korpuszának kézjegyévé
lesznek. Hertzfeldt az animáció minden kockáját – esetében inkább papírlapját –
maga rajzolja, újra- és újra. Nem használ átrajzolandó sémákat – továbbá
semmilyen digitális eszközt és manipulatív utómunkát – épp ezért minden kocka
kicsit eltérő, melynek eredménye a Hertzfeldtre oly jellemző vibrálás. A
karakterek pedig már ekkor a Hergére, Bushmillerre, és Schulzra jellemző
minimalizmus jegyében fogantak, de főként Mike Judge idiotisztikus egyszerűsége
jellemzi őket. Hertzfeldt érezhetően nagy tisztelettel viszonyul előképeihez,
ugyanakkor debil pálcikafiguráival és nagyrészt üresnek tűnő kompozícióival
egyértelműen túllép elődei megközelítésén. Az Ah, Lamour pár percét továbbá az a botrányosan szubverzív, cinikus,
kegyetlen humor tölti meg, melyet Hertzfeldt későbbi munkáiban csiszol igazán
sajátossá. Az Ah, Lamour egy férfi
történetét meséli el, aki nem képes randevúra hívni egyetlen nőt sem. Az extrém
módon egyszerűsített jelenetek során a visszautasítás hétköznapi rítusai
brutálisan őszinte metaforákká változnak. Ha valaki érezte már úgy, hogy egy nő
kitépte a szívét, akkor az bizonyára együtt fog érezni a főszerepet alakító
pálcikafigurával. Azáltal pedig, hogy az Ah,
Lamour minden egyes visszautasítása után Hertzfeldt összegyűri papírt, a
munkásságára későbbiekben rendkívül jellemző médiumkritika és önreflexivitás is
megjelenni látszik. Ez a reflexivitás lesz második kisfilmjének mozgatórugója
is. A Genre (1996) egy olyan rajzfilmnyúl
történetét meséli el, akit rajzolója sorra helyez filmzsánerek formulái által
meghatározott kontextusokba. A probléma az, hogy a rajzoló – azaz Hertzfeldt –
egy idő után nem képes műfajokat felidézni, ebből eredő frusztrációját ezért
bizarr zsáneregyvelegek kitalálásában éli ki. Példának okáért szegény kis nyúl így
kerül a pornó-katasztrófafilm megalázó közegébe. A Kafka és Carroll – valamint
a hasonló témát boncolgató ’53-as Duck
Amuck Chuck Jones animáció – által is ihletett kisfilm legnagyszerűbb
ötlete, hogy a nyúl tisztában van azzal, hogy Hertzfeldt szórakozik vele. Épp
ezért a Genre csúcspontja nem is a
nyúl zavarba ejtő halálnemeiben rejlik, hanem abban az ön- és médium reflexiót
egyesítő gesztusértékű pillanatban, mikor is a nyúl bemutat rajzolójának. A Lily és Jim (1997) munkássága során az
első olyan alkotás, mely se nem reflexív, se nem nevetségesen véres. A
témájában az Ah, Lamour
alapszituációját – valamint Woody Allen filmjeit – visszhangzó történet egy
olyan vakrandi viszontagságaira épül, mely életszagúságából eredően válik
torokszorítóan humorossá. A címszereplők által – beszélőfejes
interjú-részletekben – elmesélt randevú nem is mehetne rosszabbul. Az Ah, Lamour metaforikus
erőszakjeleneteinek hiányát a talán még kegyetlenebb kínos csöndek töltik ki,
melyekben a satírozott háttérrel és a vonaltestekkel együtt ott remegnek a hétköznapi
szociális interakciók legborzasztóbb reminiszcenciái. A történetükben rejlő
tragédia az, hogy míg a randevújuk számukra világégésnek tűnik, addig az
interjúkból nyilvánvalóvá válik, hogy tökéletesek lennének egymás számára. Hertzfeldt
először használ dialógokat, s mégis, a Lily
és Jim szinkronszínészei által improvizált szövegek – Hertzfeldt soha nem
ír forgatókönyvet – képesek élettel megtölteni ezeket az ártatlan, gyermeki
pálcikaembereket. Az ezt követő Billy’s
Balloon (1998) Hertzfeldt legtisztább, legegyszerűbb kisfilmje. A
gyerekekre támadó luftballonok története kőkemény abszurd, mely Hertzfeldt maró
és közel sem korrekt humorán, valamint a makulátlan komikus időzítések során
túl a témát fokozatosan felfrissítő jelenetekből eredően vált klasszikussá.
A visszautasítás sikere
Hertzfeldt
a diploma után egyből belevágott első publikálásra szánt filmjének munkálataiba.
