Harmat György
Egy átgondolt melegfesztivál nem propaganda-, hanem sorsfilmeket választ.
Macklemore, a harmincéves
fehér amerikai rapper elkötelezettje a melegek jogaiért folytatott harcnak, az
azonos neműek házasságának. (A bőrszínt csak azért említem, mert a rap műfaja
az afroamerikaiak kultúrájában gyökeredzik, és legjelentősebb képviselői jórészt
közülük kerültek, kerülnek ki.) Ő maga nem a férfiakhoz vonzódik, interjúiban
azonban szívesen beszél személyes érintettségéről: két nagybátyja, keresztapja
is meleg, és kapcsolataikat sohasem állt módjukban törvényesíteni. Macklemore-nak
gyerekkorában e rokonai iránti szeretete és ír-katolikus neveltetése között
támadt belső konfliktusa, később pedig az keltett benne lelkiismereti
dilemmákat, hogy csatlakozott a hip hop közösséghez, mely hírhedten homofób. Tavaly
minderről egy szép dalban tett vallomást (rap: Macklemore, ének: Mary Lambert),
mely rendkívül sikeres lett, a YouTube-on mostanáig 98 millióan kattintottak a
belőle készült klipre. E dal címét (Same Love) kölcsönöztem írásomhoz. Macklemore
számát rendszeresen előadja koncertjein, szerepelt már vele MTV-s díjátadón,
így (a YouTube-os elképesztő eredményt is beleszámítva) egymaga többet tett a
melegek egyenjogúságáért, mint több LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális,
transznemű, queer) filmfesztivál összes alkotása együttvéve. Ez természetesen
nem értékítélet, pusztán konstatálok egy sajátos médiahelyzetet.
Persze
a Macklemore-szám nagyon személyes és gyönyörű művészi formába öntött, de
mégiscsak közéleti programbeszéd, a Budapest Pride LMBTQ Filmfesztivál általam
látott alkotásai pedig a legkevésbé sem programfilmek, hanem humán krónikák,
azaz „emberfilmek”, sőt – a legjobb esetben – „sorsfilmek”. Az azonos neműek
szerelme propagandistájának még leginkább (nem szándékában, hanem végeredményében)
az amerikai Alan Brown Öt tánc (Five Dances, 2013) című alkotása bizonyul. A
film első fele érzékeny, finom rajzát adja annak a folyamatnak, ahogy a
kamaszkorból épphogy kinőtt, zárkózott, élettől sújtott (zűrös családi háttér,
lakás- és pénzhiány), kapcsolatdeficites fiú, Chip fokozatosan megnyílik az
emberek számára, fogódzókra, támaszra lel egy New York-i kis kortárs
táncegyüttes tagjaiban. A rendkívül jó külsejű, tehetséges Chip (Ryan Steele)
pótanyát és (fiú)szerelmet is kap, pedig egyiket sem keresi, legfeljebb éhes
rájuk. (Szó szerint is: mindketten étellel kínálják.) Az elsőrangúan koreografált
és előadott tánc a hatodik – Chip mellett a legfontosabb – szereplővé lép elő
Brown ötszereplős kamarafilmjében, melyen kezdettől fogva érezhető, hogy
túlságosan, a művészi igazság rovására is kényeztetni akarja a szemet és a
fület. A szerelmi szál beléptével aztán erősödnek a közhelyek, és a mű végül
átlendül a giccshatáron. Hiába, a boldog, beteljesült (akár hetero-, akár
homoszexuális) szerelem sémáktól mentes ábrázolásába már nagyobb mestereknek is
beletört a bicskája.
