Schubert Gusztáv
A XX. század legnagyobb filozófusnőjét olvasva másképp gondolkodunk diktatúráról, népirtásról és lelkiismeretről.
Trotta filmje úgy indul, mint
egy akciódús kalandmozi. Autóbusz közeledik a rosszul megvilágított, néptelen
úton, leszáll róla egy szikár, aktatáskás férfi, a sötétben két fiatalember leteperi
és betuszkolja a közelben várakozó teherautóba. 1960. május 11.-én, Buenos
Aires külvárosában a Moszad ügynökei elfogták a legkeresettebb náci háborús
bűnöst, Adolf Eichmannt. A kémfilm azonban itt abba is marad, az SD zsidó
ügyekkel foglalkozó alosztálya rettegett vezetőjének biográfiája pedig el sem
kezdődik. Gyalázatos tettei adják ugyan a történet kiindulópontját, de nem ő a
főhős és címszereplő, hanem egy filozófus, Hannah Arendt, aki megpróbálja
megfejteni az emberi ésszel felfoghatatlant, a nácik hidegvérű és iparszerűen megszervezett
tömeggyilkosságát. Eichmann kezéhez ugyan nem tapadt vér, de sorsdöntő szerepe
volt 6 millió zsidó meggyilkolásában. Eichmann volt a halál fuvarosa. Ő
szervezte meg az Endlösung, a „végső
megoldás” lebonyolítását.
Hannah
Arendt maga is Eichmann áldozatává lett volna, ha a nácik elől Franciaországba
nem menekül. A balsors még egyszer utolérte: Észak-Franciaország német
megszállása után zsidóként internáló táborba zárták, de sikerült amerikai
vízumot szereznie, megmenekült a deportálástól és a biztos haláltól. Amikor
hírét vette Eichmann elfogásának, arra kérte a New Yorker főszerkesztőjét,
küldje Jeruzsálembe, hogy tudósíthassa a magazint Eichmann peréről. Arendt addigra
már világhírű filozófus és társadalomtudós, a XX. századi diktatúrák elismert szakértője
(A totalitarizmus gyökerei, 1951), de
mint írta, „hús-vér valójában még sohasem látott náci háborús bűnöst”. Amikor a
tárgyalóteremben szemtől szembe került Eichmann-nal, a hatás valóban drámai
volt, csak épp ellentétes érzést váltott ki, mint amire Arendt számított.
Eichmann személyében nem a Sátán testesült meg, a vádlott köré épített üvegketrec
nem egy vérszomjas fenevadat kerített körbe (az üvegfal inkább őt védte a
zsidók dühétől, mint a film egyik szereplője mondja), épp ellenkezőleg: az
Endlösung logisztikájának megtervezője és legfőbb koordinátora szürke,
jellegtelen hivatalnok benyomását keltette a filozófusnőben. A „gonosz
banalitása” meglepte Arendtet, s jóllehet a kifejezés csak ritkán szerepel a
perről írott könyvében (Eichmann
Jeruzsálemben, 1963), állítása gyökeresen megváltoztatta a nácizmusról
alkotott képet. Azóta is sokan és sokszor kritizálták, sőt támadták Arendt
tézisét, de az tény, hogy könyve megjelenése után nem lehetett többé ugyanúgy
írni a Holokausztról. Trotta filmjének legnagyobb értéke, hogy feleleveníti a
jeruzsálemi tudósításokat követő ádáz vitát, és persze, az sem mellékes, hogy
felhívja a figyelmet a nálunk csak szűk körben ismert Hannah Arendtre. A New
York-i zsidó értelmiségi diaszpóra tagjai, köztük Arendt régi jó barátai (mint
Hans Jonas), elfordultak Arendttől, mert a „gonosz banalitását” úgy értelmezték,
mint Eichmann felmentését, de legalábbis bűneinek enyhítését. A nácikkal –
kényszerűségből és jóhiszeműen – együttműködő zsidótanácsok éles kritikája
pedig a filozófia és politika-elmélet iránt kevéssé érdeklődőknél is kiverte a
biztosítékot. Arendt, a „zsidóság árulója”, a „náci lotyó”, gyalázkodó levelek
és telefonhívások tömegét kapta. A védelmezőiben sem lehetett sokkal több
öröme, volt, aki azzal mentegette, hogy bedőlt Eichmann-nak, aki a tárgyaláson
tudatosan kisebbítette saját szerepét a zsidók tömeges legyilkolásában. Többek
közt azzal érvelt, bírái nem képzelhetik, hogy a náci államapparátus egy olyan
kis részlege, mint a Birodalmi Biztonsági Hivatal (RSHA) IV-D-4 ügyosztálya
ekkora ügyben dönthetett (pedig így volt, a jellegtelen kódszámok, az eleinte
még ártatlannak tűnő rengeteg mozaik- és betűszó – Gestapo, SD, SS – mind az
álcázás része volt, éppúgy, mint az „Arbeit macht frei!” felirat a haláltáborok
kapuján – a szemfényvesztés mindig is a nácizmus leghatásosabb praktikái közé
tartozott), másrészt tagadta (Tárgyalástól
ítéletig című önéletrajzában is), hogy antiszemita lenne, és valaha is
gyűlölettel gondolt volna a zsidókra. Mi lett volna, ha gyűlöli őket?
