Baski Sándor
Noah Baumbach és Greta Gerwig leforgatta a Mike Leigh-féle Hajrá, boldogság New York-i párdarabját.
Ha van slágertémájuk az elmúlt két évtizedben
készült amerikai független filmeknek, akkor az a kapunyitási pánik. A húszas
éveik vége felé járó, még saját hangjukat kereső pályakezdő rendezők aligha
találhatnának ideálisabb alanyokat „így jöttem”-filmjeikhez a két világ közt
lebegő, felnőni nem akaró fiataloknál. Richard Linklater (Henyék) és Kevin Smith (Shop-stop)
példáját követve Noah Baumbach is egy erősen önreflektív, bőbeszédű dramedy-vel
indította pályáját. A Kicking and
Screaming (1995) fésületlensége ellenére is hiteles portrét rajzolt a
céltalanul sodródó X-generáció képviselőiről, négy barátról, akik az egyetem
elvégzése után is kétségbeesetten kapaszkodnak a diáklétbe, és mindent
megtesznek, hogy elodázzák a továbblépést.
Baumbach a későbbiekben
sem vált hűtlenné kamaszlelkű értelmiségi hőseihez, a Frances Ha-val azonban magához a konkrét témához is visszatért. A
személyességet ezúttal a címszerepet alakító és a forgatókönyvet társszerzőként
jegyző Greta Gerwig biztosítja, aki részben a Greenbergben – a rendező előző filmjében – játszott figurája,
részben saját élményei nyomán alkotta meg Frances karakterét.
Az Y-generációhoz tartozó,
27 éves lány papíron nem sokban különbözik mozgóképes sorstársaitól. Munkája,
perspektívája és egzisztenciája nincs, csak álmai. A művészi ambíciót dédelgető
New York-i hipszterek gondtalan mindennapjait próbálná élni, de tánckarrierje
megreked, a társulatában csak gyakornoki pozícióig viszi. Mégsem hajlandó „rendes”
munkát vállalni, és az érzelmi elköteleződésre sincs még felkészülve – amikor a
film elején a barátja komolyabbra szeretné fordítani a kapcsolatukat, szakít
vele. Részben azért, mert nem szeretné feladni a barátnőjével közös albérletet.
Sophie-val tökéletesen megértik egymást, igazi lelkitársak, olyanok „mint egy
idős leszbikus pár, akik már nem fekszenek le egymással”. Éppen ezért éli meg
árulásként, amikor Sophie, a „megkomolyodás” útjára lépve, összeköltözik a
vőlegényével.
Ha a történet önmagában
nem is hat a reveláció erejével, Baumbach gondoskodott róla, hogy sem a hasonló
témákat boncolgató mumblecore-filmek,
sem a saját munkássága plagizálásával ne lehessen megvádolni. A Frances Ha ugyan felismerhető
forrásokból merít, hangulata, stílusa mégis megfellebbezhetetlenül unikális. A
New Yorkot sajátos, egyszerre realista és nosztalgikus fénytörésben láttató,
hangulatos montázsainak köszönhetően legalább annyira városfilmnek minősül, mint
a szintén fekete-fehérben forgatott Woody Allen-féle Manhattan. Tetten érhető a korai francia új hullám hatása is, nem
csak a Négyszáz csapásból, a Családi fészekből vagy A megvetésből kölcsönzött zenei
tételeken, de a fejezetekre tagolt szerkezeten és az egyes képi megoldásokon is.
Ezek a formai játékok azonban egy pillanatra sem tűnnek öncélúnak, éppen
ellenkezőleg – tökéletes lenyomatai a főhős vibráló személyiségének.
A Frances Ha ugyanis elsősorban Greta Gerwig, és az általa, saját
magából teremtett karakter filmje. Frances persze összetéveszthetetlenül
Baumbach-i figura – olyan, a verbális önmarcangolást felsőfokon űző városi
értelmiségi, aki maximálisan tisztában van saját kulturális és szociális
pozíciójával, és erre természetesen reflektál is folyvást. A különbség közte és
előképei közt „mindössze” annyi, hogy Frances-t még a legkomolyabb
viszontagságok sem törik meg. Minden emberi számítás szerint depressziósnak és reményvesztettnek
kellene lennie, mint a Greenberg
címszereplőjének, és bár valóban akadnak melankolikusabb pillanatai,
személyiségétől idegen a tartós és mély önsajnálat. A felnőtt külseje mögött
egy esetlen és infantilis kamasz rejtőzik – a burleszk legszebb hagyományaihoz
méltón Gerwig nem csak az arcával, hanem egész testével játszik –, aki mindent
kimond, ami eszébe jut, de éppen ez a spontaneitása és keresetlen őszintesége
teszi elbűvölővé.
Mike Leigh Hajrá
boldogság!-ához hasonlóan a Frances Ha is lehetne egy kisiklott,
kudarcos élet szomorú története, de végül mindkét film – hála az önfeladásra
nem hajlandó, megtörhetetlen női főhősöknek – a féktelen életörömöt hirdeti.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 51-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11653 |
