Soós Tamás Dénes
Clair de femme – francia–olasz–nyugatnémet, 1979. Rendezte: Costa-Gavras. Szereplők: Yves Montand, Romy Schneider, Lila Kedrova. Forgalmazó: Mirax. 98 perc.
A szmört – mondja az alkoholista kutyaidomár a játékidő során szinte végig részeg Michelnek –, a szerbek szava a halálra, és sokkal jobban kifejezi annak lényegét, mint a fennköltebb hangzású francia variáns. Costa-Gavras filmjének akár mottója is lehetne ez a vargabetűkkel teli, borgőzös párbeszéd: alig vagyunk túl Michel (Yves Montand) és Lydia (Romy Schneider) közhelyes találkozásán (taxiajtóval csapják ki a bevásárlószatyrot a nő kezéből), máris gyász sújtotta életekről meg alattomos halálról folyik a diskurzus. A Női fény egyértelműen Gavras legfurcsább filmje, ami nem kis teljesítmény A nyaktiló ismeretében: az intellektuális politikai bűnfilmekre szakosodott rendező olyan melankolikus melodrámát rendezett, ami önmaga paródiájának is beillik. Lehetetlen megállapítani, hogy direkt szabotálja-e Gavras a nézőstimuláló dramaturgiai fogásokat, vagy csak azért rendez ilyen modorosan és élettelenül, mert nem otthonos ebben a műfajban.
Naiv szerelmesek helyett gyötrődő intellektuelekről mesél, akik között nem is annyira a kölcsönös vonzódás, mint inkább a szenvedés megosztása teremt kapcsolatot. Michel a feleségét, Lydia a lányát vesztette el, kínjukon a gyorsan szőtt románc önámításával enyhítenek. A színjáték beismerése ellenére se csüggedt, csak abszurd a hangulat: a kitartóan vedelő Michel boldog-boldogtalanba beleköt, gúnyolja a burzsoákat, a japán turistákat, a szenvedésre berendezkedett zsidókat, a halálra váró artistákat. Közben a night club színpadán majom táncol az optimizmust jelképező rózsaszín kutyával: az ebidomár Galba főművében – mondja a részeg csapos a magát cinikusra ivó Michelnek – benne van minden: „gúny, megalázottság, lét-nemlét kérdése”. Michel pusztán gusztustalannak titulálja. Kérdéses, hogy a Női fény szerzői önreflexió-e – mindenesetre a fináléra kiderül, mit gondol létről, nemlétről a rendező. Hotelszobában, magányosan terül el az artista teteme. A majma ölelgeti, majd bekapcsolja a gramofont: táncra kéri a rózsaszín ebet. Nem csak alattomos, de groteszk is ez a szmört.
Extrák: semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11607 |
