Kővári Orsolya
A pszichotikus szerepek specialistája. Aduja az állatias ösztönösség és kisemberi puhányság különös elegye.
Bodzsár Márk Levegőt venni című filmjében vállalati fejest játszik. „A” kategóriás autó és ismeretségi kör, méregdrága karóra, manikűrözött kezek, első osztályú gyapjúszövet öltöny, emeleti, tágas minimáliroda, oda rendelt szusi. Pontosság. Kipipált és kihűlt házasság (már ha volt minek kihűlnie), szőke zsáner, látens homoerotikus vonzalmak. Napirend, ami a rövid távú fejlesztési tervek jegyében hajnali úszással kezdődik „a legdrágább” klubban – no nem a test által a szellem, inkább a versenyszellem edzettségéért, amúgy fogyási célzattal. Felszín és infantilizmus. Pénz, pénz, pénz, pénsz, pénsz, pénisz, pénisz (hogy megidézzük Halász Péter Önbizalom című darabját egy vonatkozó gondolat erejéig).
A Rába Roland alakította férfi pontosan leírható, egyszerűsített szerep. Konvencionális alak, olyan morális, pszichikai, magatartásbeli jellemvonásokkal, melyek azonnal felismerhetők és a film során nem változnak. Az ilyen alak nem individualizálható, az egyediség a mondandó maradéktalan érvényesülése érdekében feláldozandó az általános oltárán. Világos a rendezői szándék, nem véletlen, hogy a főszereplő a többiekkel ellentétben narrálja magát, és végig többes szám első személyben beszél. A mindent uraló ego nyomatékosabb érzékeltetésének eszköze is ez.
Rábának ahány szerepe, annyi arca, alakításainak kuriózuma mégsem az egyediség, az eredetiség, inkább az általánosban való elmélyülés. A különböző karakterek külsődleges ábrázolása helyett az univerzális hajlamok foglalkoztatják. A kollektív félelmek. Az elfojtott tudatalatti elemek tudati szintre emelése.
Egyszerre merít nagy kanállal magából és másokból. „Nincs eredetibb dolog, nincs, ami inkább mimagunk volna, mint másokból táplálkozni. De meg kell emészteni őket. Az oroszlán: asszimilált bárány.” (Paul Valéry)
Bodzsár kisfilmjében például pontos meglátásokkal hozza az újgazdag-figura tipikusságait, de ez csupán kiindulópont. Valójában nem emberi karaktert formál, hanem állati vonásokat erősít. Magányos, falánk, hidegvérű. Plasztikusan ábrázolja a dominancia szüntelen érzékeltetését, terület és tekintély létfenntartó ösztöntől hajtott védelmét (megfigyeléssel, az erőviszonyok feltérképezésével), magának a vadászatnak a rítusát (nesztelen, settenkedő megközelítéssel, víz alá merüléssel, az áldozat lerántásával), és a marcangoló, húsevő virtusú, inkább táplálkozási, mintsem étkezési formát.
*
Fentiekből adódó sajátság, hogy kiszámíthatatlan a soron következő pillanata. Hogy öl vagy ölel. Ezt egyébként Mundruczó Kornélnál gyakorolta ki, csiszolta a tökélyig, főleg színházi munkákban, A jég élvetegen kegyetlen stricijén, a Nibelung-lakópark bosszúszomjas manipulátorán, a Frankenstein-terv visszataszító akarnokán. A szabadság feneketlenségét vagy épp fenekét az emberi gyötrelemben vájkálva diagnosztizálgató Caligulán. A Nehéz Istennek lenni teremtőt játszó elvakultján, a Szégyen „tatabányai korcsán”, a Demencia elmegyógyintézetében betegek közt legbetegebb orvosán. De ott van már mindezeket megelőzve Mundruczó első és máig legütősebb filmjében, a Nincsen nekem vágyam semmiben, melynél erőteljesebben magyar mozi nem ragadta még meg a nemi identitáskeresés érzelmi és szexuális kiszolgáltatottságának poklát. Úgy is mondhatnánk, alkotók ilyen felszabadultan ritkán (jellemzően a pálya elején) vagdossák saját ereiket. A film expresszív jelenete Rába életét életvitelszerűen tékozló, nem kissé kattant pitiánerének transzvesztita műsorszáma, az először itt megjelenő nyers perverzitás pedig mára a színész védjegyévé vált. Van hogy csak egyetlen mozdulat, gesztus, pillantás erejéig, de minden szerepében ott lapul. Mundruczónak szinte „múzsája”, a pszichotikus szerepek specialistája.
