Nevelős Zoltán
Cuarón űrhajós mozijában a 3D-s látvány szerves része az elbeszélésnek.
„Az űrben senki sem hallja, ha sikoltasz” –
szólt annak idején A nyolcadik utas: a
halál eredeti szlogenje, és mintha e triviális, de igen hatásos
megállapítást illusztrálná Alfonso Cuarón másfélórás vizuális mutatványa. A
mexikói származású rendező a digitális képalkotás nagyarányú használatával messzire
rugaszkodott tíz évvel ezelőtti remeke, az Anyádat
is! földközeliségétől, ugyanakkor a harmadik Harry Potter epizód mesevilága
és Az ember gyermeke disztópiája után
vissza is tér a szigorú realizmus melletti elkötelezettséghez.
Egy egyszerű, munkás
hétköznap az űrben: asztronauták egy űrteleszkóp karbantartását végzik, a
leparkolt űrsiklóhoz lazán tekergőző kábelek kötik őket, míg a háttérben a Föld
bolygó kékesen ragyogó gömbje látszik. Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) első
űrbeli küldetésén jár, míg a tapasztalt űrhajós Matt Kowalski (George Clooney)
a nyugdíjazás előtti utolsó űrutazását végzi – ők lesznek az egyetlen túlélői a
szinte derült égből érkező katasztrófának, amikor egy tőlük hatalmas
távolságban felrobbant műhold törmelékei gránátszilánkok módjára csapódnak be
közéjük. A veszély elmúltával a halálra rémült tudós és a higgadt profi egy
többméteres kábellel egymáshoz csatolva, a rendelkezésükre álló csekély mozgató
eszközök segítségével, mondhatni gyalog indulnak el a megközelíthető
távolságban lévő nemzetközi űrbázis felé, ahol, azt remélik, találnak
használható űrkabint a Földre való visszatéréshez. Oxigénjük és energiájuk
rohamosan fogy, ráadásul tudják, hogy a Föld körül keringő törmelék is újra el
fogja kaszálni őket pontosan kiszámítható idő elteltével.
Mindig izgalmas, amikor
a ma már a divatosnál is nagyobb mértékben elterjedt 3D technika alkalmazása
nem pusztán öncélú mutatvány egy játékfilm esetében, hanem szerves része az
elbeszélésnek és mindannak, amit a produkció közölni akar. A három dimenziós
látvány már a békés űrsétát bemutató, kezdő jelenetben elengedhetetlen eleme
annak, hogy a film minden eddigi kísérletnél jobban átélhetővé tegye az űrben
való lét, a légüres térben mozgás élményét. Hideg fémszerkezetek között úsznak
a speciális védőruhákba csomagolt emberek, nekiütődnek ennek-annak, tartókábelek
végéről rándulnak vissza, miközben a háttérben a Föld lélegzetelállító
panorámaképe adja az elsődleges viszonyítási pontot. Annak idején a 2001 – Űrodisszeia űrbeli képsorai
gyakorolhattak hasonló hatást a nézőkre, még két dimenzióban. A Gravitáció legerősebb pillanatai ezek a kevés
mozgással, az űr tényleges némaságát megidéző, a szereplők rádióhangjára és
lélegzetvételére építő hangsávval operáló képsorok, amelyek sokkal hatásosabbak,
mint a katasztrófajelenetek robbanásai.
Alfonso Cuarón, aki
fiával, Jonas Cuarónnal közösen írta a film eredeti forgatókönyvét, éveket várt
arra, hogy a technológia fejlődése lehetővé tegye a megálmodott látvány
megvalósítását. Az űrbeli viszonyokat páratlanul érzékletesen megjelenítő képi
világ és az átélhető alaphelyzet mellett a nézői azonosulás kiváltásában fontos
szerepe van a színészek alakításának is, akik gyakran csak a szkafander szűk
ablakát kapták játéktérnek a digitálisan generált képeken. Kivált Sandra
Bullock remekelt, aki mindjárt az elején magához ragadja együttérzésünket, hogy
azután már vele legyünk minden apró mozdulatában az életben maradás
lehetetlennek tűnő útján. Lélegzetvisszafojtva szurkolunk olyan banális
műveleteknek, akár egy csavar kioldása – A
félelem bérében izgulhattunk hasonló módon a teherautó kerekeiért egy-egy
kockázatos tolatás közben.
Amivé végül mindez a hatásvadászat
összeáll, az nem más, mint egy meglehetősen egyszerű példázat az emberi küzdeni
akarásról egy stúdiófilm stílusában megfogalmazva, megfejelve néhány
emlékezetes képsorral a magányról és az áldozathozatalról.
A cselekmény egyik
drámai pillanatában egy könnycsepp a főszereplő szeméből gravitáció hiányában a
kamera lencséje felé hull – hogy ez giccs-e, vagy az idegen közegbe vetettség
magányának ihletett ábrázolása, talán egy olyan pont, aminek megítélése nemcsak
ízlés kérdése, hanem olyasmi, amit a 3D-s filmkészítés további fejlődése után
másképp fogunk megítélni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 52-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11654 |