Reflexszerűen
juthat erről eszünkbe minden idők egyik legjobb kezdőmondata, Lev Tolsztoj
regényindítása (Anna Karenina): „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz,
minden boldogtalan család a maga módján az.” Eufemisztikusan fogalmazva is
problémás szerelmek, a boldogtalanságok különb- s különbféle válfajai adják a
fesztivál jó néhány filmjének gerincét. S milyen kapcsolatba is lehetne
biztosabban és drámaibban belekódolva valamely (vagy mindegyik) alany
boldogtalansága, mint egy olyan szerelmi háromszögbe, melynek egyik csúcsán egy
biszexuális (vagy biszexualitására éppen ráébredő) férfi áll, a másik kettőn
pedig nő- és férfirajongója? A német Stephan Lacantnak a Szabadesés (Freier
Fall, 2013), a lengyel Tomasz Wasilewskinek a Tiltott szerelem (Płyn±ce
wieżowce, 2013) a második filmje. Emellett sok tartalmi párhuzam vonható a két
alkotás között. Mindkettőben férfiasnak tekinthető tevékenységet űz a főhős (a Szabadesésben
rendőr, a Tiltott szerelemben sportoló, mégpedig úszó), aki barátnőjével él, s
egy vonzó meleg férfi karjaiban kell véglegesen rádöbbennie, hogy saját neméhez
is vonzódik. Mindkét műben a trió leggazdagabban megmintázott tagja a
biszexuális figura (érthetően: ő a központ), a meleg a legvázlatosabb, és
lelkileg talán a nők sérülnek leginkább.
Lacant,
a Szabadesés rendezője jó érzékkel nem kanyarint happy endet filmje végére. Túl
szorító az ábrázolt élethelyzet ahhoz, hogy megtegye. A főalak, Marc (Hanno
Koffler) – annak ellenére, hogy viszonya rendőrtársával, Kayjal (Max Riemelt)
viharos érzéki vágyból lassan szerelemmé érett – becsületből, szeretetből
visszatér kedveséhez, nemrég született gyermekük anyjához (Katharina
Schüttler). Mindhiába: a trauma után már életképtelen a kötelékük. Marc később
Kayt is felkeresi, de a férfi elköltözött szerelmi fészkükből. Marc egyedül
marad a végén, de nem remény nélkül. Beérni látszik átalakulásának folyamata,
melyet a film oly izgalmasan érzékeltet: élete, biztonsága megrendül, újjá kell
„szerveznie” önmagát. A Szabadesés két momentuma különösen figyelmet érdemlő.
Az egyik, hogy pregnáns szituációbeli, képi rímekkel világít rá Marc heteró és
homó kapcsolatának párhuzamos mozzanataira. A másik pedig: hitelesen mutatja meg
azt a kettősséget, ahogy a német rendőrség viszonyul tagjainak
homoszexualitásához: a vezetők dicséretesen toleranciát hirdetnek és követelnek,
ám a legénység körében megszüntethetetlen, fojtogató a homofóbia.
Míg
a Szabadesés a harmincas korosztály érzelmi förgetegeit vizsgálja, a vele
valamelyest rokon Tiltott szerelem férfi-férfi-nő triója huszonéves. Nekik
inkább szexuális gerjedelmeik, indulataik, meghatározatlan vágyaik vannak, mint
érzelmeik. (Nem is könnyű közel kerülni hozzájuk.) Legfőképpen a főhős
úszóbajnoknak, Kubának (Mateusz Banasiuk). Az ő önzése terelte a hozzá
valósággal szerelmesen ragaszkodó anyjával egy lakásba barátnőjét, Sylwiát
(Marta Nieradkiewicz). A két nő között óhatatlan a folyamatos feszültség. Még
kínosabb helyzetet kelt Kuba, a villamosság hirtelen kisüléssel fenyegető
állapotát, amikor Sylwiának bemutatja friss barátját, a jóképű Michałt (Bartosz
Gelner), és közös programokba kormányozza, zárja őket. A lány azonnal felismeri
a vetélytársat Michałban (joggal), úgy is viselkedik vele. Happy endről itt sem
lehet szó. Mikor Kuba fiúszerelmét választja, azonnal közbelép a társadalmi
kényszert megtestesítő anya, és addigi ellenségét, Sylwiát szövetségesnek
megnyerve, a születendő gyerek ígéretével behódolásra, a járt útra kárhoztatja
fiát. Michałt pedig megölik (vagy megnyomorítják, ez homályban marad) a „buziverők”.
