Filmvilág

Mozipest

Beszélgetés Dévényi Tamással

A városi ember művészete

Dévényi Tamás, Ybl-díjas építész számára a film a tér művészeteként ihletforrás, realizmusa miatt pedig fontos dokumentum.

Ilyesmin nem nagyon gondolkodom, mert annyira építész vagyok, hogy ez bőven elég.

Akkor máshogyan kérdezem. Milyen filmet tudna elképzelni saját épületei mellé, köré?

Erre viszont könnyű válaszolni, mert például amikor a Magházat (sarokház a Rottenbiller utcában) terveztem, felmerült bennem, ha itt egy olyan ölős filmet forgatnának, akkor van egy olyan beugrója a háznak, ami mögé jól el lehet bújni és ott biztosan lenne egy jelenet. Amikor Gigor Attila A nyomozót forgatta, akkor rátalált a Magházra, és van is a filmben egy ottani jelent. Zseniálisan stimmelt. A másik ilyesmi, a Mundruczó Kornél féle Szelíd teremtés, amely részben a Várkert bazár egyik lakóházában játszódik. A rekonstrukció tervezése során sokat jártunk a lakatlan házban. Szinte mindig a film pergett előttem, részesévé váltam, úgy éreztem, bármelyik pillanatban megszűnhet a kívülálló építész státusom. Most változik majd a kép, mert az épület elhanyagoltsága végre megszűnik, de a tervezés során nagyon fontos volt, hogy ne kísértsen majd senkit a filmbéli lidércnyomás. A harmadik kihagyhatatlan élményem – mivel hosszú évek óta tervezzük a 4-es metró Rákóczi téri megállóját – az Antal Nimród-féle Kontroll. Az a világ nagyon pontosan visszaköszön az épülő metróban is. Ez persze nem Budapest, mert a Kontroll tudatosan nem budapesti film akar lenni, és mégis az. Egy bárhol lehetséges metró, de nekünk mégis a budapesti, és ettől igazán izgalmas film, ugyanis a magyar filmnéző számára folyamatosan kétféle olvasata van a filmnek. Egy mélyebb, elvont, bárhol lehetséges világ és egy konkrét, a mi budapesti metrónk. Mondhat bármit a film elején az akkori BKV-vezér.

Nagyon. Szerintem az a csodálatos mindkét világban, hogy a tér az alapja mindkettőnek. Meg az idő, de amíg a filmben nagyon ki van számítva az idő, addig mi az építészetben látszólag bővelkedünk benne, a lebontásig szinte végtelen sok az időnk. Ennek ellenére ugyanarról van szó. Amikor házat tervezek, akkor azok a gyors kameramozgások ugyanúgy részei a gondolatomnak, mint az a lusta idő, ami az évek során megadatik egy épületnek, mivel a tervezett tér feltárulkozása során az idő már valóságos, sőt gyorsított is, gondoljanak egy hirtelen fejmozdulatra. Az építészet és a kép másik aspektusa az építészeti fotó, ami egészen drámai médiummá vált, az internet alapú világban. Senkinek nincs ideje megnézni a rengeteg új épületet, de ott az építészeti fotó, ami csak látszólag dokumentálja a házat. Inkább az autonóm művészről szól, nem az épületről. Egy egészen új világ jön létre. Ennek szélsőséges esetei azok a filmek, amelyek Budapesten forognak, de nem Budapestet mutatják be, vagy azok, amelyek Budapestről szólnak, de máshol veszik fel őket.

A film és az építészet közös kihívása lehet az is, hogy úgy jelenítsen meg egy múltbéli eseményt vagy épületet, hogy az a múlt illúzióját keltse, a jelen legújabb technológiájával. Ne próbáljon ugyanolyan lenni, de mégis azt az időszakot érzékeltesse.

