Benke Attila
A méltatlanul elfeledett Ujjak a legjobb Scorsese-film, amit nem Martin Scorsese rendezett, és a legjobb Ferrara-film, amit akár Abel Ferrara is készíthetett volna.
Az amerikaiak és Hollywood számára a hatvanas-hetvenes évek kettős értelmű. Egyfelől traumatikus, mivel a vietnami intervenció, a politikába és a tradíciókba vetett hit mellett e korszak végére a hollywoodi stúdiórendszer is összeomlott az ötvenes évek történései (a gyártást, vetítést, forgalmazást addig uraló Nagy gyártók elvesztették mozihálózatukat), illetve művészeti konzervatizmusa miatt (nagyköltségvetésű, de az új generáció számára unalmas fércművek készítése). Ez az állapot kedvezett a művészileg és/vagy gyártási szempontból függetlenedni vágyó stúdióknak, kísérletező alkotóknak, kiket Hollywood gyakran vett szárnyai alá a hetvenes években (a Nagyok az indie-k forgalmazóivá váltak). Így másfelől a filmművészeti reneszánszé ez a húsz-huszonöt (kb. 1965-1980 közti) esztendő. Olyan kiválóságok léptek porondra, és kerültek be a fősodorbeli filmkészítésbe, mint Robert Altman, Arthur Penn, John Cassavetes, Monte Hellman, Francis Ford Coppola vagy Martin Scorsese. Műveikkel rendet vágtak az Álomgyár nagyköltségvetésű és nagyokat bukó, elavult selejtjeinek roncstelepén. A dohos stúdiók falai közül a szabadba mentek, a kivénhedt hollywoodi nábobok helyett a fiatalos lendületű európai fenegyerekek (Antonioni, Fellini, Godard, Truffaut, Resnais) műveit tekintették útmutatónak. Habár megtartottak néhány álomgyári praktikát (mint alapvetően a klasszikus, bár lazább szövésű történetmesélést), főként hősábrázolásukban markánsan különböztek a régi klasszikusoktól. Az Aljas utcák vagy az Egy kínai bukméker meggyilkolása egyaránt a gengszterfilmes klisékkel játszanak, hőseik úgynevezett „lúzer gengszterek” („gangster-loser” ‑ Fran Mason használja e kifejezést American Gangster Cinema from Little Caesar to Pulp Fiction című könyvében), akik képtelenek igazi hatalomra szert tenni, cél nélkül tengnek-lengnek lebujukban, s legfeljebb pitiáner feladatokat képesek elvégezni. Sokkal inkább hasonlítanak ezek a figurák a Kifulladásig vagy a Dögvész istenei antihőseire, mintsem A sebhelyesarcú (Howard Hawks) vagy a Fehér izzás (Raoul Walsh) nagykutyáira.
A sokak által csak „Hollywoodi Reneszánsz”-ként emlegetett szűk tizenöt év tehát páratlan korszak az amerikai filmtörténetben, jelentősége vitathatatlan a későbbi évtizedekre nézve. Ugyanis a kilencvenes években aranykorát élő független („indie”) filmkészítés a hetvenes évek kultúrájában vert gyökeret (az indie-ket támogató Sundance és a Miramax is ekkoriban kezdte működését). E kapcsolat egyik ékes bizonyítéka James Toback 1978-as Ujjak (Fingers) című filmje, mely, ha tíz évvel korábban készül, biztosan a filmreneszánsz klasszikusaihoz (Bonnie és Clyde, Szelíd motorosok, Aljas utcák) hasonló legendává válik. Bár financiálisan semmi köze az Álomgyárhoz (ennyiben már a kortárs „indie”-khez köthető), hősábrázolásában, hangvételében, elbeszélésmódjában és műfajilag is a hollywoodi modernizmushoz, avagy ennek későbbi örököséhez, a kortárs amerikai független filmhez sorolható.
