Gál Ferenc
A minimalista irányzat töbhé-kevésbé megszolgált gúnynevei: fagyasztott-szárított tv-, illetve Hi-Tech-irodalom, kóla- és poszt-irodalmi irodalom, poszt-alkoholista-melós-minimalists hiperrealizmus, bent-a-házban-kint-a-kertben próza vagy – korántsem kimerítve a listát – fehér proletárirodalom. A minimalizmus a hetvenes évektől ható, erősen reduktív, a tapasztalati világ felületeihez ragaszkodó prózai műveket jelöl: a töredezettségig egyszerűsített cselekményt és stílust, vázlatos alakok mikrovilágait, melyekben a saját horizonton túlra mutató (társadalmi, netán irodalmi) kérdések meg sem fogalmazódnak.
Carvernek majd negyven éve volt arra, hogy önmagán tanulmányozza témáját: az alsóközéposztály munkahelyi és otthoni röghözkötöttségét. Aminek – a köznapi értelemben is – „minimális” kulisszái novelláiban: altató, autó, álom, bérlakás, betegség, cigaretta, dauer, elvonókúra, folyók, fűnyíró, garázs, gyerek(tartás), horgászok, jelzálog, kártya, kisváros, konyha, kukkolók, lebuj, mozi, neon, pezsgő, reklám, sör, szendvics, szerető, szomszéd, szülő, telefonok, tévé, ügynök, vacsora, válás, whisky, zene.
A történet Carvernél egészen kicsi. Már csak pszeudo-történetek, történések egymásutánja, olykor tárgyak együttállása csupán. Még sincs kétségünk afelől, hogy egy adott világ (az amerikai észak- í s közép-nyugat) jelen idejű Nagy Történetét olvassuk – emberek kiégésének mitológiáját.
Ha tapogatózunk, mégis mitől lesznek „saját” reggeli, esti beszélgetéseink, helyzeteink szemünk előtt irodalommá, azaz döbbenetes mondatokká jelentéktelen és jellegtelen mondatok, finom elmozdulásokat, vágásokat, beállításokat találunk. Alakok, tárgyak, közhelyek bukkannak fel és utalnak egymásra úgy, ahogy az nem egészen szokásos. Egy férfi várja, hogy felesége és annak vak barátja megérkezzenek. Egy „igazi” vakra számít, fehér bottal, sötét szemüveggel. Ennek az embernek ehelyett szakálla van. Carvernél ennyitől – ritkán többtől – alakjai (és rajtuk keresztűi olvasói) számára minden esetlegessé, kiszámíthatatlanná lesz.
A csehovi novella fókusza azon pillanat, amelyben a hős „hirtelen világosan látott mindent’. A carveri pillanat nem a tisztánlátásé. Ha valami egyáltalán derengeni kezd, az éppenséggel az – miként Carver egy interjúban fogalmaz –, hogy „a dolgok, amik egykor fontosnak tűntek, akár meghalni is érdemes lett volna értük, most egy fityinget nem érnek”. És ettől zavaros lesz minden. És az is marad, lévén a novellák nézőpontja olyasvalakiké, akiknek életéből a gondolkodás nyelve eleve hiányzik. Világukat töltelékszavakkal és sablonokkal leírható világként élik meg, s ha egy-egy közhelyekkel le, nem fedett részlet mégis megérinti őket, és megérzéseiket netán másokkal is tudatosítani akarnák, nincsenek hozzá fogalmaik. Carver, a háttérben maradó elbeszélő a szöveget végig árnyékában tartja annak, amit alakjai próbálnak szavakkal megragadni. S innen – kívülről- nézve, a történet az, hogy egy korlátozott életforma miként igazítja magához a személyiséget, a kettő együtt a nyelvet, amely azután mindkettőre visszahatva, gondolkodás, önismeret és életmód korlátait igazán áthághatatlanná teszi. A történések olyanok, hogy beléjük halni nem, inkább csak kihalni lehet belőlük. Ezt viszont – tanulhatta az elődöktől is Carver – a novellában nincs idő kivárni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/06 32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1164 |
