Pintér Judit Nóra
A halálos betegséggel szembenéző filmeket két végzetes veszély fenyegeti a giccs és a tapintatlan kíváncsiság. Egyikkel sem segítenek.
A betegség fogalmának mitikus
jelentősége van – tudjuk Susan Sontagtól, és tapasztaljuk nap, mint nap.
Azonban, mint minden kulturális jelenségnek, a különféle betegségek jelentése
is számottevő kultúrtörténeti átalakuláson ment keresztül az elmúlt évszázadok
során. Ahogyan régebben például a tbc számított az „elfojtás” betegségének,
most a rákról tartjuk ugyanezt. Ennek értelmében más és más mítosz kapcsolódik
a rákhoz, az AIDS-hez vagy éppen a tuberkulózishoz. Az AIDS és a rák a mai
nyugati kultúrában nem csupán egy betegség a sok betegség közül, hanem „maga a
halál”. A diagnózissal a betegeknek ezzel a jelentéssel is meg kell küzdeniük.
Ráadásul úgy tűnik, hogy hiába tudunk meg egyre többet a kórokról és
gyógymódjukról, a köréjük felépült mitológia eltérő mértékben, de tartja magát.
A betegségek mitikus karakteréhez zsigeri rettegés és elutasítás is társul,
amely ráadásul jellemzően morális színezetet ölt, ami miatt eltitkolásuk szinte
társadalmi konvenció. Amíg a szívinfarktusban például nincsen semmi
szégyellnivaló, addig a rákban, vagy pláne az AIDS-ben annál inkább. Az pedig,
hogy egy betegség erkölcsi jelentést tulajdonítunk, végzetes lehet, hisz
megakadályozhatja, hogy elmenjük kivizsgálásra, kezeltessük magunkat vagy
elmondjuk azoknak, akik amúgy szeretnek minket.
Lássuk, hogyan is néznek ki a nagy betegségmítoszok kultúránk AIDS- és rákfilmjeiben, illetve, hogyan küzdenek meg a hősök a gyógyíthatatlan betegséggel, vagy éppen az életreszóló fogyatékossá válással. Segít-e bármi, ha tudjuk, hogy rövidesen meg fogunk halni? Hogyan készülünk saját halálunkra?
Segítsetek meghalni: eutanázia-mozik
A
minap döbbenten és örömmel olvastam, hogy Belgiumban rövidesen a gyerekek is
kezdeményezhetik az asszisztált halált, persze csak akkor, ha a szülők is
beleegyeznek. Vagy pár hónappal korábban egy negyvenes éveiben járó, születésétől
fogva siket ikerpár, értesülvén arról, hogy rövidesen a látásukat is el fogják
veszíteni, szintén eutanáziáért folyamodott, sikerrel. A hír azért is vert fel
nagy port, mert az intézményesült eutanázia gyakorlata alapvetően a terminális
fázisban lévő, vagy a gyógyíthatatlan, elviselhetetlen szenvedéssel járó betegségekre
lett felszentelve. Utána olvasva a dolognak azonban azt találtam, hogy az
elviselhetetlen szenvedésnek nem szükséges testinek lennie, lehet lelki is:
2004 óta Belgiumban legális az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség olyan
betegeknél is, akiknél „elviselhetetlen szenvedést okozó életuntságot”
diagnosztizáltak, ami persze számtalan további dilemmát vet fel: mit tegyünk
például a depressziósokkal, a gyászolókkal, a traumatizáltakkal? Az ő szempontjukból
ugyanis a halál reálisan is igazolható választás, hiszen mérhetetlen lelki
szenvedésüknek akarnak segítségével véget vetni. Ugyanakkor elég ijesztő a
gondolat, hogy ha nagyon depressziósok leszünk, akkor elég csak egy Belgiumba
szóló repjegy, ahol megölnek, ha kérjük.