Mint egy interjúban a rendező és a főszereplő, Harvey Keitel is elmondja, a független filmkészítés egyszerre szabadság (Hollywoodtól) és kőkemény munka is („Ne várj Hollywoodra! Neked kell kinyitnod az ajtókat” – állítja Keitel). Az Ujjak történetét és életútját egyaránt jellemzi ez a szellemiség. Indie filmként egyáltalán nem volt könnyű terjesztése, így a forgalmazási nehézségek miatt gyakorlatilag elfeledett, fájdalmasan keveset elemzett és méltatott művé vált James Toback szerzői gengszterfilmje.
Lúzerek és…
Az Ujjak tulajdonképpen összekötő kapocs az Aljas utcák és a Mocskos zsaru közt: előbbit követi, utóbbit néhány motívumában megelőlegezi. Mindjárt szembetűnő közös főhősük: mindhárom esetben Harvey Keitel alakítja az örökvesztes gengsztert (habár a Mocskos zsaruban nem „hivatásos bűnöző”, hanem korrupt rendőr), karaktere mégis inkább annak különböző életszakaszaiban. Jimmy „Fingers” a korszak terméke, és akár Scorsese és Abel Ferrara figurái, ő is egy tesze-tosza antihős. Jimmy már egy lépéssel közelebb áll a szakadékhoz, mint a még gyermekien naiv és a maga módján tiszta lelkű, idealista Charlie (Aljas utcák), ám még van reménye a felemelkedésre, nem zuhant olyan mélyre, mint Ferrara mocskos zsaruja. Vállán az ötvenes évek nagy rockslágereit bömbölő magnójával naphosszat az utcákat járja. Elvileg maffiózó apjának (Ben) dolgozik pénzbehajtó verőlegényként, ám ő inkább szépleányok szüzességét „hajtja be” csillapíthatatlan szexuális farkaséhségét csillapítandó. Bizarr módon mégis komolyzenei pályára készül, melyre –mint ragadványneve (fingers = ujjak) is sejteti– kiváló billentyűsként lenne is esélye. Ám valahogy a profi zongoristák közé sem tud bejutni: bár otthon sallang nélkül eljátssza Johann Sebastian Bach Toccatáját, a meghallgatásokon mindig felsül.
Tehát Jimmy a Hollywoodi Reneszánsz vagy a későbbi amerikai független filmek (Ponyvaregény, Törvénytől sújtva) hőseinek rokona. Kisszerű, cselekvésképtelen, céltalanul vergődik művészet (elitkultúra) és bűnözés (alvilági apja) közt. Mint az Aljas utcák Charlie-ja, úgy Jimmy sem tud egyik közeghez sem tartozni. Jimmy csak próbál macsó lenni, de valójából örök vesztes, kinek sorsa sehová sem tart. A zenébe és a szexbe menekül, de ezekkel is akadnak problémái, merthogy nemcsak sikertelen előadóművész, de egy nemi betegség miatt túl gyorsan „elsül” az aktusok során, így nem tud örömet okozni a nőknek sem. Tétlenül nézi, ahogy kielégítetlen „barátnője” egy fekete playboy-jal és egy másik nővel csókolózik. Nem gengszter, nem zenész, csak egy csellengő, aki sikertelenül próbál stabil identitást kiépíteni magának.
De nemcsak Jimmy egy nagy nulla. Apja, Ben nem éppen félelmetes gengszter, csupán egy bazsalygó, fiához hasonlóan „impotens” karakter, aki naphosszat éttermekben és kocsmákban dekkol. Carol, Jimmy szeretője egy lézengő szajha, mint a Kifulladásig Patriciája, ő sem tudja eldönteni, kivel akar lenni. A „rivális” gengszterek, rosszfiúk szintúgy antitálentumok, nem veszélyes maffiózók, inkább ütődött, amorális bohócok.
