Lénárt András
A negyven évvel ezelőtti katonai puccs mély sebet ejtett az addig legdemokratikusabbnak tartott dél-amerikai társadalmon. Pinochet diktatúrája a chilei film máig legfontosabb témái közé tartozik.
Latin-Amerika
filmművészete új utakra indult az 1950-es és ’60-as években az argentin eredetű
Új Latin-amerikai Film (Nuevo Cine Latinoamericano) hullámain, melyek a
kontinens legtöbb országának mozgóképkultúrájára visszafordíthatatlan hatást
gyakoroltak. Az 1950 és 1980 közötti forrongó évtizedekben a politikai,
gazdasági és társadalmi kérdések szerves részét képezték a filmeknek, e
tekintetben az iberoamerikai filmtörténet egységesnek mutatkozik: még ha a
cselekmény látszólag nem is kapcsolódik a történelmi folyamatokhoz, a szereplők
életét közvetve vagy közvetlenül mindig befolyásolja a filmen kívüli valóság.
A World Trade Center elleni támadást megelőzően szeptember 11.
dátuma nemzetközi szinten leginkább Chiléhez kötődött: 1973-ban ezen a napon
döntötte meg az USA segítségével Augusto Pinochet tábornok, a hadsereg és a velük
szövetkező jobboldal a demokratikusan megválasztott, Salvador Allende vezette
baloldali Népi Egység kormányát. Allende szocializmust hirdető politikájával,
csak átmeneti sikereket hozó gazdasági reformjaival, valamint a külföldi
(mindenekelőtt észak-amerikai) érdekeltségű ipari ágazatok államosításával
sokak ellenszenvét kivívta. A félreállítását eredményező puccs széleskörű
nemzetközi visszhangot váltott ki, a világ minden táján tüntetéseken fejezték
ki szolidaritásukat az eltávolított, még a hatalomátvétel napján öngyilkosságot
elkövető elnökkel (az önkezűséget egyesek még ma is vitatják, de a történész
szakma már tényként kezeli). Miután Pinochet az ellenzékieket az állam
ellenségeinek kiáltotta ki, több ezer chilei hagyta el hazáját; egyesek az
önkéntes száműzetést (menekülést) választották, másokat a felálló diktatúra
fosztott meg állampolgárságuktól politikai okokból. Utóbbiak közül a „szerencsésebbek”
valóban elhagyhatták Chilét, mások nyomtalanul eltűntek a börtönökben,
kínzókamrákban és kivégzőhelyeken, végül pedig az óceán mélyén. A hivatalos
adatok ezer eltűnt, háromszázezer meggyilkolt, harminchatezer megkínzott és
több mint kétszázezer emigrációba kényszerült emberről számolnak be.
A chilei filmesek jelentős része Allende feltétlen támogatójának
vallotta magát, így nem volt kérdéses számukra, hogy a Pinochet ellen és a
demokrácia mellett folytatott harcukat külföldön viszik tovább. A Népi Egység
győzelme és Allende alakja, valamint a katonai puccs és következményei szerves
részét képezték a 70-es években otthon és külföldön forgatott műveiknek;
markánsan baloldali szemléletű, politikailag elkötelezett dokumentum- és
játékfilmjeikben kitüntetett figyelmet kapott a társadalom, azon belül pedig az
egyének helyzete az egymást váltó politikai konstellációk idején.
Helvio Soto 1971-es filmje, a Szavazat
+ puska Chile történelmének három döntő eseményét mutatja be a nézőknek: a
baloldali Népfront 1938-as győzelmét, a Videla elnök által 1948-ban bevezetett
ún. „Átkozott Törvény”-t (ennek lényege, hogy megtiltja az egyre népszerűbbé
váló Chilei Kommunista Párt politikai részvételét), valamint Salvador Allende
1970-es hatalomra kerülését. Soto célja felhívni a figyelmet arra, hogy a jobb-
és baloldal harca állandósult, előbbi soha nem fog beletörődni utóbbi
győzelmébe, mindhalálig védeni fogja privilégiumait és a konzervatív értékeket,
ezért erőszakhoz fog folyamodni. Ugyanakkor, a baloldal sem tudja kellő módon
kezelni a konfliktusokat, a belső harc és a helytelen helyzetfelismerés gyengíti,
a megszerzett hatalmat talán képtelen lesz megtartani. Felvázolja azt a
folyamatot, amely a Népi Egység győzelméhez vezetett 1970-ben; bár Allende
széles körű társadalmi támogatottságot élvez, a jobboldal – Soto szerint – ezt
nem tartja tiszteletben, folyamatosan politikai feszültséget szít, az erőszak
egyre általánosabbá válik, és ez vérontásba fog torkollni. A rendező filmjének
üzenete, hogy a tragédiát mindenáron meg kell akadályozni – ahogyan két év
múlva bebizonyosodott, ez nem sikerült.
