Kelecsényi László
A Metropolis Könyvtár első kötete a szerzőiség és az önreflexió kérdéskörét elemzi.
Lehetséges-e még filmművészet manapság?
Egyáltalán: mit tartunk filmművészetnek? Ha behúzódunk az ún. nagykorú
filmművészet védősáncaiba, arról, amiket ma pergetnek a fogyatkozó számú
vetítőhelyeken, csak nagyon rossz véleményünk lehet. Egyesek már „kiskorú
filmről” beszélnek, hogy a mozizás visszasüllyedt oda, ahonnét indult, a vásári
szórakoztatás ingoványába, csak éppen ezt a folyamatot már nem a filmszínházak
nagytermében, hanem különféle kisebb-nagyobb képernyőkön – biznisz-tévéktől a
fél- vagy nem legális letöltésekig – kísérhetjük figyelemmel.
Minerva baglya az alkony
beálltával kezdi meg röptét – a tudós közelítés csak akkor érvényes, ha
megfelelő tapasztalat áll rendelkezésre most éppen a szerzőiség és az önreflexió kérdéskörében. Vincze Teréz az ELTE
Filmtudományi Tanszékének tanára 2009-ben megvédett PhD értekezését tette közzé
a Metropolis Könyvtár leendő sorozatának első kötetében.
Tudomány ez a javából!
Olyan elemző és gazdagon adatoló kutatás, amelyben a hazai filmtudományosság –
talán az egy szem Király Jenőt kivéve – mindig is hiányt szenvedett. Persze
Vincze Teréznek megvoltak a mesterei, legelsősorban a magyar szerzők közül
általa legtöbbet idézett Kovács András Bálint, aki szintén nem keveset tett
azért, hogy legyen hazai filmtudomány.
Kísértet járja be e
kötet első felét, a szerzők kísértete. Meglehet, egyetlen szellemalak az egész,
aki/amely a Nyolc és fél, az Amerikai éjszaka, a Nagyítás, a Persona, a Kairó bíbor rózsája alkotóit megszállta,
amikor maguk illetve a médiumuk felé fordították a kamerát. Vincze Teréz
könyvének ők csak a protagonistái, akik elkezdtek valamit, ami a médiumban
korábban is benne rejlett. A szerző ugyanis arra ébreszt rá minket olvasókat,
hogy még a legegyszerűbb képi dokumentálási szándékban is benne van a
reflexivitás. Dziga Vertovnál például meglehetősen látványosan, de Kiarostami
kedvenc példájánál maradva szunnyadó módon is. Ha egy bika szarvára kötnek egy
kamerát – mondja az iráni mester –, és szabadon eresztik egy napra, még így is
ott van az eredményben a reflexivitás, mert mi választunk helyszínt és optikát,
s nem a bika.
Az iráni film jeleseinek
(Kiarostami, Panahi, Makhmalbaf) önreflexivitása messze túlhaladja az európai
nagy nemzedék hasonló kezdeményeit. Truffaut cicája a Bársonyos bőr reggeliző tálcán lakmározó cirmosa az Amerikai éjszakában visszatér a stábba,
hogy megtudjuk, milyen lehetetlen módon készülhetett el a korábbi jelenet.
Panahi 1997-es Tükör című filmjében
az amatőr szereplő kislány lázad fel, s hagyja el a stábot. Persze ekkor sem
lesz egészen szabad, mert a mikrofon még rajta marad és a forgatócsoport
követni tudja távolból a kamerával. Hol van akkor a közvetlen valóság és a
fikció határa? (Ha már azt a lehetőséget teljesen figyelmen kívül hagyjuk, hogy
a lázadás és a stáb elhagyása is fikció, a történetvezetés rejtett része.) A
valóság és a fikció szétszálazhatatlanul egybefonódik: mintegy
tükörlabirintusban járunk. Sosem a valóságot látjuk, csak újabb és újabb
strukturált rétegeit. Ebből a konfliktushelyzetből egyetlen kiút kínálkozik: a
félig kész, a befejezetlen film, amely százféle lehetőséget ad az
értelmezésekre. A rendező akár el is tűnhet – nagy vonalakban ez Kiarostami szinte
egész életművének tanulsága. A Tíz című
alkotásának forgatása közben el is tűnt a színről, miután útjára indította a
felvételt.
Európába visszatérve
Michael Haneke munkáiban, különösen a Rejtély
című darabban találja meg a szerző az önreflexivitás legszebb példáját. Erről
a filmről akár egy egész kis kötetet össze lehetne írni. Kovács András Bálint
majdnem meg is tette: egy több mint negyven oldalas tanulmányt tett közé Mozgóképelemzés című művében. Ez mit sem
von le Vincze Teréz érdemeiből. Ha egyetlen bővített mondatban kellene
összegezni könyvének tanulságát, túl a filmtörténeti szituációk, az európai és
az ázsiai filmstruktúrák különbözőségein, azt kellene közölnünk az efféle,
elméleti kutatások iránt közömbös olvasókkal: a kamera lehetőségei olyan új
alkotói pozíciókat tártak fel a szerzők előtt, amelyet korábban nem használtak,
mert talán nem is tudtak róla.
Vincze Teréz: Szerző a tükörben. Szerzőiség és önreflexió a
filmművészetben. Kijárat Kiadó, 2013
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 63-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11551 |