A pár év alatt elkészült kilencperces Rejected
(Visszautasítva, 2000) pedig
Hertzfeldt máig legsikeresebb filmje lett, melyet Oscar-díjra is jelöltek. A
kisfilm egy reklámfilm-animátor – természetesen Hertzfeldt – tevékenységét
mutatja be, kinek nem kifejezetten adekvát minőségű munkáit a megrendelők
folyamatosan visszadobják. Az amúgy sem teljesen beszámítható animátor a
sorozatos kudarcok hatására egyre inkább kezdi elveszteni uralmát saját elméje
felett, melynek eredményeképp reklámfilmjei egy frusztrált és sikertelen művész
kétes értékű kreativitásának bizonyítékaivá válnak. Hertzfeldt e munkája
tobzódik morbid és bizarr experimentális, szürrealista, és abszurd
fordulatokban. Azonosítatlan felhőforma lények véreznek megnevezhetetlen
testrészeikből, gyilkos méhek záporoznak nyúlfejű monstrumok mellbimbójából, és
lehetne folytatni. A kép- és a hang következetes aszinkronjának kialakításával,
valamint a balkézzel rajzolt torz figurák érthetetlen kiabálásakor pedig szinte
a dadaizmussal kacérkodik. A tisztán elkülöníthető szkeccsek Hertzfeldt alteregójának
idegösszeomlásával kezdenek egymásba érni, karaktereik pedig keservesen
próbálnak meg elmenekülni a gyűrődő papírlapok kataklizmája elől, mindhiába. A Genre esetében látott reflexió itt olyannyira
működőképessé vált, hogy a mai napig hiszik azt Hertzfeldtről, hogy ténylegesen
beleőrült a kommerciális siker üldözésébe. Az igazság az, hogy Hertzfeldt –
mint az animáció igazi punkja – soha, semmilyen reklámtevékenységben nem vett,
és nem is kíván részt venni. A Rejected
tehát sokkoló, innovatív, és fájdalmasan humoros hitvallás a színtiszta
animáció piaci igények felett aratott diadaláról.
*
Hertzfeldt
több évnyi turnézás, valamint a Mike Judge támogatásával létrehozott The Animation Show szerkesztése után
készítette el The Meaning of Life (2005)
című munkáját, mely egészen lenyűgöző módon fejteget egzisztencialista létkérdéseket.
Hertzfeldt tizenkét perces filmje az élet kialakulásától, napjaink stressz
vezérelte gürizésén keresztül a távoli- és a még távolabbi jövő ember-utáni
világába vezet. Annak ellenére, hogy témafelvetése a Monty Python-társulat azonos
című filmje, Az élet értelme, valamint
Kubrick rendezte Űrodüsszeia érezhető
hatása miatt nem nevezhető eredetinek, Hertzfeldt létértelmezése az életmű
egyik legszenvedélyesebb darabja, melyben a pálcika-figurákból és a debil lényekből
áradó egyszerű humort megannyi új szerzői eszköz – lámpafények, animált fotók,
archív felvételek, valamint opera- és komolyzenei részletek – tesz igazán
megindítóvá. „Az élet értelmére” ugyan nem derül fény e rövid idő alatt, de
arra kétség kívül, hogy Hertzfeldt közönséges pálcika-rajzokkal és analóg
trükkökkel képes szavakkal megfoghatatlan érzelmi hatást elérni. A Wisdom Teeth (Bölcsességfog, 2009) ötperces, szemérmetlenül vicces ámokfutásával
azonban Hertzfeldt könnyedén visszatért a Billy’s
Balloon abszurd ujjgyakorlatához. A filmben hollandul megszólaló figurák
közül az egyik megpróbálja kihúzni a másik szájából kilógó szájsebészeti cérnát.
A brutális jelenet Hertzfeldt felkavaró humorának a csúcsa.
Eközben-
és ezután Hertzfeldt belevágott az It’s
Such a Beautiful Day (Csudajó nap,
2008-2012) trilógia elkészítésébe, mely élete fő művének tekinthető. A három
film egy Bill nevezetű pálcika-ember hétköznapi életét mutatja be. Mindennapi
rutinjának vázolása után kiderül, hogy Bill halálos betegségben szenved. E
betegség pedig kezdetben memóriazavart, később hallucinációkat, amnéziát okoz,
majd végül testi leépülést és halált. Annak ellenére, hogy családja, valamint
volt barátnője is segít neki a harcban, Bill mégis végtelenül magányosan néz
szembe a kórral. Hertzfeldt pedig a betegséggel való küzdelmet példátlan
humorral, felemelő életigenléssel és döbbenetes művészi nyitottsággal
ábrázolja. A film egyértelműen Hertzfeldt életművének szintézise. Bill átlagos
életének siralmasan vicces képeiben ott van Hertzfeldt egyetemi műveinek maró
humora, a betegség ábrázolásában a Rejected
szürreális és hátborzongatóan idegen tudatképei játszanak hatalmas szerepet,
míg a könnyed őszinteséggel vázolt vaskos lételméleti kérdések és a forma burjánzó
sokszínűsége Az élet értelmét idézik.
Továbbá az egész filmet Hertzfeldt empatikus mindenható narrációja tölti meg.
Hertzfeldt a néző elé tárja Bill életét, annak logikátlan bájával, repetitív és
csendes agóniájával, intim kegyetlenségeivel és gyönyörűségével. Hertzfeldt ugyanakkor
– mint Vonnegut tralfalmadori lényei – kiszívja saját történetéből a
szívbemarkoló drámát, s sokáig rezonáló bölcsességet hagy hátra. Ilyen
tudatosan megszerkesztett, érzékeny, költői és mégis tisztán filmszerű művet
utoljára Terrence Malick készített, azonban Don Hertzfeldt feleannyi idősen, fele
akkora játékidőben képes eredetibb formában elmélkedni létkérdésekről. Mindezek
fényében pedig érdemes lesz kivárni Hertzfeldt első nagyjátékfilmjét és
képregény-kötetét is.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 36-37. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11655 |