Hidegfehér úszócsarnok, hideg, modern városi terek, építmények (toronyházak,
autópályák, emeletes parkoló) kínálkoznak a kitörés reményét épp csak
felvillantó történet rideg, borongós közegéül. (Az erre is utaló eredeti cím – Úszó
toronyházak – sokkal érdekesebb, egyedibb, mint a szokványos magyar.)
Ha
a Tiltott szerelem szép lengyel fiataljait egyfajta szabadsághiány teszi bábbá,
akkor Gregg Araki Nagy badabummjának (Kaboom, 2010) szép amerikai egyetemistái
a szabadság bábjai. A meleg srác ebben a „szép új világban” egyáltalán nem
kirekesztett, legfeljebb az frusztrálja, hogy „csekélyértelmű”, ám szerfelett
kívánatos szőke szobatársa – heteró lévén – nem lehet az övé. Bár…? A rendező
sajátos (zsáner)világában sok minden megtörténhet. Araki szokásos színhelye: a
campus, egyetemi ifjak tanyája. Főhősei: szexéhes, szexmániás, léha, laza
lányok és fiúk. (Nagy az átjárás melegek, heterók, leszbikusok között.) Műfaja
(ha lenne ilyen, de hiszen van: ez a film az): szexcentrikus tinivígjátékkal
elegyített misztikus-összeesküvéses horror-sci fi. Az örök független filmes Araki
igen szórakoztató, játékos, kliséket felhasználó és kifordító alkotással állt
elő (különösen agyafúrt a minden előzetes várakozásra fittyet hányó filmvégi
fintor), ám ez alkalommal többnyire üresen forog a masinéria. A szellemes
zsánerfilm(paródia) és az ifjú életekről érvényes szavakkal szóló, empátiára
késztető szerzői film összehangolása egy nálunk is játszott korábbi munkájában
(Út a pokolba) lényegesen jobban sikerült.
A
fenegyerek Gregg Arakinak (már csak a bizonyos meleg alkotókhoz joggal köthető camp
szemléletmód, stílus révén is) méltó utódja a kanadai francia Xavier Dolan, aki
ráadásul filmes csodagyerek is. A színészként is ismert Dolan húszévesen rendezte
első nagyjátékfilmjét, és huszonnégy éves létére már túl van a negyediken is. A
fesztivál műsorában mi most a harmadikat láthattuk, egy egyetemi tanár és író,
Laurence históriáját, küzdelmét azért, hogy férfiból nővé válhasson. A
kanadai-francia koprodukcióban megvalósult Így is, úgy is Laurence (Laurence
Anyways, 2012) egy szerelmi kapcsolat krónikája: a főhősé és barátnőjéé.
Laurence ugyanis attól még, hogy úgy érzi, tévedésből férfi testbe született, a
nőket szereti. Viszont neki, a transzszexuálisnak, miután elhatározta, hogy
enged vágyainak, és elkezd női ruhában járni, (a polgári Kanada minden látszattoleranciája
ellenére) az előítéletek még durvább formáival kell szembenéznie, mint egy „szimpla”
melegnek, állásából is elbocsátják. Bármennyire szeretik egymást barátnőjével,
a nehézségek felőrlik kapcsolatukat. Laurence úgy akar élni, hogy önmaga
lehessen. Ez idáig rendben is van, ám önzése abban áll, hogy eközben két nő
életébe is alaposan belegázol. Súlyosabb ez a Dolan-film, mint az előző, a Magyarországon
is bemutatott szép, szertelen Képzelt szerelmek, de a heterogén alkotóelemek
(kamaradráma, olykor ironizáló, campes, operai-melodramatikus betétek,
szürrealista képek) nemigen akarnak stílussá összeállni. A tehetséges Xavier
Dolan mindenesetre annyira fiatal, hogy bőven van még ideje érni.