Az
eutanázia ügye ennél nyilván bonyolultabb, és alig feloldható kérdések övezik:
amikor valaki halálra irányuló vágyát tesszük mérlegre, kinek a szempontja
érvényesül: az övé, amit elhomályosít, vagy éppen kiélesít a depresszió vagy
testi szenvedés tapasztalata? Vagy a magunkét: az orvosét, szülőét,
kívülállóét, társadalomét, aki szükségszerűen sohasem érzékelheti a szenvedő
szenvedését, mert a fájdalom per definitionem
közölhetetlen, magányos tapasztalat, amit Elaine Scarry The Body in Pain című könyvében olyan világosan tár elénk. Legyen tehát szó fizikai vagy lelki
fájdalomról, egy biztos: a külvilág és a szenvedő világa között kérdéses, hogy
marad-e egy keskeny közös sáv is, ahonnan a betegek eltagadhatatlanul saját
szenvedése objektíven megítélhető lenne.
Az
eutanázia-filmek jellemzően éppen ebbe a világ és a beteg között feszülő
szakadékba világítanak be, igen éles kontúrokkal rajzolva ki, hogy a két
valóság mennyire nem érintkezik egymással. A legklasszikusabb film a témában az
1981-es Mégis kinek az élete? (Whoes life is it anyway?), amelyben a
Richard Dreyfuss alakította figura küzd a halálhoz, mint alapvető emberi
választáshoz való jogáért, miután nyaktól lefelé megbénul egy balesetben.
Ugyanezt a tematikát mutatja be a 2004-es spanyol film, a Belső tenger (Mar adentro),
jelezve, hogy a nyugati világ még mindig adós azzal a belátással, hogy egy
ember szuverén lelki-, testi- és döntési teréhez a saját halála is
hozzátartozik. 2011-ben egyébként Spanyolországban is engedélyezték az
eutanázia bizonyos formáit.
Egyszóval
sok minden változott Európában, mostanra inkább pénz kérdése, hogy ki tudjunk lépni
az életből, ha okunk van rá. Ezt a változást a témát bemutató dokumentumfilmek
sora is jelzi. Belgiumban az első beteg, a 39 éves szklerózis multiplexben
szenvedő Mario Verstaete halálát élőben közvetítette a tévé. A következő nyilvános
halált John Zaritsky 2006-os dokumentumfilmje, a Jog a halálhoz – Az
öngyilkos turista (Right
to Death – The Suicide Tourist) közvetítette, amelyben Craig
Ewert egy svájci eutanáziaklinikán fejezi be az életét. Megrázó és végtelenül
egyszerű eseménysor: már nem tud mozogni a motoros neuronbetegségtől (MND), de
fontos, hogy mindent ő csináljon, a többiek csak asszisztálnak neki. Ezért a
fogával kikapcsolja a lélegeztető gépet, és szívószállal kiissza a halálos
mérget egy pohárból. Az egészről videófelvétel készül, hogy meg tudják mutatni
a hatóságoknak. Utoljára kéri még, hogy kapcsoljanak be zenét, közben végig az
van az arcára írva, hogy legyünk már rajta túl, ezen az életnek nevezett
valamin. Aztán meghal. Tanulság: a halál látványa még kevesebb hozzáférést ad a
fenomén megértéséhez, mint a szenvedés látványa. Kívülről nézve nem történik
semmi, nem érzünk semmit, maximum gondoljuk, hogy neki már „jó”, hisz nem
szenved többé.
Amerikában az elmúlt néhány évben újra fellángolt a téma, 2010-es a Dr. Halál (You don’t know Jack), amelyben Al Pacino Jack Kevorkiant alakítja, aki a kilencvenes években 130 embert segített a halálba az általa készített géppel, ami gombnyomásra halálos dózisú mérget juttatott betegei szervezetébe. Majd 2011-ben mutatták be a How to die in Oregon című filmet, amely azonnal elnyerte a Sundance legjobb dokumentumfilmjének járó díjat. 1994-ben Oregon volt az első állam az USÁ-ban, ahol törvényessé vált az eutanázia. A film végigkíséri a törvény életbelépését és néhány pácienst, akik az asszisztált halált választották, köztük Roger Sagnert, aki egy húzásra kiissza a méregpoharat, megköszöni családja bölcsességet, hogy engedik meghalni, utolsó szavai pedig: It was easy, folks. Easy. Valójában megnyugtató látni ezeket a saját halálokat, hogy ezek az emberek utoljára még visszavehetik a kontrollt saját életük felett, amelyet már évekkel, évtizedekkel azelőtt kivett a kezükből a betegség.