1971-ben született meg a Népi Egység Filmeseinek Kiáltványa,
melynek aláírói a korszak legjelentősebb chilei filmesei voltak. Ebben a 13
pontból álló manifesztumban a chilei filmművészet függetlenségét, a nemzeti
értékek fontosságát, a chilei nép önrendelkezését, a kritikai szemléletet, a népi
forradalmi filmkészítés létjogosultságát, valamint a hollywoodi stílus
elutasítását hirdették. A pontok sokban hasonlítottak a Népi Egység politikai
programjára, de filmes közegbe helyezve azt. A kiáltvány egyik fogalmazóját,
Miguel Littín filmrendezőt Allende kinevezte az állami Chile Films élére, így ő
vált a rövid életű kormányzat filmpolitikai megbízottjává. Ez idő alatt
elsősorban dokumentumfilmek forogtak az országban, témájuk a kormány hatalomra
kerülése és addigi eredményei, a munkásság szociális körülményei, a feszült politikai
helyzet, valamint az elnökről szóló szubjektív audiovizuális életrajzok és
interjúk. Mind közül a legfontosabb alkotás Patricio Guzmán trilógiája, A chilei csata. A forgatás 1973 elején
kezdődött és a puccs miatt szakadt félbe szeptemberben. Az ezekben a hónapokban
a városokat elöntő tiltakozások, a jobboldali csoportok erőszakos akciói, az
utca embere és az értelmiség véleménye, a politikai és a társadalmi élet
robbanásközeli állapota elevenedett meg a képkockákon, melyeket Guzmán, a
fogyóban lévő nyersanyag miatt, csak külföldi filmesek segítségével tudott
filmre venni; többek között a francia Chris Marker volt egyik fő támogatója. A
katonai hatalomátvétel komolyan veszélyeztette a filmet, de barátok és a svéd
nagykövetség segítségével kijutott az országból, majd kubai közreműködéssel
elkészültek az utómunkálatok is. Máig Guzmán trilógiája számít az 1973-as
események leghitelesebb ábrázolásának, még akkor is, ha a készítők egyértelműen
baloldali nézőpontból láttatják az eseményeket. Az első rész (A burzsoázia felkelése) a jobboldal
kormányellenes lépéseit, a második (A
puccs) az egyre erőszakosabbá váló eseményeket és magát a puccsot, míg a
harmadik (A Néphatalom) az Allende-szimpatizánsok
utolsó erőfeszítéseit és ellenállását mutatja be. Mindhárom részt nemzetközi filmfesztiválokon
mutatták be, hatalmas kritikai és közönségsikert aratva.
Pinochet hatalomra kerülése nem csak az előző kormányt és annak támogatóit,
de minden intézkedését is elsöpörte, így a filmkészítést támogató szervezetek
is megszűntek, helyükön új, kézi vezérlésű intézmények álltak fel. Ahogyan a korábbi
kiáltvány kapcsán már szóltunk róla, a chilei filmkészítők többsége a Népi
Egységgel szimpatizált. Mivel munkájuk hazájukban ellehetetlenült, Európa, az
USA és más latin-amerikai államok felé vették az irányt. Bár pontos adatokkal
nem támasztható alá, egyes filmtörténészek szerint ez a chilei emigráció volt
az egyik legtöbb filmművészt magában foglaló népmozgás a 20. században. A
puccs, Allende és Pinochet alakja, valamint a társadalomban bekövetkező
változások azóta is kedvelt témái a filmes emigrációnak; a már említett
Patricio Guzmán 2000-ben A Pinochet ügy,
valamint 2004-ben a Salvador Allende
című dokumentumfilmjében is visszatért a témához. Az 1997-ben forgatott Chile, a makacs emlékben Guzmán újra
elment A chilei csata helyszíneire,
felidézve az 1973-ban történteket, és felkereste a régi szereplőket, hogy
érzékeltesse, mi változott azóta szülőhazájában és milyen emlékeket őriznek honfitársai
a diktatúráról.