Egyik monográfusa szerint Arendt „jó helyen keresgélt, csak rossz példát választott Eichmann személyében”. A „gonosz banalitása” tézis legárnyaltabb kritikáját történetesen Heller Ágnes írta, szerinte – jogosan – különbséget kell tenni a gonoszság fokozatai között, a „gondolattalanság” a kis fogaskerekek sajátja, olyanoké, mint Rosenzkrantz és Guildenstern (Hamlet csalfa barátai), a nagy bűnösök, mint III. Richárd, mindig tudatában vannak bűnüknek, már csak azért is, mert a radikális (határtalan) gonoszság tudatosan a visszájára fordítja a „jóság” hitelveit: a „ne ölj!” helyébe az ölés parancsolata lép. Eichmann állandóan visszatért arra, hogy parancsot teljesített (ebben nem volt egyedül, a nürnbergi per majd mindegyik vádlottja ezzel védekezett), csakhogy ő ezt nem felmentésért esedezve mondta, hanem magyarázatképpen. Hogyan szeghette volna meg a Führernek tett esküjét illetve a német államapparátus hivatali fegyelmét. Eichmann maga mentsége mégiscsak megerősíti Arendt teóriáját. Eichmannban a tökéletes bürokrata ágyazott meg a tökéletes népirtónak: mintha előzőleg birkákat hajtott volna a vágóhídra, ugyanolyan szenvtelenül szervezte meg a zsidók deportálást Auschwitzba és a többi megsemmisítő táborba. Eichmann nem a zsidókat gyűlölte, a munkáját szerette. A megszállottságig. Bármiféle érzelem (gyűlölet vagy szeretet) csak megzavarta volna a tökéletes munkavégzésben. Indulatot, haragot, dührohamot igazából az váltott ki belőle, ha valaki a tökéletes munkában akadályozta: olyankor a feljebbvalóival is habozás nélkül szembefordult. Amikor Himmler 1944 nyarától visszafogta a deportálásokat (mert remélte, hogy ennek fejében a nyugati hatalmak elfogadják – titkos – tárgyalópartnerüknek), Eichmann egyenesen Hitlerhez fordult Himmlerrel szemben. Amikor Horthy visszafordíttatott egy Auschwitzba indított szerelvényt, dührohamot kapott, de pár nappal később a transzportot csak azért is eljuttatta a halálgyárba. (A magyar zsidók kiirtásában játszott szerepéről idén jelent meg rendkívül alapos tanulmány – Kádár Gábor-Vági Zoltán: A végső döntés).
*
Egy
filozófus élete ritkán kalandregény, vagy ha mégis az, a gondolkodói státusnak nemigen
van hozzá köze, Margarethe von Trotta viszont „a gondolkodás aktusát akarta
filmre venni”, filozófia horrort forgatott, amelyben a gondolkodás nagyszerű
képessége kerül szembe a „gondolattalanság” szörnyűségével. Szörnyű – mert nem
emberi: a tudás almája tett bennünket emberré. Az emberiség ősanyja történetesen
a jó és rossz tudásának fájáról szakaszt. „A „gondolattalanság” tehát nem
csupán a ráció, hanem az erkölcsi érzék hiányát is jelenti. „Filozófiai horror”
– ilyen műfaj sajnos nincs, vagy ha van, hát kevéssé filmszerű. Hiába az
izgalmas jellemek, és a nagyszerű színészek – az Arendtet játszó Barbara
Sukowa, a bajban hűségével és szarkazmusával erőt adó barátnője, a kitűnő
regényíró és esszéista Mary McCarthy (Janet McTeer) – a filmnek nincs meg az a
jól ácsolt szerkezete és lankadatlan feszültsége, ami az ellentétes
gondolkodásmódok, világképek összecsapására épülő klasszikus mozikat (Aki szelet vet, 12 dühös ember) jellemzi. Talán a film végi tantermi jelenet az
egyetlen, mikor is Arendt egy nyolc perces nagymonológban megvédi téziseit a
Bard Kollégium diákjai és az őt kirúgni szándékozó dékán előtt. Trotta filmjének
legnagyobb érdeme, hogy hatására kézbe vesszük a Totalitarizmus gyökereit vagy az Eichmann Jeruzsálembent.