Szerelem és társadalomkritika: AIDS-mozik
A
számtalan AIDS-ről szóló mozi közül csupán két unikumot ragadok ki. Az első a John
Greyson rendezte musical, a Zero patience,
amely annak a légi utaskísérőnek a történetét mutatja be, aki az amerikai urban
legend szerint bevitte az USÁ-ba a betegséget. Különösen érdekessé teszi a
filmet a gyártás éve, 1993, ugyanaz az év, amikor a Philadalphia is elkészült Amerikában.
Ez utóbbi filmet senkinek nem kell bemutatni, mind a mai napig a legismertebb
AIDS-film, érdemei tagadhatatlanok. A Zero
patience azonban egészen más esztétikai és értelmezési keretben, leginkább
a Rocky Horror Picture Show
hagyományaiból építkezve veti fel ugyanazokat a problémákat, mint bármelyik
AIDS-mozi: a megbélyegzést, amitől az áldozatok legalább annyira szenvednek,
mint a betegség tüneteitől, a melegszerelem mibenlétét, a fertőzés és a
megfertőződés morális dilemmáit. Ebben a végletekig átesztétizált,
dalbetétekkel tagolt, a valóságot allegóriába játszó műfaji hibridben (amit a
korabeli kritika igen vegyesen fogadott, végül azonban számos díjat begyűjtött)
a halálos betegség reprezentánsai HIV-vírusnak öltözött, éneklő transzvesztiták,
Patience Zeróból pedig az életbe félig-meddig visszatérő szellem lesz, aki újra
szerelemre talál, beavatkozik saját, éppen íródó mítoszának születésébe, és nevetve-énekelve
enyészik el végül ebből a világból. A tragikus betegség-, hányattatás- és
igazságosztó narratíva helyett arcunkba vágott szatirikus musical azonban
legalább annyira elgondolkodtat, mint a Tom Hanks játszotta figura története a Philadelphiában.
A második egy tíz évvel későbbi, 2003-as HBO minisorozat, az Angels in America, Tony Kushner színdarabjából, olyan sztárokkal, mint Al Pacino, Emma Thomson vagy Meryl Streep. A Mike Nichols rendezte hat részes sorozat kihagyhatatlan mélyfúrás az amerikai társadalom pszichéjébe 1985-ben, az „AIDS-korszak” kellős közepén. A cselekmény több szálon fut, meleg és hetero szerelmek, a Reagan-korszak kritikája, egzisztenciális hitvallások egyéni sorsok szólamaként folynak egymásba a szereplők dialógjaiban, monológjaiban és találkozásaiban, akár egy polifonikus regényben. Ez a mozi is gyakran vált műfajt, sokszor átsüt rajta a színdarab-eredet, azonban a színpadi beállítások, monológok, díszletek közel sincsenek olyan elidegenítő hatással, mint a Zero patience-ben, a cselekmény alapregisztere nem emelődik el általa a valóságtól, nem is ez a cél. A cselekmény egyik szálában Louis (Ben Shenkman), a meleg, zsidó entellektüel, akinek a pasija (Justin Kirk) AIDS-ben haldoklik, összeismerkedik a republikánus, Reagan-szavazó, mormon, házas ügyvéddel, Joe-val (Patrick Wilson), aki akkor még nem is tudja magáról, hogy meleg, és az egyik legizgalmasabb szerelmi közeledés kezdődik el, amit valaha meleg témában vászonra vittek. A románcot azonban hamar szétfeszítik a két férfi világnézetének különbözőségei. A csábítás, a viták, a testiség és az ideológia egymásba folyó regiszterei végtelenül precízen árnyalják a meleg-lét személyes és társadalmi dilemmáit a nyolcvanas években. A hősök élik, megszenvedik és megcsalják, amit vallanak, egy grandiózus, intellektuális és apokaliptikus eposzban tévelyegve.