Az Ujjak tehát szakít a klasszikus hősábrázolással, mely kihatással van a hagyományos történetmesélésre is. Minthogy Jimmy fokozatosan veszti el amúgy sem erőteljes motivációját, története nem válik egy világos cél felé haladó drámává. Vergődése nem drámai, az Ujjak –mint elődje, az Aljas utcák – zenés lézengés: antihőse szinte öntudatlan, dalolva rohan végzetébe. Így nincsenek nagy fordulatok, drámai csúcspontok, az Ujjak csupán egy groteszk létállapotot ír körül. A Kifulladásighoz vagy az Egy kínai bukméker meggyilkolásához hasonlóan Jimmy Fingers ide-oda vergődésének epizódjaiból áll össze a film. James Toback műve ezért tulajdonképpen annak tragikomédiája, hogy a világból kivesztek a „tökös”, cselekvőképes egyének, avagy a megtervezhető, kiszámítható életutak, helyüket az élet langymeleg pocsolyájában lubickoló „kishalak” és az örök bizonytalanság, véletlenek, sőt, a káosz vették át.
… és gengszterek
A felszínen az Ujjak olyan, akár a Keresztapa: Jimmy végső soron képes bosszút állni apja riválisán. Azonban a korszak filmjei és James Toback műve is csavarnak egyet a konvencionális bűndrámán: leleplezik, hogy a főhősöknek valójában mindig a vágyuk lett volna fő céljuk (Jimmy zenész akar lenni), a külső hatalmak által kijelölt feladatukat csupán kényszerből vállalták (Jimmy apjához kötőd megbízásai: pénzbehajtás, gyilkolás). Ám a klasszikus hősökkel ellentétben az új antihősök vágyaikat nem tudják, céljaikat nem akarják elérni. Ezért a sodródó Jimmy Fingers Michael Corleonéhoz hasonlóan bár fizikailag nem, de emberileg megsemmisül. Az Ujjak így – mint a Kifulladásig, a Bolond Pierrot, a Sivár vidék vagy az Egy kínai bukméker meggyilkolása –úgynevezett „alternatív gengszterfilm” (vagy az amerikai szakirodalomban: „revizionista gengszterfilm”), azaz felrúgja a műfaj szabályait és megtámadja, kritizálja a zsánerhez kapcsolódó ideológiát, világképet.
A gengszterfilm legismertebb alműfajában (melyet magával a klasszikus gengszterfilmmel szoktak azonosítani), a „rise-and-fall történet” -ben is egy antihős, egy senki a központi karakter (Kis Cézár, A közellenség, A sebhelyesarcú). Azonban, mint a történettípus elnevezése mutatja, e macsó bűnözők pályájának a görög tragédiákéhoz hasonló íve van (ezért is nevezi Robert Warshaw a gengsztert tragikus hősnek): senkikből valakik lesznek, nagy hatalmat szereznek, majd mindent elveszítenek (sokszor az életüket is). A „rise-and-fall történetek” istenkísértő prométheuszai az emberi társadalom haragjával szemben alulmaradtak, és elnyerték méltó büntetésüket (a Fehér izzás fináléjában az olajfinomító lángjai a Pokol tüzeként emésztik fel Cody-t). A klasszikus gengszterfilm másik nagy alcsoportjában, az úgynevezett „Káin és Ábel történet”-ben (Mocskos arcú angyalok, Viharos húszas évek) a gengszter jó útra tért, és megtisztulva bűneitől békében halhatott meg. A hatvanas-hetvenes évek alternatív gengszterfilmjei (az Aljas utcák, a Sivár vidék és az Egy kínai bukméker meggyilkolása mellett még számos bűnfilm a korszak Hollywoodjából), illetve az Ujjak központi karakterének sorsa azonban nem erről szól. Az ő életútjuk nem karriertörténet, hanem szürke stagnálás. Sokszor látszólag – mint a Keresztapa 1-2 hőse és Jimmy – még csak el sem buknak. Mivel a Hollywoodi Reneszánsz (alternatív gengszter)filmjei a hatvanas-hetvenes évek Amerikáját amorális káoszként ábrázolják, e világképhez mérten az antihősök nem kárhoznak el, de megváltást sem nyerhetnek. Piti kis bűnözőiket legtöbb esetben nem is motiválja semmiféle Mennybemenetel vagy a Pokolkísértés, hatalom nélküli örök vesztesként tengődve vegetálnak a társadalom legalján privát purgatóriumuk köztes világában.