A
magánboldogtalanságok többé-kevésbé mindig társadalmi eredetűek is (eklatáns
példa rá az Így is, úgy is Laurence), s hiába lenne kívánatos, a nemváltás vagy
a szexuális irányultság nem maradhatnak meg a privátszféra keretein belül,
bizonyos közösségekben, szociális helyzetekben pedig különösen nem. A
fesztiválon látott filmek közül a két legjobb a sors, a társadalom olyan
kegyetlen présébe szorítja hőseit, amelyben – megbélyegzett, üldözött – vágyuk,
szerelmük és hitük, családjuk, népük között kell választaniuk. Adam például,
Malgorzata Szumowska lengyel rendezőnő Kinek a nevében? (W imię…, 2013) című
filmjének főalakja, papi hivatását teszi kockára, ha – ráadásul sajátos,
megbotránkoztató módon – megsérti a cölibátus (pontosabban az önmegtartóztatás)
törvényét. A művészek (elsősorban Szumowska) nem kis bátorsága kellett ahhoz,
hogy Lengyelországban, a katolikus vallás és egyház fellegvárában elkészítsék
ezt az alkotást. Filmen ugyanis aligha láttunk e felekezetből olyan papot, aki
focizik, táncol, sőt iszik és maszturbál! Mi több: gyarlóságaival együtt is jó
pásztora a lelkeknek, az általa létrehozott fiúmenedék és vidéki egyházközsége
tagjainak egyaránt. A negyvenes Adam (Andrzej Chyra) komolyan veszi a gondjaiba
fogadott nehéz helyzetű kamaszok nevelését, igyekszik „megszelídíteni” őket,
emberi példát ad nekik, ugyanakkor nem feledkezik meg a falusiak lelki problémáiról
sem, becsülettel végzi tehát feladatát.
Aki
megítéli: kinek a nevében teszi? A magyar cím kérdésére az eredeti, a lengyel
válaszol, mely erdőben, a fák fölött, az égen jelenik meg nagy betűkkel: W
imię… (…nevében). Pap a főhős, a három pont helyére adja magát a megfelelő szó.
Hogy Istennek tetsző életet él-e Adam, annak eldöntésére az jogosult, akit hite
szerint szolgál (persze az embereket is), aki miatt gyötrődik, lelkifurdalást
érez, küzd „bűnös vágyaival”. Ő maga fogalmazza meg skype-on Kanadában élő
nővérének durván, részeg kétségbeesésében: „Nem pedofil vagyok, hanem buzi”. „Szeretem
ezeket a fiúkat” – zokogja. Nem neveltje, nem fiatalkorú az, akivel végül „bűnbe
esik”. A Dyniának csúfolt fiatalember (Mateusz Ko¶ciukiewicz) a környező falu
lakója, ám nem kevésbé zavarodott, elnyomott, frusztrált, mint a menedék
tizenévesei. Viszont él benne a vágy a jóra, amit Adam testesít meg számára.
Nem véletlenül: a pap háromszor menti meg az életét (egyszer szó szerint: a
fuldoklót menti ki a vízből, később úszni tanítja). Dynia pedig háromszor „kísérti
meg” Adamot. Kétszer „csak” az emberi gyöngédség kölcsönös kifejezéséig jutnak
el (együttalvás, ölbe hajtott fej), de ez is elég ahhoz, hogy a papot
feljelentsék, és a püspök – bár nagyra tartja Adam munkáját és elhivatottságát
– ismételten áthelyezi őt más egyházközségbe. Új helyén keresi föl Adamot az
immár érettebb Dynia, s ekkor teljesül be szerelmük. Hogy bukás (Adam mint pap
sorsa ezzel alighanem megpecsételődik) vagy felemelkedés forrása-e ez a
vállalás, annak megítélése szemlélet kérdése. Én az utóbbira szavazok. Adam nem
megront, hanem megment egy lelket. Feláldozza papi hivatását, amit majd Dynia
visz tovább (belép a rendbe). Hordozza a fertőzést – mondaná a homofób.
Hordozza az emberséget – mondom én. Szumowska rendezésében szép összhangba
kerül a képi és a verbális, a finom és a kemény, ez a nagy hatású film
hitelesen beszél agresszióról, magalázásról és ezek ellentétéről:
gyengédségről, gyámolításról, kegyelemről.
