Baski Sándor
Hollywood „amerikai álom” mozija erények maximumához köti a vágyálmok beteljesülését, az új trend szerint viszont a féktelen hedonizmus és törtetés vezet a csúcsra.
Az amerikai álom ideája a filmekben már régóta nem rózsaszínű. Az 1931-ben, James Truslow Adams által definiált tétel első mozgóképes cáfolatára tíz évet kellett csak várni. Az Aranypolgár bemutatója óta eltelt évtizedekben az Álomgyár kétségkívül hozzájárult a mítosz építéséhez, a fősodor peremén vagy azon kívül készült produkciók azonban a hatvanas-hetvenes évektől kezdve rendre az álom árnyoldalára koncentráltak. Nem csak azt mutatták be, hogy a kemény munka és az eltökéltség nem mindig nyeri el méltó jutalmát, de A Keresztapához, a Sebhelyesarcúhoz vagy a Nagymenőkhöz hasonló bűnfilmek sikeresen forgatták ki a fogalom eredeti jelentését, emlékeztetve rá, hogy a boldogulást és az önkiteljesedést sokan a törvény keretein kívül képzelik el.
A 2013-as moziévben különösen sokan próbálkoztak vágyaikat unortodox módon, vagyis mérsékelten legális eszközökkel beteljesíteni. Igazán érdekessé ezeket a figurákat az teszi, hogy a gengszterfilmek antihőseivel szemben számukra nem vezet születésüktől fogva egyenes út a bűn világába. Nem kényszeríti őket senki a határok átlépésére, nem belesodródnak a rosszba, hanem saját elhatározásukból hoznak egy tudatos döntést. Aligha meglepő, hogy a Spring Breakers és a Lopom a sztárom tinilányai, a Pain & Gain testépítői vagy éppen A Wall Street farkasa és A nagy Gatsby pénzemberei az új idők új (anti)hősei. Ma, a permanens gazdasági válság korában a klasszikus amerikai álom tündérmeséjénél hitelesebbnek, életszagúbbnak tűnnek azok a történetek, amelyekben az alulról jövők a kitörésre nem látnak más opciót a törvények és a társadalmi normák felrúgásánál. Módszereik morális szempontból természetesen elfogadhatatlanok, motivációik azonban többnyire érthetőek és átélhetőek.
Gazember leszek
A korszellemet legjobban mégsem egy mozifilm, hanem Vince Gilligan kultikus sorozata, a Breaking Bad ragadta meg a leginkább. A széria, amely éppen a pénzügyi válság eszkalálódásának évében, 2008-ban indult, egy középosztálybéli átlagpolgárt tett meg főszereplőnek. A kémiatanárként dolgozó Walter White (Bryan Cranston) látszólag elérte a minimumot: van munkája, családja és egy szerény kertes háza. Az 50. születésnapja után egy nappal azonban operálhatatlan tüdőrákot diagnosztizálnak rajta. Csak egy módot lát rá, hogy leendő özvegye és árvái anyagi biztonságáról gondoskodjon: metamfetamint kezd főzni egy volt tanítványa segítségével. Önzetlensége, céljainak nemessége kezdetben megkérdőjelezhetetlen, kizárólag a családja kedvéért merészkedik le az alvilág mocskába, de amikor dúsgazdag ex-kollégái kiutat ajánlanak a számára, nem él a lehetőséggel.