Potens macsó hiányában az Ujjak története nem terebélyesedhet akciódús hatalmi harccá. A nagy leszámolások és hatalomszerzés helyett a főszerep Jimmy triviális életéé. Csupán egyszer sül el a fegyver (akkor is rendkívül dicstelen és suta módon), s egy kezünkön megszámolható, hányszor kerül elő pisztoly a főhős zsebéből. A gengszterizmus nem libidónövelő, hanem lélekölő, unalmas meló, melyet ráadásul egyszer úgy szakítanak meg a riválisok, hogy egy zsarut küldenek rá Jimmy Fingersre, akit ezután kis időre lecsuknak. A gengsztermese egészen a történet végéig tét nélküli, érdektelen. A végső, nevetséges leszámoláson kívül az egyetlen kritikus pillanat Jimmy zenei meghallgatása, mikor is esélye lenne megszabadulni az alvilágból. Ha kudarcot vall, a céltalan bűnügyi film is folytatódik tovább.
James Toback tehát felforgatja a műfaji kliséket, kivonja a feszültséget a gengszterfilmből, a nézői elvárások ellen dolgozik, hogy átélhetővé tegye a „rossz műfajokban” próbálkozó antihős langyos sodródását. Ettől függetlenül a befogadó semmiképp sem fog unatkozni, mivel az Ujjak nagyon is szórakoztató az olyan kevert hangnemű, ironikus jelenetek frappáns dialógusainak köszönhetően, mint az egyik pizzériai pénzbehajtás Merrilee Rush Angel of the Morning című lassújára.
Bach és rock
Mind Scorsese, mind Ferrara kreatívan alkalmazza a klasszikus slágereket. Az Aljas utcák és a Mocskos zsaru egyaránt zenei ellenpontozásra használja Johnny Ace Pledging my Love című 1955-ös romantikus számát: előbbiben egy verekedésbe fulladó parti alatt szól, utóbbiban a főhős drogmámorban, bőgve ténfereg a klasszikus bluse-ra. A zene mindkét filmben diegetikus, vagyis a cselekményvilágon belülről, egy lemezlejátszóból szól. James Toback műve ebben megint csak Scorsesét követi, illetve hasonlít Ferrara szubverzív zsarufilmjére.
Az Ujjak ugyanis frappánsan zenei motívumokkal szimbolizálja a főhős megosztottságát. Jimmy egyfelől ötvenes-hatvanas évekbeli rock és blues számokat (Jamies – Summertime, Summertime; Merrilee Rush – Angel of the Morning) ordíttat hordozható magnóján, – mint Spike Lee Szemet szemért című filmjében az egyik „lázadó” fekete rapper a „Fight the Power”-t – kifejezetten közterületeken. Így közel sem egy művelt zeneszerető, hanem egy antiszociális bunkó látszatát kelti. Bárhová megy, a bömbölő slágerek indulatokat váltanak ki a megzavart emberekből, verekedésbe vagy balesetbe torkollik Jimmy nem kívánt koncertje. Ebből adódóan a jellemzően lassú vagy vidám dalok erőszakos jeleneteket festenek alá. Mintha a könnyűzene is rossz ómen lenne: Jimmy nem való ebbe a világba, rossz úton jár. A Jamies-re ténfereg ide-oda, közben meg Bachot kéne játszania.
Jimmy időnként persze próbálkozik komolyzenével: otthonában, egy meghallgatáson és egyszer hangszer nélkül, kizárólag ujjával imitálva egy cellában (tehát mindig zárt körben) zongorázik. De senkit sem nyűgöz le: lakásán ugyan gyönyörűen eljátssza Bach Toccatáját, ám élőben felsül, cellatársait és apját pedig láthatóan nem érdekli a szépművészet. Egyedül édesanyja támogatná, aki viszont szanatóriumban van. Így senki sem áll Jimmy mögött, aki az igazi karrierjét előrelendíthetné. Vagyis a komolyzene e tesze-tosza bűnöző vágyát, az üdvösséget, a könnyűzene pedig a kárhozatot, az apja által kijelölt célt szimbolizálja. „Mindenféle zenét szeretek” – hangoztatja, ám e hozzáállása, mintegy „döntésképtelensége” jelképezi vesztét is. Mindent szeretni annyi, mint semmit sem szeretni igazán. Mindenhová tartozni egy kicsit a sehová sem tartozást jelenti. Miként Jimmy-nél Bach és a Jamies megférnek egymás mellett, a stabil identitás nélküli főhős a kárhozat és az üdvösség közti mocskos város szürke Purgatóriumában fog vegetálni mindörökké.
