Barotányi Zoltán
A vizek látványa mindannyiunk számára elsődleges és elementáris élmény – halmozottan áll ez a filmkészítőkre.
A víz ravaszul szórja és veri
vissza a fényt, partközelben és parttól távolabb is ritmikus és ciklikus mozgások
sorát produkálja – elég csak a hullámzásra, az árapályra, vagy a
tengeráramlások alkotta globális cirkulációra gondolni. Ráadásul örökké ott a rejtelem,
a misztérium benne, hiszen a víz, már amelyik méltó erre a névre kellően mély
is ahhoz, hogy ne láthassunk le az aljáig. Pedig a filmek nem mindig a nagy
vizek mentén forognak: lehet, hogy a sztori szimplán egy forrás vagy egy
kiszáradóban lévő kút körül bonyolódik, és még akkor nem is szóltunk a
patakokról, tavacskákról, lápokról, mocsarakról (annyira kínálja magát például
a Tüskevár meg annak tipikus
kis-balatoni helyszíne…).
És
még az sem kell, hogy a víz feltétlenül csordogáljon, vagy szelíden fodrozódjon:
nem is csupán a gyermek-kedvenc, Jégkorszak-széria,
vagy az egymásra tromfoló pingvines filmek hada eleveníti fel az a magától
értetődő csodát, hogy víz néha megfagy. Később pedig, ha a klíma rövid és
hosszabb távú fordulatai úgy hozzák, újra megolvad (a közelmúlt egyik
kultfilmje, A messzi dél vadjai éppen
erre a napjainkban amúgy is népszerű, armageddonista felhangokkal kísért
globális felmelegedéses szcenárióra épít).
De a tipikus, a filmekben rendre többletjelentéssel kitüntetett helyszínek mégiscsak a Folyó, a Tó, meg a Tenger – ha titkot kell keresni, rejtélyt felfejteni, izgalmat, veszélyt vagy csodát hajszolni, hát keresve sem lehetne jobb helyszínekre találni.
*
A
legpraktikusabb s egyben filmes szempontból is legkézenfekvőbb metafora szerint
– a mely természetesen közel is áll a tényekhez – a tenger, az óceán valamiféle
gigantikus anyaméh – minden élet szülőhelye, amihez (mint szó szerint vett
ősforráshoz) illik is visszatérni. Alkalmasint a végtelen tengereket főszerepbe
állító filmek visszatérő kulcspillanata, amikor a főhős valóságos spirituális
élményként éli meg a vízben való megmerítkezést – még az sem véletlen, hogy
ilyen esetekben megjelenik lelki szemeink előtt a keresztelés motívuma. Búvár
esetében az első merülés, szörfösnél a kényszerű vízbefordulás és mondjuk
vízbetunkolós keresztelés egy karizmatikus protestáns kisegyházban – mindkettő
a beavattatás különleges formája. Ennek a médiában vissza-visszatérő naiv
visszfénye, amikor fiatal búvárok a víz alatt mondják ki a boldogító igent – ehhez
pap sem kell, csupán egy szakmabéli, hiszen a búvárnál senki jutott közelebb a
titokhoz. A víz szakralitása néha egészen nyilvánvaló és direkt – a forrás
ilyenkor gyógyít és megszentel (mint például a Lourdes-ban). Ugyanez egészen meghökkentő módon lesz az
engesztelődés és feloldozás szimbólumává: mondjuk Bergman klasszikus rape and revenge filmjében, a Szűzforrásban (ami számtalan nem
autorizált átdolgozást szült – elég csak a víz- és megváltásmotívumtól
megfosztott Utolsó ház balra című
darabra és leszármazottaira).
A transzcendencia
ritkán ilyen hangsúlyos – a tenger például nagyon is materiális, de ettől még
beláthatatlan és felmérhetetlen formában van jelen a filmkészítők kivetített
fantáziájában. A hajós filmek esetében persze az óceán nem más, mint országút,
a világ távoli pontjaira vezető ösvény – amelyről már a szárazföldön megszokott
bonyodalmakhoz mérten is könnyebb letérni, s benne eltévedni. Az archetípus ez
esetben természetesen az Odüsszeia, a
vándorlásos, kalandkeresős, mégis optimistán 19. századi modorban
vérpozitivista sztorik népszerű szerzője pedig a 15 éves kapitány és a Rejtelmes
sziget Verne Gyulája – bal sarokban pihen R. L. Stevenson és A kincses sziget. Nem is csoda, hogy az
utóbbiak időről időre annyi filmváltozatot ihletnek meg. És persze van, amikor
a vándorlás, az odüsszeia gyorsan véget is ér: Kalüpszó győzött, a férfi
ottmarad – mint az Abe Kobo-féle A homok
asszonyában s annak filmváltozatában.