Fiatal tudósként egy karnyújtásnyira volt tőle az amerikai álom, az általa alapított, később milliárdokat érő gyógyszerészeti cégből azonban időnek előtte kiszállt. Most, két évtizeddel később úgy érzi, hogy végre helyrebillentheti a múltat. „Mesterszakácsként” megkapja azt a tiszteletet és elismerést, amire mindig is vágyott, de még ennél is fontosabb a tudat, hogy van valami, amiben ő a legjobb. Ha már a tudomány világában nem valósíthatta meg magát, legalább bűnözőzseniként fel akar jutni a csúcsra. Társadalmi és kulturális háttere hiába különbözik a tipikus mozigengszterekétől, vesztét ugyanaz okozza, mint intellektuálisan jóval kevésbé pallérozott sorstársaiét: a hiúság, a mohóság és a hatalomvágy. Így válik végül 5 évad alatt – Vince Gilligan eredeti elképzelésének megfelelően – a szürke kisember Sebhelyesarcúvá. A különbség az igazi Tony Montana és közte leginkább az, hogy a kémiatanárból lett drogbáró egészen az utolsó pillanatig nem vallja be, se másoknak, se saját magának, hogy már nem (csak) a családjáért teszi, amit tesz – élvezi a hatalom, a veszély és az adrenalin mámorát.
Mr. White bukása többek közt annak köszönhető, hogy nem tud megszabadulni az eltorzult amerikai álom kísértésétől. Senki nem hibáztatná, ha halálos betegként képtelen lenne gondoskodni a családja jövőjéről, ő mégis úgy érzi, hogy eleget kell tennie a társadalmi elvárásoknak – bármilyen áron. A „sötét oldalra” átállva ugyanez az altruistának álcázott, mégis önző – mert a saját férfiegóját szolgáló – impulzus az, amely arra készteti, hogy ne elégedjen meg annyival, amennyire szüksége van. Ha már elindult a csúcs felé, akkor muszáj felérnie.
Michael Bay szatírájának főhőseit ugyancsak a megfelelési vágy motiválja. A megtörtént eseten alapuló Pain & Gain főszereplője, Daniel Lugo (Mark Wahlberg) rögtön az első másodpercekben közli a nézővel, hogy mélyen hisz az amerikai álom érvényességében. Ez az idea szerinte arról szól, hogy mindenki egyenlő esélyekkel születik, és aki hajlandó megtenni azt, amit kell, az bármit megszerezhet. Az amerikai álom lényege az önfejlesztés. Személyes hősei, Rocky, a Sebhelyesarcú és A Keresztapa szereplői is így, önerőből valósították meg magukat, és Amerika is ettől vált olyan nagyszerű nemzetté. Polgárainak ennél fogva nem csak lehetőség az önmegvalósítás, hanem egyenesen hazafias kötelesség.
Daniel, aki személyi edzőként dolgozik egy floridai fitness klubban, meg is tesz mindent, hogy előre jusson, de mindhiába. A gazdagok világával nap, mint nap szembesülve egyre frusztráltabbá válik, mígnem egy motivációs tréner előadásától fellelkesülve cselekvésre szánja el magát. Két testépítő kolléga asszisztenciájával elrabolja az egyik, vagyonával hencegő arrogáns klubtagot, és kínzással ráveszi minden ingósága és ingatlana átruházására. Beköltözik áldozata kertes házába, polgárőrséget szervez, edzéseket tart a szomszédok gyerekeinek, hétvégenként pedig boldogan nyírja a füvet, vagyis igyekszik beilleszkedni a közösségbe. A lebukást követően, miután halálra ítélik kettős gyilkosságért, a nézőnek címezett narrációban úgy összegzi az életét, hogy tulajdonképpen nem akart semmi mást, csak egy kicsivel többet, mint amit megszokott. Ha csak egy rövid időre is, de úgy akart élni, mint a körülötte lévők, hogy végre olyannak lássák, amilyennek ő látja saját magát.
„Nézzétek a cuccaimat!”