Rába színészi lényének esszenciája egy különös diszkrepancia. Aduja a valamennyi filmes és színpadi alakjában hol így-hol úgy, de tudatosan előhívott, voltaképp állatias ösztönösség, és az ezzel bizarr módon párosuló kifejezetten emberi, méghozzá kisemberi puhányság különös elegye. Mindez külső jegyeiben, mokány termetében, kopaszodásában külön tükröződik. E puhányság és szívósság, eszesség és primitívség, ügyesség és esetlenség, tétovaság és vadság, formátum és kisszerűség egyszerre határozzák meg a figurákat. Bodzsár kisfilmjében épp ez a cégvezetőbe oltott csinovnyik-fazon adja az atmoszférikus iróniát. De volt már Rábának hasonló technokratája, a Hatemelet tiszta üvegben mint vérnyomáscsökkentőkön élő, gyerekével alig-alig találkozó cégvezető monologizál izzadtságszagúan egy anyagi egymásrautaltsággá degradálódott, valaha volt barátság hantjánál.
Fontos továbbá, hogy Rába tisztában van a nézőben keltett emóciókkal, ismeri, uralja és hibátlanul használja alkatát, miáltal a testbeszéd minőséget jelent az egyes szerepformálásokban.
*
Vegyük csak a másik Bodzsár-film, az Isteni műszak Fék doktorát. Éjszakai rohammentős, az orvosi tápláléklánc aljáról, aki a természetes kiválasztódás mesterséges megsegítésével és az eutanázia-dilemma némi pénzért és kínai kajáért történő, ideológiai szintre emelt egyénítésével száguldozik a főváros utcáin, együgyű, ölési vágyaktól feszülő sofőrje társaságában. Tarantinói szuggesztivitás. Kisfőnök. Nem velejéig romlott rosszfiú. Legkevésbé lúzer a lúzerek közt, de még ez sem elég a túléléshez. Önmaga karikatúrájaként dögös, szolidan dilinyós, olykor rokonszenves agresszor abszurd humorral. Rába mindig karaktert ad, és ezzel együtt alapvonása jelenlétének a természetesség. Természetességen nem a színészi képesség megítélésének kontextusában gyakorta használatos, homályos, ködrakéta-szerű „valamit” értve, hanem éppen színészi képességet, művi produktumot, megszabadítva a fogalmat metafizikai értelmezési tartományától. Jó színész magabiztosan bánik vele. Tudja, hogy mást és hogy mit jelent a természetesség nagyszínpadon, kamaraszínházban, stúdióban, mit nagytotálban, közeli vagy szuperközeli beállításban. A színház, mint életművészet, és a film, mint mechanikus művészet terepén. Természetesnek látszani nem adottság, nem zsenialitás, hanem figyelem, önfegyelem és technika kérdése. Ízlés dolga.
Az Isteni műszak egyik legnagyobb erénye, de talán legkomolyabb fogyatékossága is a kiosztásban és / vagy a színészvezetésben rejlik. Rába – abszurd karakterben is működő természetessége folytán – elviszi vállán a filmet, de ezzel együtt átveszi a főszerepet, a néző vele megy, és ami még fontosabb, vele azonosul az irónián keresztül (azonosuláson értve itt a néző illúziójának folyamatát). Csakhogy nem ő a mi hősünk, legalábbis a forgatókönyv végső változata alapján. Milánnal, Ötvös Andrással kellene mennünk és azonosulnunk, mondjuk rokonszenv, együttérzés nyomán, ami azonban sokféle súlytalanság összejátszása okán nem tud megtörténni. Ez piros nyíllal mutat rá a forgatókönyv hibáira. Rába jó érzékkel tapintot rá arra a majd mindenből gúnyt űző, véres, cinikus, mégis lírai hangulatra, amiben az Isteni műszak igazán erős lehetett volna.
