Televízó

Fekete tükör

Technofília

Roboz Gábor

Charlie Brooker médiaszatírájának bérelt helye van a közelmúlt legnívósabb tévés produkcióinak listáján.

Az elmúlt évek tévéreneszánszának felemlegetésekor elsősorban az amerikai sorozatkultúra színvonalának emelkedéséről szokás beszélni, holott a kisképernyőre szánt mozgóképek fogyasztói jó ideje a brit minisorozatok világában is lépten-nyomon minőségi produkciókra bukkanhatnak. A két legrégebbi csatornaként ismert BBC és ITV mellett a közeg meghatározó tagja a Channel 4 (Kívülállók, Kockafejek), amelynek minden igényt kielégítő kínálatában olyan műsorok is helyet kaphatnak, amik a szórakoztatás mellett kifejezetten igényt tartanak a néző értelmezői kedvére (ilyen például a Southcliffe időbontásos bűndrámája), és nem félnek sokkoló tartalommal megtölteni a képernyőjét (Utopia). A közszolgáltati csatorna provokatív produkciói között élen járó Fekete tükör hamisítatlan szerzői munka: a kreátori pozíciót elfoglaló Charlie Brooker nagyrészt forgatókönyvíróként is jegyzi a kétszer három epizódot, és a miniszéria a brit alkotó gazdag életművének kulcsdarabja.

Brooker Angliában közismert médiaszemélyiség, kíméletlen megmondóember, aki évek óta sorban készíti kisebb-nagyobb fekete tükreit, hogy amolyan „élő lelkiismeret”-figuraként jelenítse meg magát. Cikkei, könyvei és pár társíróként jegyzett széria (pl. TV Go Home) mellett az ő nevéhez fűződnek a különféle médiatartalmak éves szemléit megvalósító Swipe-ok, amelyekben híradásoktól számítógépes játékokig sok minden terítékre kerül. Brooker persze arra is rájött, hogy a direkt, verbális kritika mellett mekkora potenciál van a zsánerfilmes elemekre épülő tévéműsorok eszközként való felhasználásában: ő jegyzi a valóságshow-tematikát zombiapokalipszissel kombináló Hulla-ház című minisorozatot, az újmédiát kritizáló Nathan Barley című sitcomon társíróként dolgozott, és legutóbb ugyanilyen minőségben közreműködött a Pusztító páros című szériában, amely az Angliában nagy hagyománnyal bíró magánnyomozós krimi zsánerét parodizálja.

A maró humorú alkotó az évek során olyan hatalmi pozícióra tett szert, amely lehetővé tette számára, hogy a 2004-es amerikai elnökválasztás előtt, a Guardian hasábjain az alábbi kérdést vesse fel Bushról írt – később visszavont – cikkében: „John Wilkes Booth, Lee Harvey Oswald, John Hinckley Jr. – hol vagytok most, amikor szükségünk van rátok?” A szerző nagyszájúságát kiterjedt tapasztalata hitelesíti, ráadásul az establishment díjakkal ismerte el munkásságát, vagyis Brooker olyan leleményesen tudja megvalósítani az elképzeléseit, hogy közben nem vágja el magát a játékteret biztosító intézményektől.

A Fekete tükör (2011-2013) high-concept ötletekre épülő médiaszatírája közönségfilmes formában valósítja meg napjaink hipervalóságának kínzóan szórakoztató kritikáját. A hat, nagyjából háromnegyed órás rész – sorozatoktól szokatlan módon – epizódonként eltérő szereplőket mozgat, és különböző fikciós világokat mutat be, a közös nevezőt csupán a technológia megdönthetetlen uralmával és addiktív természetével való szembesítés jelenti. A kimondottan feszes és szembetűnő profizmussal elkészített részek jórészt bizarr thrillereket és keserves szerelmi drámákat kínálnak, hol erősebb, hol gyengébb műfajiságú epizódokkal. A részek többnyire valamilyen markáns sci-fi alapötletből indulnak ki – nem véletlenül merülhet fel a széria kapcsán az Alkonyzóna –, ezek ugyanakkor soha nem távolítanak el annyira a jelenleg ismert valóságunktól, hogy tompítsák a sorozat élét. A főleg csapdába vagy lejtőre került hősökről mesélő Brooker továbbá nem használ hanekés eszközöket a befogadó hibáztatásához, de azért épp elég sarkosan és világosan fogalmaz, hogy a nézőnek még csak véletlenül se legyen kétsége: befogadói pozíciójához eredendően felelősség társul.

A kompakt kis remekműnek nevezhető nyitóepizód (A nemzeti himnusz) jobbnál jobb párbeszédeivel és fordulataival azt a kérdést veti fel, hogy egy hatalmas felelősséggel terhelt közéleti személy (jelen esetben a brit miniszterelnök) médiareprezentációja mennyivel fontosabb egy másik ember életénél. Brooker angolosan hűvös logikával gondolja végig a szédületes alapötletet, és menet közben bemutatja, hogy a közösségi médiának hála egy közismert egyén megítélése rekordidő alatt megváltozhat, és azt is hatásosan ábrázolja, hogy a nyilvános megalázás attrakcióértéke és közösségteremtő ereje páratlan.