Azt
hinnénk, a Kinek a nevében? konfliktusánál drámaibbat nem lehet találni a „homoszexualitás
és fogadtatása ma” tárgykörben. Lehet. Palesztin és zsidó fiú szerelme
Izraelben. Erről szól Michael Mayer debütáló nagyjátékfilmje, a Szerelemben és
sötétségben (Out in the Dark, 2012) című amerikai-izraeli koprodukció. (Nem
először: Eytan Fox 2006-os alkotásának – A buborék – hasonló a témája.) A
palesztin Nimr (Nicholas Jacob) pszichológiát tanul a ramallahi egyetemen,
belépési engedélyt kap arra, hogy Izraelben látogathassa egy professzor óráit.
Egy tel-avivi melegbárban megismerkedik egy fiatal zsidó ügyvéddel, Royjal,
akivel kapcsolatuk során lassan egymásba szeretnek. A palesztin fiút
megzsarolja az izraeli titkosszolgálat: vagy besúgójuk lesz, vagy visszavonják
a belépési engedélyét, ráadásul tudatják családjával, hogy meleg, akik ezt a
szégyent nem viselnék el. Nimr nem enged a zsarolásnak, így kettős szorításba
kerül. Családja rájön meleg voltára, kitagadják, halál fia, ha palesztin földön
találják. Nem fordulhat máshoz: szerelméhez szökik Tel-Avivba (immár
illegálisan), ahol hajtóvadászat indul ellene. Mindkét oldalon közellenséggé válik
tehát. Hiába vallja, hogy „az erőszak nem érték”, az sem lenne csoda, ha
tehetetlensége az izraeliek elleni gyűlöletté sűrűsödne, és terroristává lenne,
akár – bizonyos értelemben – a bátyja. Ettől megóvja habitusa és zsidó
szerelme, aki segítő kezet nyújt neki. Hogy sikerül-e Európába menekülnie (és
Roynak utána), az nyitott kérdés marad. A rendező nem tűnik részrehajlónak sem
az izraeli, sem a palesztin társadalom iránt. Az izraeli titkosszolgálati
vezetőben ugyanúgy megvan a durva homofóbia, mint – igaz, végletesen – a
palesztin családban. A két oldal szembenállása pedig végképp lehetetlenné
teszi, hogy Nimr és Roy a saját közegükben lehessenek boldogok. E patthelyzet torokszorító
ábrázolása teszi emlékezetessé, izgalmassá és meghatóvá az alkotást még akkor
is, ha a Szerelemben és sötétségben művészileg nem ér fel a Szumowska-film
színvonalára.
Az
emberi sorstörténetek nem lehetnének hatásosak a kitűnő színészi alakítások
nélkül, melyek részletes méltatása szétfeszítené írásom kereteit, így a
szerepek említése után zárójelbe tett színésznevek jelzik csupán elismerésemet.
Részben nekik, részben a szerzői filmes alkotóknak (a fesztiválon látott
valamennyi mű rendezője – önállóan vagy társsal – maga írta filmje
forgatókönyvét) köszönhető, hogy a meleg figurák (és az egy transzszexuális)
mind mentesek a feminin sztereotípiáktól. Ez megkönnyíti, hogy eljusson a
nézőhöz e filmek üzenete. Ha valósághűen ábrázoltatnak a magán- és
közviszonyok, kirajzolódnak az erővonalak. A tiltott szerelem, a megnehezített
szerelem csak még élesebb fényben láttatja őket. Az erőszakszervezet
(rendőrség, titkosszolgálat) erőszakszervezet. Nehezen tűri a sorból kilógót. A
társadalom (legyen hagyományba ragadt, monolitikus vagy liberális demokrácia)
társadalom. Nehezen tolerálja a szokványtól eltérőt. Az ember (legyen meleg, biszex
vagy heteró) ember. Gyenge, gonosz és nagyszerű. Könnyen rabul ejtik az
előítéletek. A szerelem pedig (érezze bárki bárki iránt) ugyanaz a szerelem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 34-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11569 |
