Filmvilág

Fesztivál

Cinefest

Tabuk

Mi az, amiről még privátban sem beszélünk? A jubileumi CineFest nem kerülte a tabukérdéseket.

Jubileum esetén minden valamirevaló rendezvénynek illik különösen nagyot domborítania. Az első kerek évfordulójához érkezett miskolci Jameson CineFest virtuális születésnapi tortájáról elmondható, hogy dicséretesen sok szelíd és minőségi szakmai program – Trauner Sándor-konferencia, Szabó István-retrospektív, dokumentumfilmes workshop, filmvásár és filmklub-találkozó –, valamint számolatlan mennyiségű színvonalas és sokkoló, de legalábbis pimasznak szánt film díszítette. Terror szinte minden szinten, a szerelmi vágy összes ember által prezentálható variációja, szex segédeszközökkel és azok nélkül, és még ezeken kívül is rengeteg olyasmi, ami bárhol máshol talán már nem üt ekkorát, de amire a magyar fesztiváljárók a jelek szerint az utóbbi időben igencsak kiéheztek. Bár a különös érdeklődés mellett, hogy ne mondjuk felfokozott izgalmi állapotban zajló teltházas vetítések megmutatták, hogy a mozilátogatástól a bevállalósabb témák sem tántoríthatják el a hazai közönséget, az előadás után civilben zajló beszélgetések mégis könnyen leleplezték, hogy bizonyos tabuk, bizonyos erkölcsi reflexek ugyanebben a népben még mindig milyen hihetetlenül mélyen gyökereznek. Mi az, amiről még privátban sem beszélünk? Biztos, hogy minden esetben jól értjük az iróniát? A nemiség ábrázolása inkább esztétikai vagy etikai kérdés? Mit bír el a nyugati és mit a kelet-európai publikum? – ezek voltak az idei CineFest legizgalmasabb, jellemzően akut kortárs tünet-együttesként is felfogható kérdései.

A fesztivál hangulatához mindjárt a nyitófilm remek felütést adott: Joseph Gordon-Levitt rendezői debütje, melyben az ifjú titánnak a forgatókönyvírói feladatok mellett rögtön a címszerepet is sikerült saját magára osztania (kiütve ezzel a nem kevésbé szépfiús Channing Tatumot), egy kigyúrt, de mélyérzésű pornófüggő keserveit tárja fel, aki megpróbál kísérletet tenni arra, hogy ezután csak normális kapcsolatban, szabadidejét normális dolgokkal eltöltve éljen. A mozik pénztárainál amúgy remekül teljesítő vígjáték, amely a „mindenférfi pornót néz” tételhez még a másik főszerepben hús-vér valójában megjelenő Scarlett Johansson ellenében is ragaszkodik, mégis kelthet némi csalódást a tüzes szexjelenetekre vágyó rajongók lelkében. A Don Jon ugyanis olyan mozi, amiben nem csinálják, viszont beszélnek róla, de azt legalább sokat és viccesen. Ennél jóval szatirikusabb hangnemben taglalta a szexualitás, vagyis inkább a szexualitás hiányának kérdését az Eva van End szűztelenítése című holland versenyfilm Michiel ten Horn rendezésében. Ez a történet egy jobb napokat látott középosztálybeli famíliát állít fókuszba, ahol az egyes családtagok egymáshoz való viszonya nehezen lehetne az adottnál jegesebb és érdektelenebb. A kislány kövér és rövidlátó, a fiatalabb fiú kezelhetetlenül deviáns, a nagyobb éppen megpattan hazulról, a szülők pedig olyanok, mintha soha nem is ismerték volna a másikat. Egy szép napon azonban beállít hozzájuk egy zafírszemű, aranyhajú német cserediák, aki a nyelvgyakorlás cserediákoknál már csak szokásos álcája mögül, a maga alattomos módszereivel borítja a papírformát. A szülőket hirtelen példa nélkül álló őszinteségi rohamok szállják meg, a gyerekek gyanítani kezdik saját magukról, hogy talán mások is lehetnek, mint amilyennek eddig mutatkoztak, de a drasztikusnak tűnő fordulat összességében persze nem vezet túl sok jóra.

