Huber Zoltán
A külföldi filmek feliratozása mifelénk sohasem volt jellemző, a gazdasági válság miatt még tovább csökkent a feliratos filmek száma. Nem mindenki törődik bele a „racionalizálásba”.
A szinkron és a felirat kérdésköre a hazai filmfogyasztási szokások igen sajátos sarokpontja, melynek különleges kultúrtörténeti előzményei vannak. A szocialista filmforgalmazás mesterségesen torz viszonyai között az igényes munkával, remek színészekkel rögzített magyar szinkron pillanatok alatt egyeduralkodóvá válhatott, szinte teljesen kiszorítva a feliratozás máshol sokkal elterjedtebb gyakorlatát. Egy központilag meghatározott, mennyiségileg korlátozott kínálat esetében természetesen mindig elégséges erőforrás állt rendelkezésre ahhoz, hogy az importált mozgóképek kifogástalan minőségű szinkronnal kerülhessenek a vásznakra vagy a televízió képernyőjére. A rendszerváltással eljövő piaci nyitás, a meglóduló behozatal azonban törvényszerűen együtt járt a kiugróan magas átlagszínvonal csökkenésével, másrészt elkerülhetetlenné vált a feliratozás terjedése is. Egy új bemutató kapcsán a forgalmazók ma nagyrészt szabadon mérlegelhetik, szinkronos vagy feliratos kópiákat készítenek-e az adott filmhez. A kérdés eldöntése egy rendkívül komplex folyamat eredménye, ahol a felmerülő költségek sajnos egyre nagyobb súllyal esnek latba.
Hangra nevelve
A
hazai közönség az eltelt évtizedekben annyira hozzászokott a magyarul beszélő
mozgóképekhez, hogy a nagy többség egyértelműen az ilyen tartalmakat részesíti
előnyben. Míg egyes országokban kizárólag a gyerekműsorokat szinkronizálják,
addig a magyar közönség úgy szocializálódott, hogy a mozgóképek a saját nyelvén
szólalnak meg. Ez a befogadói attitűd olyannyira bevésődött, hogy saját
bevallásuk szerint sokan képtelenek egyszerre követni a képaláírásokat és a
vásznon zajló eseményeket, ezért soha nem néznek feliratos filmeket. Vannak,
akik kizárólag az igényes művész- és kult-filmek kapcsán fogadják el a
képaláírásokat, míg mások a magyar szinkron világhírű minőségére hivatkozva
választják inkább a hazai hangsávot. A közönség preferenciáit követve a
televíziós csatornák gyakorlatilag mindent szinkronizálnak és az otthoni
forgalmazásba kerülő filmek túlnyomó többségéhez is készül magyar verzió. Sőt,
ma már a mozikban is egyértelműen visszaszorulóban vannak a feliratos
vetítések.
A
szinkron-függőséggel párhuzamosan ráadásul a mozik látogatottsága is évről-évre
csökken, a forgalmazók ezért egyre inkább a biztosabb megtérüléssel kecsegtető
magyar hangsáv mellett döntenek. A feliratozást nagyban nehezítő térhatású
vetítések elterjedése mellett a neten terjedő kalóz-másolatok szintén ezt a
trendet erősítik. Mivel az illegálisan készülő barkács-szinkronok minősége egyelőre
nem vetekedhet a legálisan elérhető változatéval, a felirattal vagy a házilag
magyarított film letöltése sokak számára nem jelent valódi alternatívát. A
forgalmazók éppen ezért nagy gondot fordítanak a szinkron minőségére, sőt,
néhány esetben még maguk a film alkotói is rábólintanak a választott hangokra.
A tévécsatornáknál azonban egészen más a helyzet: az ipari termelés módszerei
jelentősen rontják a korábban ünnepelt magyar szinkron hírnevét.