Szintén a médián keresztül történő önmegjelenítést választja témául a Tizenöt millió erény, ez azonban egy ismerősebb problémát dolgoz fel. A disztópiákat idéző, számítógépes animációkkal is ellátott epizód a televíziós tehetségkutató műsorok kizsákmányoló és megnyomorító működésmódját szedi ízekre, azonban nem csak azt láttatja, hogy ezekben a vetélkedőkben valójában termékgyártás folyik, vagy hogy ez a nagyüzem minden győztest rövid időn belül felhasznál egy adott funkció ellátására. A sorozat egyetlen olyan része, amely egy modellszerű, zárt térben játszódik, végső soron odáig merészkedik, hogy megmutatja: a kamerák össztüzében még egy őszintén elkeseredett, anarchisztikus gesztus is beállítható performansznak, amit az ellenszegülést rosszul tűrő rendszer úgy olvaszthat be magába, hogy még tovább erősítse saját hatalmát.

Ugyancsak az attrakciógyártás logikáján élcelődik a Jegesmedve, csak egészen más szempontból: ez a rész egy olyan világot skiccel fel, ahol az igazságszolgáltatás és a tömegszórakoztatás fogalma összemosódik. A rafinált thrillerként előadott, a végére kissé didaktikus történet vázlatos, de még így is sokatmondó képet nyújt egy társadalomról, amely – egy tipikus híradós tragédia közösségi feldolgozásához – a büntetésvégrehajtás eszközét show-fogyasztási igényének kielégítésével kombinálja.

A többi részhez képest szokatlanul visszafogott A Waldo-jelenség című epizód, amelyben egy komikus által – ún. performance capture-technológiával – egy furgonból mozgatott, animált medvefigura az utcán és tévéműsorokban szabadszájúan provokál különböző politikusokat. A Waldo mögött álló csapat a karakter segítségével akarja nyilvánosan aláásni a politikai élet képviselőinek tekintélyét, és ráirányítani a figyelmet arra, hogy ők is amolyan performerek egyéni érdekekkel és az utolsó gesztusig megtervezett fellépésekkel. A CGI-figura nem képvisel pártot, és hiába nem ismert a mögötte álló személy, a közönségnek bőven elég Waldo obszcén humora és őszintesége, ezekkel egy idő után a rendszerkritikus civilek szócsövévé válik. (A sokak által a sorozat kakukktojásának és leggyengébb epizódjának tartott rész eredetileg a Nathan Barley című, hét évvel korábbi sitcomhoz íródott, akkor azonban nem valósították meg az ötletet.)

Brooker természetesen tudja, hogy az intellektuális tartalom széleskörű átadásához átélhetővé kell tennie a történeteit, és ezt a fenti részeknél is tökéletesen megvalósítja (még a nyitófejezet miniszterelnök-figurájával is lehet azonosulni), két epizód pedig kifejezetten a privát szféra és a technológia összefonódását vizsgálja. A teljes történeted világában az emberek többsége már a teste megszokott részeként kezel egy szerkezetet, amely lehetővé teszi az emlékek korlátlan rögzítését, ismételt lejátszását és nyilvánossá tételét. Az epizód egy párkapcsolati dráma keretei között beszél arról, hogy a létező legintimebb térbe is befurakodó technológia a legelemibb emberi interakciókat is megmérgezi, átjárhatóvá teszi az egyének közötti határokat, és visszavonhatatlanul átalakítja az önképet.

A Visszajövök szintén egy szerelmi szituációt jelenít meg, és még messzebbre megy. Az epizódban egy vadonatúj találmánynak köszönhetően megvalósítható egy elhunyt személy újraalkotása digitálisan tárolt adatokból (hangokból, videókból és az online jelenlét alkotóelemeiből), azonban nem valamiféle identitáshamisításra épülő összeesküvéses thrillert kapunk. Hanem valami sokkal megrendítőbbet: annak bemutatását, hogy a forradalmi vívmánynak köszönhetően a halál fogalma veszít a súlyából, és viszolyogtató formában lehetővé válik a másikkal való együttlét folytatása.

A Fekete tükör merész alapötletei mellett rengeteg apró geget tartalmaz, szinte végig egyenletes színvonalon mozog, és részenként változtatott tematikájával árnyalt képet tud közvetíteni a technológia által behálózott világunkról. Mindemellett a minisorozat egyik legnagyobb érdeme, hogy teljesen közérthető és szórakoztató formában képes a lehető legszélesebb körben népszerűsíteni a médiatartalmakkal szembeni kritikai attitűdöt. Az akcióit láthatóan életprogrammá szervező Brooker, ha már romba dönteni nem tudja, a rendszer legmélyén folytat rendszerellenes tevékenységet.

Fekete tükör (Black Mirror) – angol tévésorozat, 2011-13. Kreátor: Charlie Brooker. Szereplők: Bryony Neylan-Francis, Sean Ashburn, Daniel Kaluuya, Toby Kebbel. Gyártó: Zeppotron.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 48-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11590

Cikk értékelése:

szavazat: 551 átlag: 5.37

előző 1 következő

új komment