A különös idegenek megjelenése és egy-egy kisközösségben folytatott „áldásos” tevékenysége amúgy is slágertémának számított az idei programban. A miskolci születésű Pressburger Imréről elnevezett fődíjat hovatovább a német Katrin Gebbe Tore tánca című elsőfilmje nyerte el, amelynél brutálisabb és provokatívabb darabot keresve sem találhatnánk a témában. A valóságos eseményeken alapuló forgatókönyv szerint Tore, a fiatal hamburgi srác, csatlakozik a JesusFreaks elnevezésű keresztény punk mozgalomhoz, majd pedig Isten segedelmével, de önnön balszerencséjére, véletlenül megjavítja egy ismeretlen család lerobbant autóját. A hálás apa a jótettért cserébe meghívja magukhoz az ágrólszakadt fiút, akinek saját kertjükben saját sátrat és némi megélhetést kínál. A kezdetben kedélyes vendégeskedés azonban szép lassan kegyetlen keresztényüldözésbe fordul, hiszen mi sem lehetne annál irritálóbb, mint ha egy hozzánk közel kerülő személyt nem tudunk megingatni a meggyőződésében. Tore a legválogatottabb testi és lelki kínzásokat is krisztusi türelemmel viseli, hitét megtartja, ezzel párhuzamosan viszont szégyenletes főbűnök leleplezőjévé válik. A film – női rendezőhöz képest kifejezetten szokatlan – nyersesége és néhol már-már gyomorforgató erőszakossága a vetítések után menetrendszerinti vitákat váltott ki a miskolci közönség mind a 110 percet végignézni képes, edzettebb részének soraiban. A sajátos módon interpretált megváltástörténet bizonyos értelmezés szerint lehet ugyanis egy archaikus mesének a kortárs ingerküszöböt áttörni képes, aktuális megjelenítése, de talán mégis valószínűbb, hogy ugyanez csak egy tehetséges fiatal direktor rendkívül hatásvadász és kissé aberrált ujjgyakorlata.

Kevésbé egységes és ezért kevésbé emlékezetes alkotás volt egy másik női rendező, Alicia Scherson A jövő című munkája, amelyben egy szüleit balesetben elvesztő középiskolás testvérpár kénytelen a saját erejéből boldogulni. A boldogulás útja a testvérek egyikét, Biancát, egyenesen az egykori filmsztár és Mr. Universe, ám újabban mogorva, vak öregúrrá vedlett Maciste házába vezeti, ahol az ellopni tervezett pénz helyett váratlan megértést és szerelmet talál. A sztori erősen spirituális atmoszféráját a rossz ritmusban megírt forgatókönyv sajnos komolyan gyengíti, így a filmet leginkább a Macistét alakító Rutger Hauer, a holland származású színészlegenda miatt érdemes megnézni. A jövő bizonyos motívumai érdekes módon megjelentek versenyen kívül François Ozon Fiatal és gyönyörűjében is, ahol a Marine Vatch által megformált 17 éves kamasz kezd életvitelszerű, de előre nem látott következményekkel bíró prostitúcióba, igaz, ő inkább rosszkedvében, nem pedig a mindennapi kenyeréért teszi ezt.