Ha gyalog vagyunk, akkor a tenger kellemetlen akadály – pláne, ha körülvesz minket, mi pedig csupán szomorú számkivetettként vegetálunk a partján. A Robinson Crusoe-mitológiát újra és újragondoló hajótörött-filmek örök visszatérő jelenete, amikor a parton, szigeten rekedtek sóváran és csalódva néznek a végtelen vizes messzeségbe, s valahogy rohadtul nem akar feltűnni a távolban egy fehér vitorla. Ha meg mégis jön egy hajó, az pechükre halálfejes zászló alatt siklik, természetesen „fekete mély vízen” – esetleg az összezártságban egymásra utalt, s végül szoros érzelmi szálak által is összekötött hajótöröttek közül csak az egyik számára lesz örömteli a találkozás. Gondoljunk csak az ántivilág Iskolatévéjének és naiv filmtörténeti és -esztétikai kurzusainak sztárjára, az egykor rengetegszer vetített, Grigorij Csuhraj-féle egyszerre neo- és szocreál Negyvenegyedikre, ami – utalva a motívum örök visszatérésére – már maga is egy remake. A szigetre vettetés és kínos szabadulás motívuma, mint tudjuk, egy egész kultikus tévészériát ihlettet meg (Lost), de ez a kulcsmotívum a Jurassic Park 2. 3. stb.-szerű ősszörnyes darabokban, a Karib tenger kalózai típusú blockbusterekben vagy Guy Ritchie (amúgy kellően rettenetes) pszichodráma-terápiás művében, a nejével (Madonna) a főszerepben eladott Hullámhegyben. A sziget, a tengerpart sokszor csak látszólag paradicsom – ugyanilyen könnyedén változik pokollá: A legyek urától A partig széles az erre referáló filmek listája, ám ez korántsem a világot határoló tenger hibája.
*
Az
óceán nem csak akkor lehet veszélyes, ha elválaszt világunktól, hanem ha ránk
támad vagy elszabadítja a mélyében lakó szörnyeket. A tenger maga Leviatán, a
mitikus monstrum, saját rettenetes akarattal, ősi bűnnel és bosszúvággyal
eltelve.
Ne
felejtsük el: az óceán, a tenger persze attól oly titokzatos, hogy könnyen válhat
ellenséggé – ehhez néha le kell merülni a mélyére, máskor elég a partközeli
vízben strandolgatni, ne adj isten a parton, vagy annak közelében nézelődni. A
megannyi Poszeidon-katasztrófa, Titanic és Tökéletes vihar típusú filmek tanulsága szerint néha az is hiba, ha
óvatlanul tengerre szálltunk: itt azután rendre a fatális, ritka, s szinte a
véletlen kategóriájába tartozó, ám pont ezért szalagcímekre kínálkozó esetekből
lesz (már amennyiben a műfaj majd évszázados történetét nézve) rendszer.
Gigantikus
tengerrengés, földalatti vulkánkitörés, esetleg a tengerbe csapódó-csobbanó
üstökös, kisbolygó keltette óriási hullámok, ehhez képest szinte efemer
tájfunok-hurrikánok, sunyin meglapuló jéghegyek fenyegetik a tengerjáró
hajósokat és utasaikat – de azokat is, akik amúgy csak a partról gyönyörködnek
benne. Tenger mellett nem jó lakni, hangzik eme filmek tanulsága – de hát ez
csak annyira igaz, amennyire a vakszerencse néha, nagy ritkán pusztulást mér
ránk. A legrosszabb szcenárió (szinte klinikai) esetét viszi ad absurdum
Emmerich 2012 című gyöngyszeme: itt a
globális, biblikus méretű (jelen esetben azonban, szinte magától értetődő
módon, az ősi maják által megjósolt…) özönvízhez, a tengerbe süllyedő
városokhoz, a Himaláját elnyelő megacunami szórakoztató blődlijéhez még modern
Noé-bárkák is társulnak. A Noé bárkája motívum néha egészen meghökkentő
formákban kerül elő – mint például Ang Lee díjakkal elhalmozott
fantasy-filmjében, a Pi életében,
mintegy jelezve is a biblikus idill problematikusságát.
