Nevelős Zoltán
Meg tudja-e őrizni minőségét a televíziós tömegtermelés idején a magyar szinkron? A szakma mestereit kérdeztük.
Művelt cinephile
körökben illik tartózkodni a szinkrontól, az többnyire csak a „régen még
készültek jó magyar szinkronok” felsóhajtással kap esélyt egy-egy magyar
változatában is klasszikus alkotásnál. Így míg a hazai filmfogyasztó közönség
tömege abszolút szinkronpárti, sokan, különösen a magasabb végzettségű, idegen
nyelveket értő nézők közül hajlamosak a szinkronra mint a filmet degradáló
tényezőre tekinteni. A teljes képhez azért az is hozzátartozik, hogy a
szinkronnak mint kulturális jelenségnek kifejezett rajongói is vannak, az
interneten számos szinkrontémájú oldal, adatbázis, blog és fórum működik.
Tömegtermelés ide, szakma felhígulása oda, ma is készülnek zseniális magyar változatok, a színészek rutinja, virtuozitása pedig még soha nem volt nagyobb ezen a területen. Mi hát valójában a különbség a régi és a mai magyar szinkron között? Olyan szakembereket kérdeztem erről, akik több évtizeden át dolgoztak filmek magyar változatának elkészítésén.
*
Takácsy Gizella a
hetvenes évek végén kezdett szinkrondramaturgként dolgozni a Pannónia Filmstúdióban,
a magyar szinkron legendás fellegvárában. Olyan filmek magyar szövegét írta meg,
mint a My Fair Lady, a Vezeklés, a Dumbo, vagy az Amadeus. A
kilencvenes évek közepétől a Magyar Televízió, majd a Duna Televízió filmszerkesztőjeként,
azaz mint megbízó vett részt televízióban bemutatott filmek szinkronizálásában.
„A nyelv engem
rettentően érdekelt mint szerep, mint eszköztár, különböző karakterek
megformálásának lehetőségei. Aki szinkronizál, annak az egész film hangulatát
kell visszaadnia, tudnia kell, hogy a rengeteg nagy szókészletből oda éppen
akkor mi illik, ismernie kell az idiómákat, ismernie kell a szlenget, ismernie
kell a klasszikus nyelvet. És természetesen értenie kell valamit a
dramaturgiához is.
Először lektor voltam, sok
dramaturg lektorként kezdte. Amikor a szinkrondramaturg elkészült a magyar
szöveggel, azt a lektor az eredeti nyelvű filmmel összevetette,
majd ezután leültek a szinkrondramaturggal, és megbeszélték a lektor
esetleges javításait, vagy javaslatait; ennek fényében született meg a végleges
változat. Nagyon sokat lehetett ebből tanulni. Talán egy év vagy másfél múlva
avanzsáltam dramaturgnak. A stúdióban különböző alkotócsoportok voltak, amelyeknek
vezetői tudták, hogy a csoportjukba tartozó dramaturgoknak milyen filmek
illenek a legjobban. Volt, aki klasszikusokat tudott a legjobban fordítani,
volt, aki kalandfilmeket, volt, aki a cseh újhullámot, más valaki az angol
humort és így tovább. Én például úgy kaptam, ha jól emlékszem, A Beverly Hills-i zsarut – arról is volt
egy ilyen művészeti tanács, ami persze mulatságosan hangzik most már –, de
akkor azt mondta az egyik főember, hogy én „cizelláltan tudok trágárkodni”.
