Margitházi Beja
Nagy Viktor Oszkár és Petrik András dokufilmje a menekültsorsról.
Ritkán
esznek meleget, faágakból és nejlonzsákokból tákolt sátorban alusznak, kézzel
mossák és tűz felett szárítgatják ruháikat („Jobb lenne csirkét sütni, és nem pulóvert”),
műanyagzacskót húznak a cipőjükre, mikor elindulnak a bokáig érő hóban, és fel
vannak készülve arra is, hogy akár többször is nekivágjanak a határnak. Papírok
és – a szerb rendőrökkel való találkozás után – általában pénz nélkül. Többen
vannak, folyamatosan változó felállásban: közép-ázsiaiak, észak-afrikaiak,
háborúk, üldöztetés vagy egyszerűen csak a nincstelenség elől menekülők, fiatal
srácok, családapák, meglett férfiak. Ideiglenességük, idegen nyelvük,
illegalitásuk, puszta ittlétük megoldhatatlan, áthidalhatatlan probléma, úgy
Szabadkán, mint Röszkén. Márpedig visszafelé nem vezet út, de előrefelé sem napsugaras
a sétány: a profi hőkamerákkal, hivatásosokkal és önkéntesekkel védett magyar
határon átszökni általában nem sikerül elsőre, van, akit már tizedjére toloncolnak
vissza.
A jelenségről már 2009 óta hallani, Nagy Viktor Oszkár (Apaföld) és Petrik András operatőr (Balkán bajnok, Intim fejlövés) egy online szerkesztőség videós stábtagjaként kerültek
először a déli határvidéki téma közelébe, illetve Nagy már a debreceni menekülttáborról
is forgatott rövid életképeket, portrékat, majd az HBO számára készült Két világ köztben (2011) a bicskei tábor
négy, különböző nemzetiségű lakójának sorsát hozta testközelbe, a fájdalmas
szembesülést a megálmodott jólét és gazdagság helyetti ürességgel és
bizonytalansággal. Míg ez utóbbiban a menekült-lét semmittevéssel és várakozással
telő, unalomtól és melankóliától terhes állapotára lehetett rálátni, a
viszonylagos védettség közepette, a 2012 telén filmezett Felsőbb parancs ennek előszobájába lép vissza, abba a stációba, ahol
a túlélés nehezített, a cél viszont kézzelfogható és a várakozás még reményteli.
Van tehát miről beszélni, a téma nincs sem
agyontárgyalva, sem megoldva, a Felsőbb
parancs mégis némi hiányérzetet hagyhat a nézőjében, talán azért, mert a
végig váltogatott három szempont mentén több szereplővel is megismertet ugyan,
de egyikkel sem azonosul vagy enged azonosulni. A menekültekhez, akiknek
valószínűleg lenne mesélnivalója, ebben az érzékeny, kiszolgáltatott
helyzetben, már csak saját érdekükben sem etikus közelebb lépni – nem is tudunk
meg neveket, okokat, terveket, de talán pont emiatt, ezek a fiatal férfiak
jórészt olyan árnyékok, imbolygó fekete csíkok maradnak, amilyenekként a magyar
polgár- és határőrök éjjellátóiban, hőkameráiban megjelennek. Igazi főszereplő
az a szabadkai magyar pap lehetne, aki mikrobuszával rendszeresen jár ki
hozzájuk meleg ruhával, élelemmel, imával; a Karácsony este egy részét is velük
tölti – nem mintha nem lenne jobb dolga, felesége, gyerekei várják otthon, és
néha hiába megy, mert védenceinek csak hűlt helyét találja. Róla ugyan
megtudunk néhány konkrétumot, de ahhoz mégsem eleget, hogy tettei, motivációi
valódi, eleven kontextusba kerüljenek. Érdekes módon a filmben a legerősebbre a
röszkei öntudatos, nyugdíjas polgárőrök hétköznapjait bemutató vonulat sikerült:
itt a leggazdagabb az anyag, a legtöbb a spontaneitás, néhol már-már szatirikus
erejű felhangokkal (oklevélosztó éves beszámoló), az üldözők–üldözöttek
párhuzam ellenpontozásával (töltött káposztás ebéd), és a vadászat-metafora
felerősödésével (megfigyelés, bekerítés, folyamatos személytelen beszédmód; a
menekülteket csak úgy emlegetik: „ezek”).
Sztori nincs tehát, probléma, téma van a Felsőbb parancsban. És akaratlanul
árulkodó mondatok. „Egy oldalról sajnálom őket, más oldalról meg mégse lehet
mindenkit befogadni.” – foglalja össze a polgárőr a határvidéki józanságot. „Ez
még nem Európa, Európa messze van. Ez csak területileg tartozik hozzá.” –
magyarázza az egyik afgán srác a másiknak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 50-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11652 |