A
feliratozás visszaszorulásában a hazai filmpiac egy másik kedvezőtlen
sajátossága is komoly szerepet játszik. Miközben itthon a mozijegyek abszolút
értékben vizsgált ára nemzetközi összevetésben is viszonylag alacsonynak
mondható, addig relatív értékben (a célcsoportok keresetéhez viszonyítva) ez a
szórakozási forma (is) egyre drágábbnak számít. A nézők emiatt egyre kevésbé
kockáztatnak: biztosnak gondolt, bejáratott műfajok, sztárok és újabban
brandek, franchise-ok mellett teszik le a voksukat, illetve olyan produkciókra
váltanak jegyet, ahol a mozizás élménye valamilyen szempontból fontossá válik.
A különleges hang és látvány, a hype, a közösségi élmény mellett ezek közé tartozik
a szinkron is – a szélesvászon, a vetítés jelentette képélmény, illetve a mozi
különleges befogadói tapasztalata a többség számára sajnos csak sokadik
szempont a sorban.
A
feliratos verziót preferáló potenciális nézők száma folyamatosan csökken,
különösen az angol nyelvű filmek esetében, ahol a képaláírások nélküli, eredeti
verzió egyre nagyobb százalékban képes lefedni a felmerülő igényeket, az itt
élő külföldiek, az angolul jól beszélők számára ugyanis nem igazán fontos a
magyar felirat. A digitális vetítéssel az eredeti hangsáv könnyen elérhető, a
szűkülő kereslet miatt egyes forgalmazók ezért felhagytak a szinkronnal készülő
sikerfilmek extra feliratozásával – míg egy másik részük továbbra is készít
ilyen kópiákat, ha úgy ítéli meg, az adott filmnek van olyan célcsoportja is,
aki ezt a változatot részesíti előnyben.
Családi
filmek, könnyed komédiák vagy gyermekek számára készült animációk esetében
természetesen rögtön kizárható a feliratozás, ahogyan egy kisebb forgalmazó
vagy egy filmfesztivál is egyértelmű helyzetben van, hisz ők nem tudják
vállalni a szinkronizálás magasabb költségeit. A szélesebb és sokszínű
közönséget megcélzó alkotások esetében azonban más a helyzet. Az ideális
megoldást nyilván az jelentené, ha a művek kétféle kópiával kerülhetnének a
nézők elé, felkínálva mindenkinek a választás lehetőségét – a folyamatosan
zsugorodó magyar piacon erre azonban egyre kevesebb a lehetőség. Míg egy
komolyabb nézőszámot ígérő blockbuster esetében talán kifizetődő lehet mind a
két változat elkészítése, a kisebb érdeklődéssel kísért alkotásoknál a
forgalmazó már nem tudja felvállalni az ezzel járó extra kiadásokat. Igaz, a
digitális kópiákra a képaláírásokat már nem kell ráégetni, a feliratozás
fordítási költségeit sok hazai forgalmazó még így sem kockáztatja meg.
A szinkron és a felirat kérdése tehát egyre inkább egy eldöntendő „vagy-vagy” kérdéssé válik, és ma már elsősorban az igényesebb művész és midcult filmeket, illetve a nem angol nyelvű műveket érinti leginkább. A forgalmazók ekkor megpróbálják eltalálni, melyik változat illeszkedik jobban az adott filmhez, illetve az adott célcsoport elvárásaihoz. A francia és újabban a spanyol alkotásokat sokan például az adott nyelv ismerete nélkül is szívesebben nézik képaláírással, de akadnak olyan kultikus rendezők is, akikhez nem passzol a magyarul beszélő verzió. A legbonyolultabb helyzet akkor adódik, ha a film azt a cinephil közönséget célozza meg, aki kifejezetten elutasítja a szinkronos verziókat. Míg néhány forgalmazó úgy ítéli meg, erre a rétegre alapozva igenis van létjogosultsága a feliratos bemutatóknak, addig egy másik részük már a minimális megtérülés szempontjából sem tartja meghatározónak e réteg nagyságát, ezért inkább magyarul beszélő verziót készít. Bár a filmes fórumokat, blogokat böngészve úgy tűnhet, a harcos felirat-pártiak sokan vannak, a jegyeladások ezt az arányt sajnos nem igazán tükrözik.