Elveszett illúziók
Jimmy tehát egy lúzer gengszter, s mint az Ujjak többi csellengő, amorális antihőse, inkompetens és impotens figura, tipikus arca a 2000-2010-es évekhez hasonlóan válságos hetvenes éveknek. Hiszen a hatvanas évek forradalmi eszméi és a rendszer megdöntésébe vetett hit az évtized végére szertefoszlott a társadalmi-politikai erőszak túlburjánzása miatt. E csalódás, illetve a későbbi gazdasági krízis következtében az emberek visszavonultak magánszférájukba, vagy spirituális dolgokkal kezdtek foglalkozni (a hetvenes évek második felére az USA-ban rendkívüli módon felértékelődött a család, a vallás és a különféle szekták). Menekülni akart mindenki, az elveszett illúziók helyett új, a zord valóságtól óvó intézményeket és eszméket kerestek. Akárcsak a zene elvont illúzióvilágában menedéket remélő Jimmy, aki bömbölő magnójával olyan, mintha fel akarná dobni a lehangoló realitást. Mintha a rock ‘n’ roll-lal vissza akarná hozni a Vietnam és Watergate évtizedét megelőző boldog ötvenes éveket. Ha keserűen is, de szórakozni próbál egy saját maga által alkotott privát, zenés realitásban. James Toback hősének „szökési kísérlete” még kudarcra ítélt, a nyolcvanas évek reagani korszakának, illetve a hetvenes évek második felétől kiépülő Új Hollywood eszképista ideológiája már sikeresnek bizonyult. 1975 után új időszámítás kezdődött az Álomgyárban: a 2001: Űrodüsszeia helyett a Csillagok háborúja, az Aljas utcák helyett az Aki legyőzte Al Caponét hagyományos „hurrá optimista” meséi próbálták feledtetni a nézőkkel a kiábrándító káoszt, és a realista „hollywoodi művészfilmek” korszakát.
Ebben a közegben kellett volna érvényesülnie James Toback Ujjak című filmjének is, ám sajnos öt-tíz évet késett, illetve öt-tíz évvel a Sundance és a Miramax fénykora előtt született meg. E rendkívül komplex, mégis laza, fülbemászó zenéket felvonultató, hangulatos mű sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. Szerencsére 2005-ben a Halálos szívdobbanás (az Ujjak tulajdonképpeni remake-je) valamelyest felkavarta a port Toback munkája körül, ám általában mellőzik mind a Hollywoodi Reneszánszot, mind a gengszterfilmeket taglaló szakirodalmakból (kivételt képez Fran Mason említett műve és a The Last Picture Show című tanulmánykötet). Pedig laza, epizodikus cselekménye, modernista hősábrázolása és alternatív, szubverzív műfajkezelése miatt az Ujjak Coppola, Scorsese, Cassavetes, Ferrara, Spike Lee vagy Paul Thomas Anderson műveihez hasonló kitüntetett státuszt érdemelne. Olyan kortárs bűnfilmek előképeként kellene emlegetnünk, mint Nicolas Winding Refn sokak szerint az Aljas utcákat idéző Pusherjei, vagy a 2012-es izlandi Éjsötét játszma, mely sokat merít Scorsese és Refn említett műveiből.
Ujjak (Fingers) – amerikai, 1978. Rendezte és írta: James Toback. Kép: Michael Chapman. Szereplők: Harvey Keitel (Jimmy Fingers), Tisa Farrow (Carol), Jim Brown (Dreems), Danny Aiello (Butch), Michael V. Gazzo (Ben). Gyártó: Brut/Fingers Productions.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 31-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11586 |
