Andorka György
Ari Folman kézműves rajzfilmje messzire elkerüli a CGI-technika és a virtuális világ kritikájának közhelyeit.
Ahogyan az emberi klónozás technikai
értelemben már jó ideje nyitva álló lehetőség, nincs messze az idő, amikor botox-dívák
valós dilemmája lehet, hogy digitális kódként konzerválják-e magukat örökifjú
testben, jogdíjakból lógatva a lábukat, míg a szakmával járó valamennyi kellemetlenséget
technikusok vállára aggatják. Ari Folman (Libanoni
keringő) hosszú vajúdás után befejezett új alkotásában ezzel a feldobott
labdátval indít, a kiindulópontot pedig Stanislaw Lem klasszikus kisregényével
házasítja össze, amelyben a vesztébe rohanó emberiség elől a hatalmi gépezet
által irányított vegyi hallucinációk fedik el a valóság igazi természetét. Ami Lemnél
a totalitarizmus elvont allegóriája volt, napjainkban már sokkal erőteljesebben
működtethető a kortárs tendenciák bizarr hiperbolájaként is. Folman alapvető
csavarja, hogy cselekményét a mából indítja, főhőséül pedig egy saját halálos
ítéletét aláíró, korosodó színésznőt tesz meg (az önmagát megszemélyesítő Robin
Wright bátor alakítása). Eszményi terepet teremtve ezzel a filmipari önreflexiók
és kiszólások számára: a sci-fi ostoba műfaj, ellenben a holokauszt-filmek tuti
díjvárományosok – mondják a szereplők. (Valójában Folman utal itt gyilkos
(ön)iróniával előző sikerére és aktuális művére.) Az alapmotívum pedig ez esetben
is (akár Lemnél) az identitás feletti kontroll: a színész nem több mint
márkanév, aki számítógépes adatként sem lehetne tárgyiasítottabb báb a stúdió
számára, mint hús-vér valójában – mint ahogyan a kapitalizmus kizsákmányoló
logikája mentén működő médiakonglomerátum is puha autoritás, amely csak a
választás illúzióját adja alkalmazottainak és a nézőinek egyaránt.
Csak
az merészeljen a fausti útra lépni, aki vígan menetel a kárhozatba is: a digitális
szimulációt hamarosan felváltják a fiolákba zárt identitások – a kör bezárul, a
filmművészet a fotokémiától az agyba juttatott drogokig eljutva felszámolja
saját magát, mi pedig belépünk Lem szép új világába, ahol mindenki tudatának
tiszta kivetüléseként élheti az életét, és nincs az a probléma, ami egy-két
köbcenti kemikáliával ne lenne helyrebiccenthető. Miközben a kisregény őrült
nyelvi leleményei a vásznon pszichedelikus trippé transzponálódnak, egy új
szereplő belépésével a Pygmalion-történet variációja sejlik fel: az
összkomfortos rémálomból kitörni akaró főhősnő segítőtársául valamikori
animátora szegődik, aki beleszeretett az általa életre keltett figurába,
eredetijére azonban ironikus módon csak fantázia-maszkjában lel rá. Robin egyetlen
céljává a visszatérés válik az egyre inkább saját univerzumába zárkózó, beteg fiához,
akinek emléke álmon belüli álmaiban folytonosan kísérti, miközben nem lehet
biztos benne, megtalálja-e még, ahogyan azt sem sejti, hogy a hallucináción túl
mindössze az általa ismert civilizáció romjai várják. Akár a Libanoni keringő végső képeinél, amelyek
megrendítően üzenték, hiába a traumatizált tudat szűrője, mögötte megkerülhetetlenül
ott áll testi létezésünk objektív valósága, itt is hasonló erejű érzelmi
csúcspontot jelent a leleplezés pillanata – visszatérve azonban kétségessé
válik, vajon értékesebb-e az ébrenlét, mint tudatunk kapcsolata szeretteinkkel,
a létezés bármilyen formájában.
Lem
cinikus szatírájának motívumai Folman kezei alatt zsigerekbe szivárgó, elégikus
történetbe olvadnak, a végeredmény pedig többrétegű, csodálatos szépségű alkotássá
áll össze. A futurológiai kongresszus
a transzhumán expressz utasainak címzett melankolikus látomás, amely az Avatar hiperrealizmusa vagy Linklater mechanikus
rotoszkópiája helyett lélekkel teli, kézműves animáción keresztül képes átélhetően
beszélni a napjainkban csontig rágott virtuális identitás és
szimulákrum-problematikáról. Robin a film egyik kulcsjelenetében, gesztusainak
szkennelése közben leblokkol, mire ügynöke egy történetbe fog, majd mesél és
mesél egyre tovább – önmagáról, megismerkedésükről, kettőjük kapcsolatáról.
Kicsinyítő tükörként működik ez a pillanat a művön belül: a színésznő
megfeledkezik magáról, és mint őseink a tűz körül, hallgatja a szenzor-kupola
csillagos égboltja alatt embertársát. Az őszinte gesztus örömet,
rácsodálkozást, fájdalmas emlékeket hív elő belőle – még egyszer él, mielőtt
visszavonhatatlanul átköltözne a digitális másvilágra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11568 |