Önkéntes képaláírók
A helyzet kínzó ellentmondása, hogy miközben a hivatalos csatornákon egyértelműen eltűnőben vannak a feliratok, az alternatív internetes csatornákon soha nem látott népszerűségnek örvendenek. Az önkéntes vagy hobbi-feliratozás a fájlcserélők hajnalán, körülbelül tíz éve indult és mára igen komoly közösséggé nőtte ki magát. A teljesen spontán, alulról szerveződött néhány száz fős magyar csoport nézők ezreit, olykor tízezreit szolgálja ki. A fordítók mellett korrektorok, nyelvi tanácsadók, gegelők (szóvicc-gyártók), szöveget kihalló „varázsfülek”, újoncokat oktatók és a technikai hátteret biztosító rendszergazdák, illetve programfejlesztők vesznek részt a munkában. Egy-egy felirat mögött gyakran komoly csapatmunka áll – és mindezt kizárólag a saját, illetve a feliratot letöltők örömére teszik.
Az
önkéntes feliratozók soha nem kívántak konkurálni a hivatalos fordítókkal,
eredetileg az egész jelenség onnan indult, hogy a kult-sorozatok rajongói nem
akarták kivárni, amíg a televízió műsorra tűzi a folytatásokat (ha egyáltalán
megtette). Bár a kezdetek az internetes legendák homályába vesznek, az első
képaláírások ikonikus sikerszériákhoz, majd hiánypótló filmekhez készültek. Ma
alapvetően három tábor készít magyar feliratokat: az egyik olyan régebbi fontos
réteg-filmekkel dolgozik, melyek nem kerültek forgalmazásba, egy másik csoport
az újabb mozik közül válogat, illetve vannak a sorozat-fordítók, akiknek ma már
a lehető leggyorsabban kell dolgozniuk.
A
feliratozók általában teletextről vagy más formában hozzáférhető angol felirat
alapján dolgoznak, és természetesen csak olyan esetben készül magyar
képaláírás, ha még nem készült hivatalos honi verzió. Maga a mozgókép általában
amerikai tévécsatornáról vagy itthon nem beszerezhető kiadványról származik,
illetve számos felirat készül a különböző filmes zsűriknek, fesztiváloknak
küldött példányokról jó minőségben másolt, úgynevezett screenerekhez is. Ezek
jellemzően azok a midcult filmek, melyek az amerikai bemutató vagy egy-egy
fontosabb fesztiválszereplés után itthon csak jelentős késéssel kerülnek
bemutatásra. A nem hivatalos feliratok közül egyedüliként talán ez érinti
kifejezetten érzékenyen a forgalmazókat, hisz ebben az esetben a két fogyasztói
csoport szinte teljesen egybeesik – a mozi extra élménye pedig sajnos nem
mindig ellensúlyozza az ingyenes hozzáférés csábítását.
A
megkérdezett hobbi-feliratozók mindegyike komoly sorozat- és filmrajongó, sőt,
némileg meglepő módon sokan közülük kifejezetten szinkron pártiak, csak épp a
szeretett szériához vagy mozihoz nem készült szinkron. Nagy többségük pontosan
egy-egy konkrét film vagy sorozat kapcsán került kapcsolatba a fórumokon és
kapcsolódó oldalakon szerveződő közösséggel, sokan puszta rajongásból, esetleg
nyelvtanulás, nyelvgyakorlás céljából vágtak bele. Vannak természetesen
unatkozó tinik és éppen ráérő kismamák is, az alkalmi fordítóktól eltérően
azonban a kemény mag jellemzően már legalább 4-5 éve, egyetem vagy állás
mellett, szabadidejében készít feliratokat, és kifejezetten az igényes
magyarításra törekszik. Arra a kérdésre, hogy származott-e valaha bármilyen
anyagi haszna ebből a hobbiból, határozott nem volt a válasz – azt azonban
mindenki kihangsúlyozta, hogy az elvégzett munkából számtalan előnye
származott. Néhányan így tanultak meg angolul vagy jutottak sokkal magasabb
szintre, mások a barátaiknak szereztek örömet, esetleg bedobtak egy általuk
szeretett filmet vagy szériát a köztudatba. Volt olyan is, aki arra a
legbüszkébb, hogy a halláskárosultak jelentős része e feliratok segítségével sokkal
több filmhez férhet hozzá.