Vele ellentétben Alien (James Franco), a Spring Breakers raszta gengsztere nem áltatja saját magát, nyíltan bevallja, hogy amíg más gyerekek orvosok vagy elnökök akarnak lenni, ő már kezdettől a rosszra tört. Fehér srácként nőtt fel fekete környéken, a nulláról indult és mára elért mindent, amire valaha vágyott. Helyi kiskirállyá lett, főállásban drogot árul, hobbiként rapkarrierjét építi, miközben házában halomban állnak a pénzkötegek és a fegyverek. Harmony Korine groteszk szatírájának kulcsjelenete az a montázs, amelyben Alien a lakásába invitált főiskolás lányoknak „Nézzétek a cuccaimat!”-felkiáltással elbüszkélkedik a dizájner pólóival, a színes alsógatya gyűjteményével, a Sebhelyesarcú relikviáival és a gépfegyvereivel. Számára – ahogy szó szerint ki is mondja – ez jelenti az amerikai álmot.
Korine filmje nem véletlenül olyan, mint egy egészestés szürreális videóklip. Alien azokat a vágyálmokat teljesíti be, amelyeket a pénz-nők-drogok szentháromságát dicsőítő klipkultúra is hirdet. Olyan átéléssel imitálja hőseit, hogy végül maga is elhiszi, hogy egy súlycsoportban van a legnagyobbakkal – ennek köszönheti végül a vesztét is. James Franco alakítása már-már paródiába illő, figuráján mégsem lehet önfeledten nevetni, Korine ugyanis meggyőzően érzékelteti, hogy nem Alien az egyetlen, aki a wannabe-gengszterek kétdimenziós macsó-álmait kergeti, körülötte mindenki – bőrszíntől függetlenül – ennek a virtuális világnak a bűvöletében él.
A Spring Breakers tinilányai is egy hasonló neon-hallucináció foglyai. A tavaszi szünet idejére ki akarnak törni szürke, unalmas és – a szó átvitt és konkrét értelmében vett – szegényes életükből, vágyálmaikat azonban ők is a féktelen hedonizmust hirdető videóklipek és valóságshow-k kliséiből szövik. Az az eshetőség, hogy esetleg kimaradnak az össznépi extázisból, olyan kétségbeejtőnek tűnik, hogy egyéb pénzszerzési ötlet híján képesek fegyvert fogni és kirabolni egy éttermet. A bűn világát eddig a pillanatig csak az általuk is szívesen hallgatott rapperek szövegeiből ismerik, de éppen ennek a kollektív tudásnak köszönhetően képesek álmaikat a gengsztervalóságot élesben is megtapasztaló Aliennel közös nevezőre hozni. A négyből ketten végül hazautaznak, ők, Daniel Lugo és Alien hitvallása szerint, ezzel méltatlanná válnak az amerikai álomra, a másik két lány viszont, mesterükön is túltéve, hajlandó elmenni a végsőkig.
Ha választhatnának, a Spring Breakers főszereplői valószínűleg szívesen cserélnének a Lopom a sztárom tinédzsereivel. Sofia Coppola megtörtént eseményeket feldolgozó filmjének szereplői Los Angeles szomszédságában élnek. Tehetős szüleiknek hála nem gyötrik őket anyagi gondok, de hiába buliznak éjjelente olyan menő klubokban, amelyekről a Spring Breakers lányai csak álmodhatnak, még magasabbra vágynak. Ők nem a gengszterromantikát kultiválják, mint a Floridában kalandozó kortársaik, hanem a celebkultuszt ápolják hasonló lelkesedéssel. Hollywood szó szerint karnyújtásnyira van tőlük, de ettől csak még vonzóbbnak és elérhetetlenebbnek tűnik a sztárok világa. Amikor rájönnek, hogy a hírességek luxusvilláiba különösebb nehézségek nélkül be lehet surranni, a legkevésbé sem a pénz miatt vállalják a kockázatot. Azzal, hogy megdézsmálják a sztárok ruhatárát és ékszereit, illetve behatolnak személyes életterükbe, egy kicsit maguk is részesülhetnek a celeblét varázsából. Lefotózzák magukat a zsákmányaikkal, és felteszik a képeket a Facebookra – ismerőseik csodálatának, irigységének kiváltása számukra bőven megéri a lebukás kockázatát, pláne, hogy közben, saját köreikben – a közösségi oldal falain – maguk is sztárokká válhatnak. A képek alá akár Alien jelmondatát („Look at my shit!”) is kiírhatnák, mert bár az ezerdolláros Louboutin cipő és az aranyozott töltény közt látszólag nem sok hasonlóság van, mindkettő a megvalósult álmokat jelképező státuszszimbólum, és egyik sem ér semmit, ha nincs, aki megcsodálja.