S
mint tudjuk, a kortárs katasztrófafilm-ipar legnagyobb attrakciója lett – a
közelmúlt reális tragédiái (a 2004 decemberi, szumátrai illetve a 2011-es,
Japán partjai előtt kipattant Tōhoku-földrengés és cunami – no meg a Katrina-hurrikán
nyomán támadt 2005-ös szökőár) nyomán amúgy is csúcsra futtatott érdeklődést is
felhasználva – az áradó, mi több, fenyegetően magasodó árhullámok szimulálása.
A műfaj ebből a szempontból vett klasszikusa, a dramaturgiájában és
fordulataival a kissé röhejes kábeltévés dokudrámákat idéző, de a filmtrükk-alapú
megacunami-szimuláció terén forradalmi jelentőségű Deep Impact (ez amúgy még 1998-ban, jóval a fenti katasztrófák
előtt forgott).
Akik
ezt megúszták, azokra még mindig leshetnek, hogy ugorjunk egy zsánert, a ködben
sodródó kísértethajók (A Ködből
feltétlenül csak az eredeti, Carpenter félét ajánljuk), illetve a mélyből jövő
hol kalmár, hol kígyó, hol cápaszerű szörnyetegek – legkésőbb a legendás Gyilkos cápa az óriáspolip ellen után ez
a terület végleg a Zs-film készítők martaléka lett.
Pedig nem feltétlenül kell rettegni a tengertől, pláne lakóitól – de erre már a filmipar egy másik, örök cukiságban lubickoló ága világít rá. Pingvines filmből például valószínűleg nincs az dózis, amivel a nézők végleg eltelnének – hosszú is az út a Pingvinek vonulása áldokujától, a Táncoló talpakon keresztül, a vadonatúj (tavalyi) 3D-s Pingvinkirály-filmig. Pedig az egész csupán egyszerű, könnyen dekódolható metaforákra és otromba antropomorfizmusokra épül. Hűség, kitartás, fájdalmat, fáradtságot nem ismerő önfeláldozás, (sőt: monogámia!) – csupa olyan tulajdonság, melyekben az ember önmagára ismer. Ehhez jön még az óceán, mely a biztonságos otthon – sőt, a relatíve meleg hajlék (tudjuk: amíg folyik, addig nem lehet baj!). De a kegyes csalás által meghamisított karakterű tengerlakók sora nem ér véget e frakkos jószágokkal. Szívünkhöz az intelligensnek vélt, habár néha idomtalan (ezen belül hol ártalmatlan plaktonszürcsölő, hol kíméletlen, vérengző vadász) emlősök állnak közel. A bálnás, delfines filmek sorában szokás szerint a Moby Dick-et szokták emlegetni, pedig ez még a Leviathán-mitológiához tartozik. A Szabadítsátok ki Willy-t nyomán egészen a legutóbbi (Drew Barrymore meglepő főszereplésével készült) Mindenki szereti a bálnákat-ig terjedően az áramvonalasított újabb darabok örök tanulsága, hogy a végtelen tenger alapvetően azért létezik, hogy lakályos mélyén elbújtassa előlünk azokat, akikben – legalább is egy-két hasonlat erejéig – magunkra ismerhetünk.
*
Az óceán persze máshogy is lehet otthon – a szörfös filmek hősei számára például egyszerre nélkülözhetetlen lételem és örök kihívás – szimbiózisban élnek a hullámokkal, melyekkel eggyé kell lenniük, ha le akarják győzni. A hullám eme kicsit kisebb, már majdnem emberléptékű, de még mindig tekintélyes kivitelben már nem ellenség, hanem „csupán” leküzdendő akadály. A klasszikus szörfös mozik (elég csak a Keanu Reeves, Patrick Swayze-féle örök darab Holtpontra gondolni) maguk is valamiféle naiv, kissé kicsavartan panteista értelmezést adnak egy a kívülálló számára teljesen varázstalannak tűnő extrémsportnak (az iskola hű, bár kevéssé invenciózus képviselője a tavaly bemutatott Mavericks - Ahol a hullámok születnek). A tenger hullámzása persze kiszámíthatatlan: jöhet kicsi, jöhet nagy, de a zsáner igazi szörföseinek egyik sem lehet elég hatalmas – a megfelelő méret ott kezdődik, amit már képtelenek alávetni és uralni.