Ezt elkényeztetettségünk okán tulajdonképp már el is várjuk tőle. Emancipált színész. Nem ideológiák vagy rendezői víziók szolgálatában áll, nem pusztán végrehajtja az adott koncepciót, hanem átlátja és elképesztő intelligenciával kiteljesíti azt, nem véletlen, hogy az évek során lassan evidenssé vált az alkotói folyamatban való partner-szintű részvétele. Úgy tűnik, működik közte és rendezői között a párbeszéd, tud forgatókönyvet olvasni, az egészben gondolkodni. Felismeri a színészi autonómia határait. Okos, de nem agyas vagy bölcselkedő. Amellett, hogy figurái intenzitása szinte mindig túlzó, komoly arányérzékkel rendelkező, higgadt színészeink egyike. Akár egy jó idegsebész.
Dyga Zsombornál (Köntörfalak) is ő találja fel magát leginkább, a fiatalabb generációk körében ritka képesség a gyengébb szövegrészek átlényegítése. Holott a magyar filmen és kivált a színházban nagy múltja van ennek a készségnek, a szovjet-érában létezni sem lehetett nélküle, a nagy öregek mind tudták. Rábánál is valószínűleg színházi frontról hozott rátermettségről van szó, csak épp fordított előjellel: részint a Krétakör-időszakkal, Schilling Árpád fejlődésben megrekedést nem tűrő, mindent meghaladni vágyó, fanatizáló szellemével, részint a Mundruczóval közös munkák eredményeképp álmából felkeltve abszolvált improvizációs kapacitással függ össze. És ugyanezekből a forrásokból ered egyenrangúsítására való alkalmassága.
A Köntörfalak nagyképű mesterszakácsának szerepe sincs jobban aládúcolva a többinél, ráadásul hazatérése, váratlan belecsöppenése a „nem randevúba” nyilvánvaló dramaturgiai fordulópont. Nagypofájú, arrogáns, örök nyertesét Rába konstans türelmetlenséggel, kényszerű indulatossággal, váratlan és indokolatlan dühkitörésekkel árulja el – szisztematikusan megágyazva ezzel a férfi igazi drámájának. A trendi élet maga sem tudja mitől olyan sivár magányának.
Rába nem homogenizálható. Nem működött rosszul sem Zsámbéki, sem Alföldi színházában. Jól sem működött. Nem működött, ami azt illeti. A Katona József Színházban tisztességesre csiszolt munkaerő, a Nemzetiben főszereplőként is kartáncos maradt. Megjegyzendő azonban, bár nem a Nemzetiben rendez először, gyakorlatilag innen, ezen belül is a Mein Kampftól (Tábori György) jegyzik rendezőként.
*
Egyik legmegkapóbb figurája pályája elejéről való, a Török Sándor Valaki kopog című regényéből készült vizsgafilm-füzér főszerepe (rendezők: Erdélyi Dániel, Fazekas Csaba, Fischer Gábor, Groó Diana, Hajdu Szabolcs, Miklauzic Bence, Pálfi György, Török Ferenc). Magát az írót játssza, egy vidékről származó fiatalembert, aki a húszas évek Budapestjén albérletről albérletre vándorol a korhadó (kis)polgári egzisztenciák, hétköznapin fura, bájosan elrajzolt, bogaras alakok gyűrűjében. Igazi kaméleon-alakítás. Csipetnyi különcség. Finom humor, könnyed, kesernyés irónia. És már itt kitűnik a remek stílusérzék.
Rába Roland ütőereje színészi intelligenciájában keresendő.
Ötvözve hozza az amerikai filmipar tűpontos lazaságát, a karizmát, a határozott, össze nem téveszthető jelentést, a védjegyek fontosságát és az európai mozi érzékenységét, szerzőiségét, ambiguitását. Klubtag és outsider. Rendszerető anarchista. Nemzetközi összevetésben is megállja helyét. És két lépéssel mindig elöl jár.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11619 |