Az ember megkapta a film
munkakópiáját igazi nagy gurigákban, hogyha 35-ösről volt szó, azt be kellett fűznünk,
ahhoz is kellett érteni… Régi, ősrégi vágóasztaloknál dolgoztunk, olyan volt
mindegyik, mint egy tankhajó. Megkaptuk a technikai forgatókönyvvel kibővített
dialóglistát, és elkezdtünk jelenetről jelenetre dolgozni. Két műszak volt,
nyolctól kettőig és kettőtől nyolcig vagy valahogy így. Az alatt a hat óra
alatt legalább egy felvonást kellett megcsinálni (egy nagyfilm úgy tíz-tizenkét
felvonásra volt felosztva). Ezt senki nem ellenőrizte, csak volt egy határidő,
hogy mikorra kell elkészülni egy film magyar szövegével, és az a legtöbb
esetben két hét volt. Ráolvastuk a szöveget, először hanggal, aztán levettük a
hangot, és úgy. Kézzel írtuk a dialógust, amit aztán legépeltek, és nyilván ma
már pazarlónak tűnik ez a módszer, mert amikor a javítások megtörténtek, akkor
aztán ezt újra le kellett gépeltetni. Amikor elkészült a lektorált, javított
magyar szöveg, akkor a besoroló vetítésen a szinkrondramaturg egy kis
asztalnál, lámpával ráolvasta a filmre az elkészült magyar szöveget; ott ült a
szinkronrendező és a stábja, sokszor a színészek is, akiket kiválasztott. Ezek
után indult el a forgatás. Amikor elkészült az úgynevezett muszter, akkor is
ott volt az egész stáb, a szinkrondramaturg is, megnéztük a nyers magyar
változatot, és ha még észrevettünk valami hibát, pótfelvételt lehetett
csinálni. És amikor lekeverték, és elkészült a szinkron, volt egy úgynevezett
átadás. Ehhez a hetekig tartó folyamathoz képest ma egy szinkrondramaturgnak
csak napokat adnak, esetenként akár két-három nap alatt meg kell írnia egy
magyar szöveget.
Emlékszem, amikor
odakerültem a Pannónia Filmstúdióba, Dallos Szilvia készített egy riportot
velem mint új kollégával a szinkronújságba. Akkor azt mondtam, hogy én vagyok a
világon a legboldogabb, mert egy világszínházam van. Megállhatok, visszapörgethetem
a filmet, nézhetem a filmkockák és a zene dramaturgiáját, nézhetem a legnagyobb
színészek arcát… De hát ez egy lassabb, ráérősebb időszak volt, és egymással is
sokkal többet tudtunk beszélgetni. Nem számítógépen dolgoztunk, hanem magával a
filmmel, vágóasztalon. Ott ültünk egy csomó fehér papírral és tollal a kézben, és
írtuk a szöveget…”
Pataricza Eszter a
nyolcvanas években kezdett szinkrondramaturgként dolgozni a Pannónia
Filmstúdióban, de munkásságának java a kilencvenes években már a Mafilm
Audióhoz köthető. Az élet csodaszéptől
A kis hableányon át A hobbitig, máig fordít filmeket, de főállásban
bő másfél évtizede a magyar változatokat felügyelő művészeti vezetőként
dolgozik az HBO-nál.
„Az, ami régen
műhelymunka volt, arra most sokkal kevesebb az idő. Áttértünk a számítógépre,
hazamentünk a filmstúdióból, és ez egy ilyen magányos, otthoni munka lett egy
videomagnóval, vagy később DVD-vel, videófájlokkal. Nagyon-nagyon ritka, amikor
egy hétnél több idő jut egy film lefordítására. Néha már darabokban kiveszik a
kezedből, tehát már arra sincs idő, hogy egyben lásd az egészet. Főleg ezeknél
a kiemelt szuperprodukcióknál, mint például A
hobbit, ahol van preliminary (előzetes,
nem végleges) egyes, kettes, hármas változat, és mivel a keverés időpontját
előre kitűzik, folyamatosan dolgoznod kell vele, mert valahogy el kell készülnie
arra az időpontra. Van, hogy egy-egy jelenetet háromszor vagy négyszer írsz
meg, mert a film vágása még folyik, és mindig változtatnak rajta. Időről időre
föl is veszik a színésszel a jelenetek magyar hangját, és ha az utolsó
pillanatban változtatások jönnek, akkor a színészt is újra ki kell hívni, és
újra fölveszik vele, mert hozzátettek, vagy kivágtak belőle egy-két mondatot. A
másik probléma, hogy nagyon félnek, hogy valaki ellopja a filmképet, ezért
nagyon rossz minőségű képpel kell dolgoznunk. A Gyűrűk Urát én például úgy csináltam, hogy egy fekete képet
láttam, amin kinyílt egy kis ablak, amiben látszott a színész szája. Erre
kellett a mondatokat megírni, és ha ott a képre valamilyen utalás volt, azt az
utolsó pillanatban láttam csak meg. A hobbit
esetében számtalan jelenet helyén a stáb látszódott a képen, középen a
feldrótozott színésszel, akit green
screen technikával vettek föl, fején a mikrofonnal. Meglehetősen
illúzióromboló tud ez lenni, nem a szép kész filmet látod annak minden utalásával,
színével, szagával együtt, amire te megálmodsz egy jó kis szöveget.