A film az időt úgy kezeli, ahogy akarja, a jelenkort a néző kikapcsolja, amikor egy kosztümös filmet, vagy egy sci-fit lát, mert ilyen az agyunk. Amikor viszont egy épületet látunk, akkor ez nem így van, akkor nem működik ez a fajta analizáló képességünk, egyben látjuk az egészet. A hamisítás vagy az egyszerű hitványság (tüzép-barokk kastély) azonnal tetten érhető. Ezzel nem azt mondom, hogy nehezebb helyzetben vagyunk, de maga a probléma más. Más az időhöz való viszonyunk, mint egy rendezőnek vagy az operatőrnek.

A Várkert bazárban például hogyan dolgoztak az idővel és a látvánnyal?

A legismertebb magyar építész Ybl Miklós (többek között az Operaház tervezője is) úgy tervezte meg a bazárt, hogy mögötte a Várhegy tornyosult. Most azt a nagy több célú termet, ami majd remélhetőleg eltartja ezt az egész létesítményt, mögéje kellett rakjuk és, hogy meg lehessen közelíteni, át kellett törni azt a határfalat, ami mögött eddig a hegy volt. Az egyik lehetőség az volt, hogy tervezünk sok aranyos ajtót Ybl Miklós modorában és akkor mindenki azt hiszi, hogy erre folytatódott anno a Várkert bazár. Ezt mondom én hamisításnak vagy hazugságnak. Lehetett volna tervezni modern, kortárs ajtókat és akkor meg úgy látszik, hogy innen új minden.

Én úgy gondolkoztam, hogy lehet egy harmadik út, ami nem azt jelenti, hogy kompromisszumot akartam kötni. A téglafalban úgy alakulnak ki a nyílások, hogy csak egész téglákat szednek majd ki a munkások és ennek eredménye egy furcsa, cikcakkos kontúrú nyílás lesz, amit gyakran látunk befejezetlen épületeknél. Marad az Ybl-féle fal, nem teszünk hozzá semmit, és mégis kortárs nyílás lesz belőle. Ezeken a helyeken az Ybl-féle épület negatív tere jön létre.

A korszak hangulatának megérzéséhez szokott régi filmeket nézni, vagy csak a tervtárban kutat?

Számomra nagyon fontos az, hogy mindent megtudjak arról a helyről, ahol dolgozni fogok. Ha a puszta közepén kellene tervezni, akkor is megnézném, hogy volt-e itt valaha egy csata, vagy birkákat terelgettek-e errefelé évszázadokon keresztül. Szerintem a múlt még egy olyan tervezési feladatnál is nagyon fontos, ami nem kötődik egy régi házhoz. Amikor előkerült a Bada i Buda (Fürdőzz Budán) című, 1936-os svéd film, (fent van a YouTube-on), ebből egy csomó olyan dologra lehetett rájönni, amiről korábban fogalmunk sem volt. Vagy egy 1938-as Metro-Goldwyn-Mayer Budapest-filmben láthatunk olyan dolgokat színesben, amiket csak fekete-fehér fotókról ismerünk. Ez talán az egyik legnehezebb dolog, a fekete-fehér képeket színesben látni. Amikor a Rácz fürdőt terveztük – két és fél év volt – , az utolsó napig kutattunk, hátha találunk még valamit, amitől jobb, hitelesebb lehet a ház. A filmek sokat segítenek ebben a folyamatos kutatásban.

Van olyan filmjelenet emléke épületről vagy utcai jelenet, amit „imprinting”, bevésődő élménynek nevezhetünk?

Én imádom a második világháború előtti filmeket, és ezek egyik rétege a környezet, ami sokat mesél az akkori világról. Az öltözet, az utcakövezet, az architektúra, milyen reklámok voltak, millió dolog, ezeket nagyon élvezem. A történetmesélés is érdekes, de másképpen, hiszen ezek nem a filmművészet csúcsait döngető munkák, mégis rendkívül izgalmasak a korrajz miatt. Kosztümös filmek persze akkor is készültek, így az is nagyon érdekes, hogy hogyan nyúltak vissza a múltba. Hogyan jelenítette meg a múltat a harmincas évek filmművészete és hogyan a kétezres éveké. Időben ugyanoda megy vissza mindkettő, de mások a hangsúlyok és a hitelességi szint.

