Soós Tamás Dénes
The Limey – amerikai, 1999. Rendezte: Steven Soderbergh. Szereplők: Terence Stamp, Peter Fonda, Barry Newman. Forgalmazó: Best Hollywood. 89 perc.
Steven Soderbergh csaknem feledésbe süllyedt remeke ez a lélektani bosszúthriller, amiben a rendező humorosra puhított rabló-pandúr játékok (Mint a kámfor, Ocean’s 11) helyett konok retorziók és elszabott apa–lánya-kapcsolatok terepére surran. A lánya gyilkosát hajszoló Wilson (Terence Stamp adja csontvázszerűre aszott arccal) revansmissziója papíron mindössze egy sallangot félresöprő bűnmozi, Soderbergh – és Sarah Flack vágó – kezében viszont formai stílusbravúr. A hol előresiető, hol múltba révedő, időbontásos cselekményfűzés technikájában az érzéseiről sírmélyen hallgató tolvaj minden kósza gondolata, lopakodó mélabúja, felerősödő bűntudata összecsomósodik. Az élete során rárakódott magányt és elszigeteltséget már a dialógusokat elcsúsztató és a beszélő arc helyett a kiüresedő, bosszús tekintetet mutató képalkotási metódus rajzolja meg. A múlt és jelen között cikázó időkezelés az elégtételéért mindenkin keresztülgázoló haramia saját életével való számvetését tükrözi. Az ugróvágások pedig Wilson érthetetlen cockney-szlengben beszélő, különc karakterére, és bosszújának abszurd vonásaira terelik a figyelmet: a brit gengszter a film nagy részén és emberek tucatján úgy törtet végig, hogy mit sem tud lánya halálának körülményeiről.
De nem csak emberek, ideák is elhullanak itt: az Amerikai vérbosszú Soderbergh rezignált számvetése az ellenkultúra és a függetlenség mítoszával. A gyáva, gerinctelen antagonista: a hatvanas évek rock and rollját tömegcikként kiárusító zeneproducer. A hollywoodi renitensek legendás alakja, Peter Fonda játssza, jobbkezét pedig Barry Newman, a Száguldás a semmibe sofőrje. Az ellenkultúra ma már szertefoszlott mítosz, a lázadókra a betagozódás vár. 1999 után Soderbergh is hosszú évekre félreteszi függetlenségét. Ironikus stiklije, hogy ezt a művét még hatvanas/hetvenes évtizedváltás bűnfilmjeiről mintázta: az Amerikai vérbosszú A játéknak vége és az Öld meg Cartert! kései gyermeke, amiben nem Wilson revansvétel feletti elégedettsége, hanem a semmibe fúrt tekintete jelöli ki a végpontot.
Extrák: semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11577 |