Aki ebből hivatásszerűen
meg akar élni, az nagyon nehéz helyzetbe kerül, mert ahhoz, hogy ebből valóban megéljen,
nagyon sok filmet kell átfuttatnia a kezén egy hónap alatt. Itt elsősorban a
tévés és DVD-s szinkronokra gondolok. Mert mozifilm nincs annyi, és azt egy
viszonylag szűk kör fordítja. Az embernek a fordítói lelkiismeretével kell
kötnie egy szerződést, hogy mi az, amiért még bátran vállalja, hogy kiteszi a
végére a nevét, és mennyi az, amit még tisztességesen elbír.
16 éve vagyok az HBO-ban
művészeti vezető, a régió összes országában intézem a szinkronnal és feliratozással
kapcsolatos ügyeket. Ahány szöveget csak tudok, átolvasok, kapcsolatban vagyok
a dramaturggal, bármikor felhívhat és megvitathatjuk, hogy adott esetben
egyetért-e a javításommal. Mindig jönnek új tehetségek, nem hiszek a nagy
öregek kikezdhetetlen nimbuszában, én meg veszem a fáradságot, hogy ha látok
valakiben fantáziát, akkor végigjavítom az első két filmjét, és ragaszkodom is
hozzá, hogy azt küldjék neki vissza, nézze meg, és okuljon belőle. Mindig
hálásak érte, mert nemigen találkoznak ilyennel. Nagyon sok ember nekilát,
ilyen-olyan fordítóiskolából kikerül, vagy megtanulja valahogy az alapokat, és
nekilát fordítani, és soha senkitől semmilyen visszajelzést nem kap, hogy jó-e
vagy rossz az, amit csinál. Nekem mind a mai napig örömet okoz egy jó fordítást
hallani vagy olvasni.”
Vajda István az egyik
legtekintélyesebb életművel rendelkező szinkronrendezőnk, olyan legendás magyar
változatok fűződnek a nevéhez, mint Az
édes élet, a Négyszáz csapás, az Amerikai éjszaka, a Gyalog-galopp, a Váratlan
utazás sorozat, vagy éppen a Terminátor
2. Ma is folyamatosan rendez film- és sorozatszinkronokat és rádiós produkciókat.
„Amikor a Pannónia
Filmstúdióba kerültem, először kamerás voltam, a magnókat fűztem, aztán nem sok
idő telt el és asszisztálhattam. Nagyon szerettem Vass Jánossal dolgozni, és egy
rövid ideig dolgoztam Hazai Györggyel is. Tőle azt tanultam meg, hogy olyan
hangszínnel merte instruálni a színészt, azon az érzelmi szinten szólalt meg,
ahogy szerette volna, hogy a színész beszéljen. Vass János meg nagyon szerette elemezni
a filmet, az értelmi szintjét nyitotta meg a filmnek. Ez nagyon jó lecke volt. Amikor
rendezni kezdtem, először olyan filmeket kaptam, amelyeket valami miatt nem
szívesen csináltak meg mások. Ilyen mázlim volt például a Fellini Édes életével, amellyel az volt a baj,
hogy nem volt nemzetközi hangja. Vagyis ha a nemzetközi hangot megvette volna
hozzá a tévé, akkor az annyiba került volna, mint a film sugárzási joga.