Bűnös élvezetek
Oliver Stone lepődött meg rajta a legjobban, amikor kiderült, hogy Gordon Gekko, a Tőzsdecápák hüllőagyú ragadozója a brókerek körében valóságos ikonná vált – sokan miatta választották a pénzügyi pályát. A Sebhelyesarcú DVD-je hasonlóképpen elengedhetetlen tartozéka minden, magára valamit is adó gengszterrapper kollekciójának, a maffiafilmeknek pedig köztudomásúlag maguk az érintettek is rajongói. Alkotóik ezeket a karaktereket aligha szánják példaképül – általában meg is bűnhődnek, lásd Tony Montana esetét –, egy-egy szűk, speciális nézői réteg azonban, az író-rendezők akarata ellenére, képes azonosulni velük.
Az új idők új antihőseinek nyílt dicsőítésétől a tárgyalt filmek készítői is eltekintenek, de ha a szereplők életmódja és az általuk hajszolt vágyképek bizonyos fénytörésből mégis kívánatosnak tetszenek, akkor az nem a véletlen műve. A Pain & Gain testépítőivel ugyan nehéz, ha nem éppen lehetetlen szimpatizálni, mert személyükben – a filmbéli magánnyomozó szavaival élve – „ostoba barmokat” tisztelhetünk, de a képlet itt sem mentes az ellentmondásoktól. Michael Bay pontosan annak a macsó Amerikának állít görbe tükröt, amelyet korábbi, nagyszabású látványfilmjeivel saját maga is erősen fetisizált, és ezúttal is hasonló élvezettel legelteti kameráját az esztétikus testeken. Meglepő lenne-e ezek után, ha kiderülne, hogy a Transformers mozik rajongói közül jó páran rá sem ébrednek, hogy nem szimpla akcióvígjátékot, hanem szatírát látnak?
A celebkultusz bűvkörében élő tinédzserközönségről is nehéz elképzelni, hogy a visszafogott, már-már dokumentarista stílusú Lopom a sztáromat nézve mély megvetéssel viseltetnének a sztárvilág által megszédített szereplők iránt. Sofia Coppola csak nagyon visszafogottan használja a szatíra eszközeit, nem ítélkezik a banda felett, és a bűnhődésükről sem számol be, filmje így elviekben a kultusz ápolására is alkalmas lehetne, pláne, hogy a luxusvillákban zsákmányolt ékszereket és méregdrága ruhákat a vágy titokzatos tárgyaiként láttatja.
A másik „leányálom-film”, a Spring Breakers rögtön egy lehengerlő bulijelenettel nyit: a napfényben úszó strandon Skrillex dubstep zenéjére hibátlan testű fiatalok, lassított felvételen, önfeledten táncolnak. Ha Harmony Korine nem mutatna meg néhány pucér mellet is premier plánban, akkor akár zenetévé-kompatibilis is lehetne a rövid klip. A rendező épp olyan stílusos és trendi módon rögzíti a féktelen őrület pillanatait, mint az elmúlt évek leghírhedtebb bulimozija, a Project X. Utóbbival ellentétben azonban a Spring Breakers reflektál is erre az életérzésre, méghozzá azzal, hogy az álomszerű jeleneteket észrevétlenül fordítja át neonfényes rémálommá. Korine, rendkívül ravasz módon, a fiatal közönség által kultivált klipesztétika eszközeit – és kedvelt sztárszínészeit – használja fel arra, hogy dekonstruálja kollektív vágyképeiket.