A titokzatos folyó
A folyam az mindjárt más – hiszen ő már a miénk, városunk, világunk, néha országunk és civilizációnk is rá épül. Előfordulhat, hogy rendelkezik némi saját, ősiséget sem nélkülöző mitológiával is – elég csak a Nílus filmes felbukkanásaira utalni. Vagy éppen lehet az ősi, a legyőzhetetlenül burjánzó (momentán éppen pusztuló) vadon metaforája – felidézhetjük bármelyik Amazonas-filmet: igen, még az Anakondát is. De a folyó mégiscsak az urbánus civilizáció bölcsője és egyben jelképe is. Ám tévednénk, ha tényleg elhinnénk, hogy ezzel máris sikerült megszelídíteni az örvénylő áradatot: a folyami filmek a maguk nemében tökéletesen jelenítik meg az ebből fakadó ambivalenciát. Ezekben a mozikban a folyó, amellett, hogy nélkülözhetetlen kapocs és a város szó szerint vett ütőere, szinte önálló akarattal bíró entitás: nem csak ad, de el is veszi, ami neki „jár”. Naná, hogy már megint az antropomorfizálás kétséges szinonimáival élünk – de hát mit csináljunk: a moziban sem történik ez másként. És persze a hömpölygő víz készségesen elnyeli, amit belévetnek – legyen szó kincsről, álarcról, játékról, vagy holttestekről (folyóba vetik a sok szempontból emblematikus Titokzatos folyó gyilkossá, majd mintegy engesztelő áldozattá lett megkínzott főszereplőjét is). Cserébe a folyó ad, amit csak adni tud, s néha felfedi titkait – partra vet, vagy partra sodor valamit, ami mélyen felkavarja a partján lakók életét. Elég csak a magyar filmtörténet két kultikus (poétikailag persze nagyon is különböző) darabjára utalni. A Valamit visz a vízben ajándékot hoz a folyó, a Nőt (jelen esetben Karády Katalin képében), aki titokzatos, mint maga a víz, múltja van, és kiszámíthatatlanul kanyargó sorsa. A Sodrásban alapszituációja éppen ellentétes ezzel: a Tisza ragadja el a vakációzó fiatalok egyikét. Végül a folyó is csak az egyik – ha nem éppen a legerősebb, a zabolátlan őserőt szimbolizáló – motívum az urbanizált városi civilizáció versus ideális-utópikus, közösségi (továbbá: romlatlan, falusi) kultúra dichotómiáját felállító filmekben.
*
Való
igaz: mélységes mély a múltnak kútja, de ettől még nem biztos, hogy csillog is
valami az alján. Ehhez képest a vizes filmek néha pont az éltető elem
hiányáról, nehezen elérhető jellegéről, kincset érő voltáról, szárazságról és
szomjúságról szólnak. A klasszikus és távoli kontinensek pusztaságaira,
sivatagi környezetébe álmodott „westernek” fontos dramaturgia elemét, kötelező
csavarját jelenti víz birtoklásában mutatkozó egyenlőtlenség – mindig az kerül
(s rendre ideiglenesen) felülre, akinek kezében a teli kulacs. Kutak és
öntözőberendezések körül forog a magyar film filmművészet egyik ellentmondásos
darabja, a Talpalatnyi föld, a
szűkösen előforduló víz adja a hátterét a Kopár
sziget klasszikusának, és a közelmúlt alig rejtett Arisztophanész (Lüszisztraté-) parafrázisának, az Asszonyok kútjának is. A víz, bár
látszólag korlátlanul áll rendelkezésre, sok helyen féltve őrzött, máshol
gátlástalanul elpazarolt, fogytán lévő kincs. Már az is mutatja rendkívüli
fontosságát, hogy ennyire a középpontba került – filmi témaként is. Akadnak
olyan alkotások, ahol csaknem enciklopédikus gazdagságban fordul elő szinte
minden a vízzel kapcsolatos megfontolás, sztereotípia, közhely és metafora –
ebből a szempontból a felütésben már megidézett, kétségtelenül fantáziadúsabb A messzi dél vadjai (benne többek
között, elolvadó jégsapkák és emelkedő tengerszint, tengeri vihar és
jégszörnyek) sem különb mondjuk a Szahara
nem túl agyas blockbusterénél.
Zavarba
ejtően sok téma, motívum, hasonlat és félelem társítható életünk alapjához, s a
mozi igyekszik is valamennyit kiaknázni és kimeríteni – lehetőleg az utolsó
cseppig.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11548 |