Úgyhogy ennek nemzetközit kellett gyártani, a rádióból meg lehetett szerezni a
filmzenéket, és hát valami fantasztikus módon legyártották a külső
atmoszférákat, zörejfelvétel volt az egész filmhez. Latinovits Zoltán volt
Mastroianni magyar hangja. Annyira szerette a filmet, hogy végigülte a
felvételt, amikor nem is volt benne, és egy szöveglistát elvitt magával a
végén.
Két büfé volt Pesten, a
rádió Pagodája meg a Pannónia büféje, amely találkahely volt azoknak a
színészeknek, akik nem ugyanabban a színházban játszottak, az egész országból,
mert vidékről is jártak be mind rádiózni, mind szinkronizálni. Volt olyan, hogy
végzett valaki, és ott ült még egy fél napot, egyik asztaltól ült át a másikhoz,
és beszélgettek. Ma már tudjuk, hogy ez mennyire varázslatos volt, nem rohant
el mindig mindenki, mert hát nem volt hová rohanni.
Nagyon jó emlék, hogy
létezett szinkronfilmszemle a hatvanas-hetvenes években Debrecenben.
Kiszakadhatott a mindennapokból, aki ezzel foglalkozott, színészek is jöttek le.
És egész évben úgy dolgoztak az emberek, hogy mindig legyen két-három film, ami
mehetne Debrecenbe, és akkor azon lehetett egy kicsit cizellálni.
Több idő volt valahogy
mindenre. Jóval előbb volt a film a kezedben, két hét múlva került sor a
forgatásra, addigra általában volt kész szöveged, volt idő a szereposztásra, és
a gyártásnak is volt ideje egyeztetni a színészekkel. A forgatáson a néhány
mondatnyi tekercsekre bontott film ment körbe-körbe, és volt rajta egy üres
rész, az úgynevezett blank, ami annyira hosszú volt, hogy az alatt két
nekifutás között a színész és a rendező több mondatot is tudott váltani egymással
a jelenetről, a figuráról. Ehelyett ma pár szóra jut csak idő. És hát nagy
különbség az is, hogy akkor nagyon ritkán dolgoztuk úgy, hogy külön vettük
volna fel a szereplőket. Ma szinte természetesnek tűnik összehúzni egy filmet a
főszereplők számára, hogy csak az ő jeleneteit vegyük egymás után. És nem
derogált jó színészeket hívni kisebb szerepekre, a színészeknek sem derogált.
Amikor ez a sok
televízió beindult 1995 és 2000 között, felgyorsult a tempó, kellett a
vetítenivaló anyag. Beárazódott az óra, hogy mennyi időt lehet szánni valamire.
Jobb lenne, ha egy kicsivel több időt lehetne tölteni a felvétellel is. Egy
fiatal színész már meg van döbbenve, ha kétszer, háromszor, négyszer meg kell
ismételnie egy-egy mondatot, mert rossz dallamvilággal mondja. De ha az ember régóta
van már itt, akkor respektálják annyira a színészek, hogy amikor látják, hogy jelen
van, látják, hogy éber és követi a munkájukat, és őrájuk koncentrál, akkor ők
is ezt teszik.”
Balog Mihály hangmérnökként
dolgozott a Pannónia Filmstúdióban, a kilencvenes évek óta stúdióvezetőként a
Balog Mix Stúdióban több száz film és tévésorozat magyar változatát készítette
el, amelyek közül számosnak a rendezője is volt (például Jackie Brown, Szerelmes
Shakespeare, Ryan közlegény
megmentése).
„Technikailag sokkal
magasabb színvonalon állunk ma. A hangminőségtől kezdve a keverési arányokon
keresztül a hang tisztaságáig ma minden nagyságrendekkel jobb. Digitális a
hang, nem analóg. Régen a tekercseket egyenként kellett a gépbe fűzni, ma
kockapontosan oda tudunk ugrani a film meghatározott helyére, még a színész föl
se tudja venni a szöveglistát, már ott van a kép. A vágás, a pontos szájra
igazítás, ami nagyon lényeges a szinkronnál, lényegesen egyszerűbb. Most már
számítógéppel nyújtani lehet, összenyomni lehet, odahuzigáljuk, ahova akarjuk,
látjuk a modulációt. Interneten jönnek a filmek képpel, hanggal, interneten
küldjük vissza, míg pár évvel ezelőtt még szállítóemberek hozták-vitték a
filmet.