Az
inkognitóban választott felhasználói név hírneve, a köszönőlevelek korántsem
annyira fontosak azonban, mint annak a kreatív alkotói tevékenységnek az öröme,
melyet egy valóban jó felirat elkészítése jelent. A fordítók a lehetőségekhez
mérten megkísérlik a saját stílusukkal gazdagítani a képaláírásokat, illetve
különösen büszkék arra, ha egy karakter szókincsét, beszédmódját sikerül
frappánsan visszaadni. Egy-egy poén, bonyolultabb szóvicc vagy becenév találó
átültetését a fórumokon gyakran komoly tanácskozások előzik meg, a találó
megoldásoknak nagy elismeréssel adóznak. Egy-egy presztízs-sorozat fordítása
egyébként is komoly megtiszteltetés, de ebben az esetben az elvárt tempó is
egyre gyilkosabb: egy Trónok harca epizód esetében már másnap reggel ott
a felirat, ami korán kelést és megfeszített hajnali munkát jelent.
Bármennyire is fontosak azonban a fenti motivációs tényezők, mindezek mit sem érnének a kialakult közösség élménye, az így létrejövő kapcsolatok nélkül. Bár sokan a földrajzi távolság miatt csak virtuálisan érintkeznek, természetesen vannak találkozók és összejövetelek is, így ma már sokan személyesen is ismerik egymást, illetve jó barátok lettek. A kemény mag rendszeresen szervez programokat: a közös sörözések előtt nem ritkán például moziba mennek vagy DVD-ket néznek. A jelenség legérdekesebb vonása éppen az, hogy a fordításon keresztül azonos érdeklődésű emberek találtak egymásra, és nemcsak igen komolyan megszervezték önmagukat, de az évek alatt valódi közösséggé kovácsolódtak.
Új korszak
Az
önkéntes feliratozók spontán kialakuló társasága élesen szemlélteti a markánsan
átalakuló befogadói szokásokat. A digitális korszakváltás lehetőségeivel, az
egyre könnyebben elérhető eszközökkel párhuzamosan egyértelműen megjelent egy
olyan réteg, aki már nem passzív fogyasztója a szolgáltatott tartalmaknak,
hanem azt a saját igényeihez igazítja. A hobbi-fordítók komoly rajongók, akik a
feliratok készítésén keresztül aktív részeseivé, alakítóivá válnak a szeretett
filmnek vagy sorozatnak – és ezért hajlandóak komoly időt és energiát áldozni.
Az alkotás, a kreatív beavatkozás öröme a kialakult kapcsolatokon keresztül
bontakozik ki teljes valójában: a cselekvő mozgókép-fogyasztás közösségi
eseménnyé válik.
A
szinkron és a felirat elsőre egyszerűnek tűnő kérdése szorosan összefügg a
korábbi néző szokásokkal, a csökkenő bevételekkel, az illegális másolatok
terjedésével, a megváltozó befogadói attitűdökkel, és így áttételesen a mozi
jövőjével is. Míg a forgalmazók egyre inkább kényszerhelyzetbe kerülnek és
egyértelműen a szinkron felé mozdulnak, a keményvonalas rajongók gondolkodás
nélkül kiszolgálják a saját igényeiket, és eközben egy markáns szubkultúrát is
létrehoznak. A legszebb nyilvánvalóan az lenne, ha a két oldal valamilyen módon
egymásra találna, ez a lehetőség azonban számtalan kérdőjelet rejt magában. Ma
még képtelenség megjósolni, lehetséges-e hosszútávon egy olyan fenntartható gyártói
modell és egy olyan jogszabályi környezet, mely képes hatásosan kiaknázni az
aktívabb befogadók kreatív energiáit is. Egy dolog azonban biztos: akár
illegális, akár nem, aki inkább feliratosan szeret mozgóképeket nézni, egyre
többször kénytelen az önkéntes fordítók munkáját használni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11531 |