Sosem felejtem el, hogy még nem volt televíziója a családunknak és néha átjártunk a szomszédba tévét nézni. Óriási szenzáció volt, amikor A Tenkes kapitányában az egyik kardozó szereplőn valaki felfedezett egy karórát! De ugyanilyen, amikor a középkori történetben a képen megjelenik egy mikrofon. Ez a filmkészítő számára nyilván hiba, de mégis, a nézőnek emlékezetes marad.

Jól látom, hogy a legutóbbi időkben a filmekben az épületek nagyobb atmoszférateremtő szerepek kapnak?

Bárhogy is nézzük, a filmművészet a városi ember művészete, és az ilyen sűrű civilizációban élő embernek az épített környezet természetes része. Ez a természetesség áthatja a filmeket is, ezért a valósághoz képest sokkal hangsúlyosabb az épített környezet jelenléte a filmművészetben. A Magház például szerepel egy országimázs filmben is. Miközben az építészet a politika számára érdektelen, azok számára, akik a politikának forgatnak ilyen filmet, mégis van jelentősége. Megtaláltak egy olyan házat – és most nem fontos, hogy az az én házam volt – , ami különös volt és tudott valami olyat mondani abban a filmben, ami kifejez valamit, amit egy politikus nem képes megfogalmazni.

Ezek a filmkészítők nyilván tudják, hogy a nagyvilágban, ahová egy ilyen filmet szánnak, ennek nagy jelentősége van.

Minden bizonnyal igen. Otthon nincs televíziónk, de azért sok helyen járok, megfigyeltem, hogy a reklámokban a környezet mindig magasabb színvonalú, mint az a világ, ami körbevesz bennünket. A reklámfilm-készítők csapata tisztában van a világtrendekkel és úgy gondolják, hogy nem maradhatunk le, ma már nem lehet koloniál garnitúrák között bemutatni a reklámozandó sonkát, hanem az időnek igenis van szava. Ez nagyon érdekes, összevetve a hazai lakáskultúrával, a vizuális nevelés szinte teljes hiányával, és akár pozitív példaként előre is viheti a dolgokat.

Visszatérve az Ön munkásságára, nekem Jancsót jutatta eszembe, hogyan lehet ez, mikor nála éppen, hogy nagyon kevés az épület?

A képi világ iszonyatosan erős Jancsónál. Jancsónak tőmondatai vannak, amiktől az ember néma lesz percekig. Nincs mellébeszélés. A Tarr-filmeknél, meg nagyon hosszú snittek vannak, ugyan ebből a célból: iszonyatosan pontosan fogalmaznak meg valamit. Jancsónak többek között azt köszönhetjük, hogy nagyon határozott véleménye van mindenről, és ha ehhez olyan környezet kell, ami szűkszavú, akkor ez azért van, hogy még pontosabb legyen a fogalmazás. Ennek a nyelvnek még 33 karakterre sincs szüksége, hogy pontosan tudjon fogalmazni.

Ha most kapnának egy kamerát a fiával (operatőr hallgató a SZFE-en), hogy forgassanak valamit, ami Önnek a legfontosabb megőrzendő a mai Budapestről, mi lenne az, milyen helyszínt választana?

Úgy gondolom, hogy nem véletlenül népszerűek világszerte Budapest romkocsmái. Ezekben két dolog találkozik: a város teljesen reménytelen épületállománya azzal a gazdagsággal, élhetőséggel, amit ezek megjelenítenek. A romkocsma és a hozzátapadó szubkultúra azért nagyon fontos, mert voltaképpen majdnem őszinte. Miközben a világ tele van képmutatással, itt el lehet fogadni, sőt érték, hogy így élünk, ilyenek vagyunk. Van jövőkép: azon a grundon, ahol tegnap még autók álltak, ma meg két szál virág meg egy pár szék van, holnap már négyszázan lesznek. Ez a világ is folyton változik, jó, ha megmarad a filmeken belőle valami.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 38-39. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11530