A technika terén óriási
a fejlődés, de az egésznek a sava meg a borsa mégis a színészi játék. Az, hogy
a műteremben jó legyen egy szinkron, az gyakorlatilag a színészen múlik. Ami
miatt mostanában azt mondják, hogy a szinkron nem olyan, mint régen, az attól
van, hogy ritkán tudunk a színészek krémjével dolgozni. Ez egyrészt
elfoglaltság, egyeztetési nehézségek kérdése, másrészt pedig anyagi kérdés.
Minden megrendelő igyekszik minél kevesebbet fizetni az adott produkcióért, az
a cég pedig, amelyik szinkronizál, igyekszik nyereséget termelni. Vannak, akik
nem viselik annyira szívükön a dolgot, de a legtöbb stúdió, amikor igényli a
dolog, odateszik a megfelelő színészt, és meg is fizetik.
Én azzal nem értek
egyet, hogy a magyar szinkron már nem olyan, mint régen. A tömegtermék az, ami
nem olyan. Hihetetlen mennyiségű műsorfolyam készül a világban, nemcsak filmek,
hanem mindenféle tévéműsorok is, és ezeket is forgalmazzák, ezeket is
szinkronizálni vagy alámondani kell, és hát a szakmának nem ezek a csúcsai. De
én azt hiszem, hogy a magas színvonalú filmekre vagy sorozatokra mindenki
odateszi azt, aki odavaló.
Nem is olyan régen,
2002-ben, mi szinkronizáltuk az első Shreket
(Dóczi Orsolya volt a szinkronrendező), és ki kellett mennem Londonba a
keverésre. Az angol hangmérnök halálra dicsérte a magyar szinkront, és
kizárólag a színészek miatt. Persze a technikai paramétereknek meg kellett felelni.
Mondtam, hogy ne dicsérjetek, bár nagyon jólesik, de ne… Erre lejátszottak
nekem egy jelenetet a spanyol meg a katalán verzióból, és bizonygatták, hogy a
magyar szinkron nagyságrendekkel jobb színészi játékban.
A rutin, ami egy
színésznek szükséges a szinkronizáláshoz, ma lényegesen nagyobb, mint régen
volt. Olyannyira nagy, hogy ma már a szövegírás sem annyira kényes a hosszra,
mert a színész, aki gyakorlott szinkronizáló, úgy nyújtja vagy rövidíti meg,
úgy tesz szünetet, hogy a szöveg a helyére kerüljön. Hát persze vannak, akik
színészileg kitűnőek, de nem annyira gyakorlott szinkronizálók, azoknak meg
kell adni az időt, ilyenkor több felvételre lehet szükség. Szerintem a
színészek életében is egyre nagyobb szerepet játszik a szinkronizálás. Egyrészt
anyagilag, másrészt egyre több színész jön rá, és az egyetemen is rájöttek
arra, hogy ha egy színész elkezd szinkronizálni még hallgató korában,
rengeteget tud tanulni a mesterség fogásaiból, külföldi színészektől, mimikától
kezdve hanghordozáson át, mindenféle érzelmi kitöréseket, interpretációt.
Én úgy látom, a
szinkronnal foglalkozó szakembergárda nagyobbik része nagyon lelkiismeretes és
nagyon odafigyel. Ha ez öröklődik, és az újonnan belépők ugyanezt a szellemet
viszik tovább, és a magyar színjátszás, a színészképzés ugyanolyan színvonalú marad,
vagy esetleg még jobb is lesz, mint volt, akkor a magyar szinkron megőrzi az
előkelő helyét a világban.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 28-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11542 |