Arendt
korszakos felfedezése abban állt, hogy a fasizmus nem pusztán néhány szadista
vagy elmeháborodott szörnyeteg műve, hanem a társadalom és a személyiség súlyos
defektusa. Eichmannt perbe kell fogni, és el kell ítélni (Arendt egyetértett
Eichmann kivégzésével), de nem hihetjük, hogy a háborús bűnösök likvidálásával
a fasizmus egyszer és mindenkorra eltűnik. Lehet, hogy Eichmannt illetően
Arendt tévedett, de a „gonosz banalitásának” létét a 90-es évek mikrotörténelmi
kutatásai (Christopher R. Browning: Ordinary
Men…, 1992, Daniel Goldhagen: Hitler’s
Willing Executioners, 1996) bebizonyították, a háborús bűnök elkövetői
többnyire egyszerű és normális németek voltak, akikből az agymosás és a háborús
körülmények kiölték a lelkiismeretet. Ha viszont a fasizmus nem a múlt ködéből
előcsörtető mesebeli szörnyek, vagy testrabló földönkívüliek műve, hanem a
megvezetetett és gyűlöletre nevelt kisembereké, akkor a német (magyar, japán,
olasz…) társadalom fekete dobozát kell átvizsgálnunk.
A
társadalom mindig is veszélyes üzem volt, de a XX. században ért veszélyessége
csúcsára. Az ipari forradalom és a modern állam nélkül a fasizmus nem lett
volna lehetséges. És a holokauszt sem. A centralizált adminisztráció, a
termelést, fogyasztást, egyáltalán a mindennapi életet radikálisan átformáló szabványosítás,
a milliónyi kartotékadat, a tömegközlekedés logisztikája, az ipari
tömegtermelés – mind-mind ihletője és eszköze lett a „végső megoldásnak”,
védtelen milliók megalázásának és iszonyatos kínhalálának. Eichmann nem utolsósorban ennek a bürokráciának teremtménye és
pusztítóan tökéletes csúcsragadozója.
Az
antifasizmus paradox módon sokáig a fasizmus logikája szerint gondolkodott, a
kollektív bűnösségben és a „végső megoldásban” (értsd: a nácik kiirtásában). Súlyos
tévedés volt, most fizetjük meg az árát. Arendtet olvasva nem csodálkozhatunk a
fasizmus újjáéledésében. A nácizmus ott lapul a mindenható, ellenőrizetlenül
szabadjára engedett államban és a vakon engedelmes állampolgárban. Legutóbb Timur Vermes szatírája figyelmeztet (Hitler
60 évnyi tetszhalál után feléled Berlinben, és médiasztár lesz belőle), a
fasizmussal szemben sohasem szerezhetünk teljes védettséget. Arendt filozófiája
mindenesetre ellenszérum.
A
formális szabályok kényszeres, vakbuzgó betartására Gideon Hausner (a per
főbírójának könyve – Ítélet Jeruzsálemben
– ugyancsak ajánlott olvasmány a film nézőjének) hoz apróságnak tűnő, de
tökéletesen jellemző példát: egy alkalommal tévedésből hat szelet kenyeret
adtak be Eichmann cellájába, aki meg is ette mindet. Amikor az őr megkérdezte
tőle, ezentúl hatot hozzanak-e, Eichmann így válaszolt: „Ó, nem. Két szelet
tökéletesen elegendő. De ha hatot adnak, meg kell ennem mindet.” Életrajzában
írja: „Az engedelmesség volt az életeszményem.” A pokolba vezető legvéresebb út
is erényekkel van kikövezve.
HANNAH ARENDT (Hannah Arendt) – német, 2012. Rendezte: Margarethe von Trotta. Írta: Pam Katz. Kép: Caroline Champetier. Zene: André Mergenthaler. Szereplők: Barbara Sukowa (Hannah Arendt), Axel Milberg (Blücher), Janet McTeer (Mary McCarthy), Julia Jentsch (Lotte), Ulrich Noethen (Hans Jonas). Gyártó: Heimatfilm / Amour Fou Luxembourg / MACT Productions. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 113 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11553 |