Baz Luhrman hasonló céllal farag szélesvásznú, 3D-s látványosságot A nagy Gatsby klasszikus történetéből. A címszereplő fényűző életmódját gátlások nélkül glorifikálja, de mint később kiderül, az anyagi javak mit sem számítanak Gatsby számára, ő csak eljátssza azt a szerepet, amit a társadalom elvár tőle, hogy visszaszerezhesse élete szerelmét. Neki tehát, vérbeli romantikus figuraként, legalább van egy méltányolandó célja, ami a szintúgy Leonardo DiCaprio által alakított Jordan Belfortról már nem mondható el. A szociopata bróker számára a kokain, a kurvák, a magánhelikopter vagy a luxusjacht nem eszköz, hanem végcél, ami legitimál minden aljas húzást. A Wall Street farkasa ezért nyit, magától értetődő módon, a címszereplő saját „Look at my shit”-montázsával, amelyben Belfort pökhendi büszkeséggel leltározza a megvalósult amerikai álmot jelképező státusztárgyakat.
Martin Scorsese többször forgatott már a tehetségüket a törvény keretein kívül kamatoztató self-made manekről, de sem Henry Hill (Nagymenők), sem Ace Rothstein (Casino) világa nem tűnt különösebben vonzónak. Noha mindkét film narrátorrá emelte a szereplőket, azok higgadtan és tárgyilagosan kommentálták az eseményeket, az erőszakkitöréseket a Scorsese által választott szenvtelen nézőpont pedig csak még taszítóbbá tette.
A Wall Street farkasa más tónust és szemszöget használ. A történet működhetne akár az amerikai pénzügyi rendszer metszően éles kritikájaként is, az igazi Belfort azonban soha nem volt reprezentáns tényező a Wall Streeten; mindig is kívülállónak számított. Ahogy az egy biopic-től minimálisan elvárható, Scorsese megmutatja, hogyan vált a címszereplő zöldfülű brókerből agyafúrt szélhámossá, de kisemmizett áldozatainak sorsáról – ellentétben a hasonló machinációkat körbejáró Brókerarcokkal – nem számol be. Helyette rendkívül szórakoztató bacchanáliáknak lehetünk tanúi, abszurdabbnál abszurdabb szituációk követik egymást, a szereplők pedig úgy, és annyit drogoznak, hogy a moziból távozva maga a néző is kedvet kap hozzá, hogy betoljon egy csíkot.
Jordan Belfort és társai valójában nem Gordon Gekkóval, hanem a Félelem és reszketés Las Vegasban politoxikomán főszereplőivel állnak közeli rokonságban. Arra törekednek mind, hogy sportot űzzenek a mértéktelenségből, nincs az az extázis, amit ne próbálnának meg, akár önpusztító módon is, de túlszárnyalni – többet, jobbat, töményebbet akarnak mindenből. Az a néző, akit már a Másnaposok óvatos polgárpukkasztásaival is le lehetett nyűgözni, nem tudja nem irigyelni Belfortot, amiért az – a morális konvenciók zárójelbe tételére felhatalmazott öntörvényű művészzsenikhez hasonlóan – mert szenvedélyesen, önfeledten és őrülten élni.
Amikor Scorsese az utolsó snittben a kamerát az immár motivációs guruként dolgozó Belfort közönségére irányítja, nem csak azoknak állít tükröt, akik a bukott brókerre a múltja ellenére is – vagy éppen azért – a self made man ideájának megtestesítőjeként gondolnak, de nekünk, nézőknek is. Mi vagyunk azok, akik készségesen várjuk, sőt elvárjuk, hogy eladjanak nekünk valamit – érzéseket, vágyakat, illúziókat vagy épp az amerikai álom ígéretét –, és ha tetszetősen csomagolják be, akkor elfogyasztunk bármit. Még akár arra is kaphatóak vagyunk, hogy egy gátlástalan szélhámossal azonosuljunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 20-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11592 |