Másféle tabut feszegetett a szintén versenyben vetített olasz Miele, amelyben egy empatikus és jó üzleti érzékkel bíró lány segíti át a túlvilágra végstádiumba jutott, életükről szabad akarattal lemondó pácienseit, egészen addig, míg az egyik potenciális kuncsaftja váratlan helyzet elé nem állítja. Az eutanázia kérdését nagy megértéssel és poétikusan kezelő Valeria Golino filmje kedves és minden komolyabb feszültségtől mentes, ám óhatatlanul felmerül az összehasonlítás, hogy ha a magyar Fekete Angyal közismert botrányát képzelnénk el mozgóképen, az valószínűleg kevésbé magasztosnak és tized ennyire sterilnek látszana. Az egyén felelősségét boncolgató mozik között különösen izgalmas volt Paul Wright nehéz skót akcentusban forgatott balladája, a tengeren öt társát elveszítő, onnan egyedül visszatérő fiú és az őt bűnösnek kikiáltó halászfalu lakóinak kegyetlen összeütközéséről. A Csak saját felelősségre abból a szempontból is rendkívül érdekes, hogy ezt találtuk olyannak egyedül a versenyben (ha az osztrák náci múlttal leszámolni kívánók vallomásait felsorakoztató, nézhetetlen technikai minőségben kiállított Dicsőséges dezertőrt nem számítjuk), amely nem a tartalomhoz, inkább a formához nyúlt bátran és kísérletezően. A főként kézikamerával felvett, emlékfoszlányokból és egy megbomló elme töredékeiből lassan kibontakozó tragédia befogadása a nézőtől különösen nagy koncentrációt igényel, ami azonban ilyen mennyiségű direkten ábrázolt erőszak után akár még üdítően is hathat.

Szintén az óceán kegyetlen, de az előzőnél sokkal klasszikusabb arcát mutatta meg J. C. Chandor Minden odavan című filmje, amely mind rendezői, mind színészi szempontból bravúrnak tekinthető. Rendezői részről elsősorban azért mert egyetlen kis vitorlás, majd egy még kisebb mentőcsőnak terében, egy szem színész instruálásával forgatták le az egész mozit, még akkor is, ha mindezt jelentősen megkönnyítette az a tény, hogy az az egy szem színész maga Robert Redford volt. A balesetet szenvedett Redford, aki a valóságban mostanában töltötte be a 77. életévét, a teljes filmidő alatt szó nélkül és kitartóan küzd a kis hajóba betörő árral, foltozza a repedéseket, lapátolja a vizet, menti a menthetőt; s cselekszi mindezt minden körülmények között élére vasalt ingben és hatalmas lelki nyugalommal, ami feltétlenül érdekessé, de egy kissé hiteltelenné is teszi a darabot.

A fesztivál tizenhét versenybe delegált első és második nagyjátékfilmje idén nagyjából összhangban mutatott be valamiféle, a válogatás által befogott földrajzi spektrumot tekintve akár világméretűnek is kikiáltható trendet. Ez a trend leginkább az agresszió és a rezignáltság már-már abszurdba hajló, egymással ellentétes pólusai körül kristályosodott ki. Érdekes azonban, hogy az egyöntetű közönségsikert és a hivatalos elismerések nagy részét (Adolph Zukor-díj, kritikusok díja, ökumenikus zsűri díja) mégis egy olyan szingapúri alkotás kapta, amelyben ennek az agressziónak és rezignáltságnak még a legkisebb jelét sem találjuk. Az Ilo Ilo tökéletes stílusegységben, mély humánummal előadott, kiváló színészek által megformált történet egy rakoncátlan kisfiú és a család által szerződtetett filippínó házvezetőnő kapcsolatáról, valamint arról, hogy mi történik akkor, ha két, nagy harcok árán egymásra hangolódó embernek a külső körülmények hatására hirtelen el kell válnia. A 10. CineFest versenyprogramjának végső mérlege alapján így aztán gyanítható, hogy a legmélyebb érzéseket is feltáró finom gesztusok, a visszafogott, de közel sem vélemény nélküli mozgóképes beszédmód bizonyos helyzetekben és időkben jobban hat minden közvetlen provokációnál. Ezt pedig mi sem illusztrálhatná jobban annál, mint hogy a díjkiosztóra Miskolcra érkező Anthony Chen rendezőt a színpadra lépve percekig tartó, némi megkönnyebbüléssel áthatott vastaps fogadta.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 44-45. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11650