A halál tanítása: rák-mozik
Nem
maradhatnak ki a számvetésből a rák-filmek sem (My life without me, Now is good, Restless, Fifty-fifty), amely
azoknak a küzdelmét ábrázolja, akik nem akarnak meghalni. Ezekben az elmúlt pár
évben készült mozikban kamaszok és huszonévesek szembesülnek azzal, hogy már
csak hónapjaik vannak hátra. A filmek igen hasonló a dilemmákat éleznek ki
kisebb-nagyon sikerrel és átérezhetőséggel. Kinek mondjam el? Tekintettel kell-e
lennem bárkire? Milyen céljaim lehetnék még?
Ha a
halál realitássá válik, akkor őszintévé tesz és ráébreszt az élet értékére, tanítják
a filmek egybehangzóan. A halállal való traumatikus szembesülés szinte kivétel
nélkül PTN-t, azaz posszttraumás fejlődést indít el: bölcsebbé tesz, és
ráébreszt az élet nagyobb tiszteletére. Amíg a pszichológia azzal van
elfoglalva, miként készüljünk fel a halálra, kiknek, hogyan és mennyit
beszéljünk róla, ezeknek a moziknak bátor hősei nem igen akarnak beszélni róla.
Sőt, utálják, ha valaki megtudja róluk, és igazuk van. Egyrészt hiába
hangsúlyozza a pszichológia a társas támogatás fontosságát, senki nem tud a
haldoklóknak jól segíteni: a szánalom, a túlóvás, az örökös „Hogy vagy?” kérdés
az agyukra megy. Másrészt onnantól kezdve ugyanis, hogy kiderül róluk a
betegség, haldoklóvá válnak a másik szemében is, nem csak a valóságban. A
filmek mindegyikében megjelenik egy új szerelem, aki jellemzően sokáig nem
tudja meg, mi az ábra, mert a haldoklók legalább ebben az új kapcsolatban
szabadok akarnak lenni, szabadok a haláltól. A másik naiv tekintetében
pillanatokra ők sem haldokolnak. És persze, aki végül megérti őket, maga is
sérült: gyászol, bűntudata van, elhagyták, azaz ráébredt az élet
sebezhetőségére.
Ebből
a csoportból, ha a némi életszerűséget is számon akarunk kérni a filmeken,
akkor a legsikerültebb a 2012-es Most jó (Now is good), amelynek 17 éves
kamaszlány hősét látjuk küzdeni, aki fizikailag, lelkileg és családjával
valóban megvívja harcait. A másik oldalon pedig a 2011-es Nyugtalanság kora (Restless)
áll Mia Wasikowskával, amely a maga túlesztétizált, idealizált
búcsúnarratívájával szinte nézhetetlen. Szintén nőnemű Az élet nélkülem (My life
without me, 2003) hőse, akit Sarah Polley alakít, és aki ugyancsak
kőkeményen néz szembe a halállal. Ő aztán tényleg senkinek nem mondja el, hogy
haldoklik, se a férjének, se a két kicsi gyerekének, se az anyjának és még a
szerelmének sem. Ellenben több tucat búcsú-magnókazettát gyárt. A film kapcsán
elgondolkodunk azon, hogy mit is jelent az önzés, ha már csak heteink vagy
hónapjaink vannak hátra? Egyáltalán, mikor vagyunk önzők, ha elhallgatjuk, vagy
ha elmondjuk végzetes betegségünket a szeretteinknek? Szóljanak az utolsó
hónapjaink csak a gyászról, vagy éppen azzal segítünk nekik, ha alkalmat adunk
nekik elbúcsúzni? Hogyan kell meghalni anyaként, akinek kicsi gyerekei vannak,
vagy valakinek a gyerekeként, valakinek a szerelmeként? Többek között ebbe a
tematikába is illeszkedik Inárritu 2010-es Biutifulja,
amely persze egészen más fénytörésben, sokkal rétegzettebben festi fel a
prosztatarákjáról értesülő, illegális bevándorlókkal bizniszelő, szintén kisgyerekes
apa utolsó hónapjait. Ez a mozi egy pillanatig sem szépeleg, még ha
tagadhatatlanul melodráma is, talán csak az utolsó képsorok emelik el ezt a
végtelenül nyomasztó és szomorú szenvedéstörténetet, és terelik a megváltás
felé a Javier Bardem által alakított főhőst.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11564 |