A külföldi száműzetésében is aktívan filmező Helvio Soto 1975-ös
munkája, a Santiago fölött esik az eső
című bolgár-francia koprodukció a chilei diktatúráról szóló egyik
legjelentősebb darab, döntően francia szereplőgárdával (Annie Girardot,
Jean-Louis Trintignant). A katonai hatalomátvétel és az azt követő napok állnak
a középpontban, azok minden következményével együtt: brutális kínzások, emberrablások
tizedelik meg a chilei nemzetet. Maga Soto is propagandafilmnek titulálta
munkáját, mely egyúttal vádirat is Pinochet rendszere ellen. Céljai eléréséhez
a rendező néha tudatosan meg is hamisítja a történelmet, így a filmben Allende nem
öngyilkosság, hanem gyilkosság áldozata lesz. A csorbát szenvedett történelmi
hűség nem befolyásolta negatívan a film alapvetően realista ábrázolási módját
és népszerűségét. Soto, Patricio Guzmán, Miguel Littín és Raúl Ruiz váltak a
chilei filmes emigráció legismertebb és legtöbbet forgató tagjaivá.
Orlando Lübbert, Guzmán egykori asszisztense szintén külföldön, mindenekelőtt
az NDK-ban és az NSZK-ban készítette chilei témájú alkotásait. Játékfilmjei
közül leginkább kettő érdemel említést: Az
átjáró (1978), mely az 1973-as hatalomátvétel utáni időszakból meséli el
három chilei (Allende-párti) katona szökését, akik egy hegyi átjárón
szeretnének Argentínába jutni, valamint a Chile déli részén élő, a diktatúrát
fenntartás nélkül támogató és kiszolgáló német enklávé életét bemutató A kolónia (1985). Mindkét filmje,
valamint a szintén a chilei diktatúrával foglalkozó dokumentumfilmjei, személyes
élményekből táplálkoznak, Lübbert szintén a Népi Egység híveként élte át a
puccsot és barátai eltűnését.
Kedvelt módszer a filmművészetben, hogy egy adott történelmi
korhoz gyermekek szemén keresztül közelít, az őket körülvevő politikai és
társadalmi helyzetet a még ártatlan kölykök egymáshoz fűződő kapcsolata segítségével
vázolja fel. Így az elmesélt történet is személyesebbé, átélhetőbbé válik a
néző számára. A Machuca (Andrés Wood,
2004) ugyanezen az ösvényen jár, a puccs felé vezető utat, az Allende elnöksége
idején egyre szélesedő társadalmi szakadékot és a különböző osztályok között
fennálló politikai-gazdasági ellentéteket mutatja be két kisfiú történetén
keresztül. Machuca szegény sorból származik, de egy haladó szellemiségű pap-tanár
segítségével a tehetősebb gyerekek között tanulhat; itt tapasztalja meg azt,
hogy a szegények és gazdagok közötti különbségek még a jószándékú segítség
ellenére is leküzdhetetlenek. Wood filmje önéletrajzi elemekkel operál, a
rendező is egy olyan katolikus magániskolában tanult, ahol az amerikai igazgató
integrálni próbálta a különböző negyedekből származó gyerekeket. Ő maga
gazdagabb családból való, de mégis érzékenyen érintette, amikor a Pinochet-rezsim
elűzte az iskolából a szegényeket, köztük a játszótársait is, és a színvonalas
oktatást csak a felsőbb rétegek számára tette elérhetővé.
Pablo Larraín chilei filmrendező háromszor is a diktatúra
témájához nyúlt a közelmúltban, ezek akár egy trilógia darabjaiként is
felfoghatóak. A 2008-as Tony Maneróban
a diktatúra a háttér, a főszereplő a Szombat
esi láz című amerikai klasszikus főszereplője (John Travolta/Tony Manero)
iránti elvakult rajongását követi nyomon, melyet nagymértékben befolyásol a
fennálló politikai környezet. A 2010-ben készült Santiago ’73 története a puccs idején játszódik, a fő szál egy hullaházban
dolgozó, magányos, zárkózott férfi és egy táncosnő között kibontakozó
valószínűtlen szerelem, melyre rányomja bélyegét az utcákon tomboló erőszak.
