Sepsi László
The Hobbit: The Desolation of Smaug – amerikai, 2013. Rendezte: Peter Jackson. Írta: Tolkien regényéből Fran Walsh, Philippa Boyens és Guillermo del Toro. Kép: Andrew Lesnie. Zene: Howard Shore. Szereplők: Martin Freeman (Bilbo), Ian McKellen (Gandalf), Richard Armitage (Thorin), Evangeline Lilly (Tauriel), Benedict Cumberbatch (Smaug). Gyártó: MGM / New Line Cinema / WingNut Films. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 160 perc.
A Tolkien meseregényéből felhizlalt
trilógia második része már azzal lépéselőnybe került előzményével szemben, hogy
nem szorul rá a hosszas expozícióra: a pár percnyi flashback után – amiben
Peter Jackson ezúttal is összeköti az étkezést az információ-adagolással – a
törpkommandó és segítőik máris egy orkhorda elől menekülnek, amit újfent csak
egy kiadós táplálkozás követ.
A címbeli sárkány
barlangjáig tartó utazás epizódfüzére ezúttal feszesebb dramaturgiát kapott, és
a Smaug pusztaságában a Váratlan utazás első felét uraló
infantilis humor szintúgy háttérbe szorult, aminek hála így a negyedik órányi
játékidőre Jackson végre sikerrel bekalibrálta a trilógia hangvételét.
Adaptációs stratégiája ugyanakkor nem változott, csak a kiugró stílustörések
híján lett még szembetűnőbb: a szinte minden akciójelenethez hozzáadott orkok
varacskos algoritmusként trappolnak végig a filmen, hogy Gandalf
cselekményszálával együtt minél szorosabbra varrják viszonyát A Gyűrűk Urával, az önálló egységként
kezelt és bőségesen kifejtett epizódok (Bakacsinerdő pókjai és tündéi, Erebor)
pedig mintha egy gigaköltségvetésű minisorozat részeiként kerültek volna a
mozivászonra. A leglátványosabb hangsúlyeltolódás ennek szellemében Smaugot
érinti, aki a film utolsó harmadát eluralva afféle évadvégi főellenséggé,
illetve karakterében és megjelenítésében is a feldolgozás legjobb figurájává
válik – habár a regényben ezen a ponton még csak verbális ütközetekre került
vele sor –, miközben kincsekkel teli fészke némi többletjelentést is hordoz. Az
erőltetett menet a pénzhegyekig jól illusztrálja a tisztességgel, de az extrém
bővítésen túl különösebb invenciók nélkül elkészített Hobbit-filmek helyét a Jackson-életműben, a finálé beizzított kohói
pedig tűpontos vizuális metaforaként illusztrálják, hogy a franchise minden
perce folyékony arany.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 60-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11634 |