Nehéz eldönteni, hogy a flashback jelenetekkel teletűzdelt cselekmény mely
részei mutatják a valóságot, és melyek a nő után vágyakozó szürke kis
hivatalnok képzeletének szüleményei. A film egyik kulcshelyszínéül szolgáló
hullaházba a puccs után folyamatosan érkeznek a holttestek, köztük Allende
elnöké is. A bizarr szerelmi történet a valóság metaforájává válik, a teljes
zűrzavar, a sokasodó áldozatok és a bizonytalanság egyszerre tükrözik a
főszereplő elméjében és a Santiago de Chile utcáin zajló zavaros folyamatokat.
Larraín legújabb filmje már kizárólag megtörtént eseményekre épül.
Az 1980-as chilei alkotmány nemzetközi nyomásra rögzítette, hogy nyolc év múlva
népszavazás fogja eldönteni az ország vezetésének sorsát és azt, hogy
folytatódjon-e a fennálló politikai berendezkedés. Leegyszerűsítve a kérdést: diktatúra
vagy demokrácia legyen? Ha az „Igen” győz, akkor a kormányzati szervek által
kijelölt személy kerül az ország élére (ami nagy valószínűséggel Pinochet uralmának
meghosszabbítását jelentette volna); ha a „Nem” diadalmaskodik, akkor másfél
éven belül választásokat kell kiírni. Larraín 2012-es filmje, a No a „Nem” melletti 1988-as kampányt
mutatja be, mely győzelemre vitte a diktatúrát leváltani szándékozó politikai
és társadalmi csoportokat és 1990-re elhozta az átmenetet, majd a demokráciát
Chilébe. A No (az első chilei
alkotás, melyet a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára is jelöltek) pontosan
rekonstruálja azokat a lépéseket, amelyek megváltoztatták Chile diktatórikus államberendezkedését.
A profi módon megszervezett, a változást reális lehetőségként bemutató
médiakampány hatására a nép valóban elhitte, hogy elérkezett az idő, végre
rendelkezhet a saját sorsáról. Bár a Nem győzelme nem lett mindent elsöprő
(54%, szemben a 43%-os Igennel; a magas számú igen-szavazat valószínűleg a
változástól való félelemnek volt köszönhető), a chilei politikai erők és az
őket támogató emberek ki mertek állni jövőjük érdekében. Találkozik a jövő a
múlttal: a modern, „amerikanizált” reklámkampány és a chilei „kisember” száll
szembe a mindenható diktatúra propagandájával, és minden percben fenyeget a
veszélye, hogy a rezsim eltapossa az ébredező ellenállást.
Az 1973-as államcsínyről
nem csak chilei rendezők forgattak, számos külföldi film is készült a véres
puccsról. Közülük az Eltűntnek
nyilvánítva (1982) a legismertebb. Costa-Gavras filmjében egy amerikai (Jack
Lemmon) keresi kétségbeesve a puccs során eltűnt fiát a menye (Sissy Spacek)
segítségével. A Pinochet-diktatúra alatt a görög rendező filmjét betiltották
Chilében, holott nem történik rá egyértelmű utalás, hogy éppen ebben a
dél-amerikai országban játszódik a film; ugyanakkor, ha a néző ismeri a
történelmet, egyértelmű lesz számára, hogy a Pinochet-rezsim idején járunk. Az
eltűnt újságíró utáni nyomozás során a főszereplők szembesülnek az új állam
bürokratikus, a visszásságokat és bűnöket elhallgatni, a tiltakozókat pedig
elhallgattatni szándékozó modus operandijával.
A svéd-dán-mexikói koprodukcióban készült A fekete szegfű (2007) az eddigiektől eltérő szemszögből közelíti
meg a már jól ismert témát: a középpontban Harald Edelstam (a Millennium trilógiából is ismert Michael
Nyqvist alakításában) svéd nagykövet áll, aki közel ezer chilei, kubai és
uruguayi életét mentette meg a diktatúra önkényétől Santiago de Chilében. Az
Asa Faringer és Ulf Hultberg páros filmjében ábrázolt főhős valós személy, a
chilei Schindlernek vagy chilei Wallenbergnek is nevezik, Svédország és számos
latin-amerikai nemzet hősként tekint rá. Dél-amerikai tevékenysége előtt a
második világháború során Norvégiában feladatot teljesítő brit kémeknek
segített elmenekülni a náci hadsereg elől, ekkor kapta a címben is jelzett
becenevét. A Holocaust idején zsidómentő tevékenységet folytató „igazak”-ról
készült filmhez hasonlóan (idetartozik az amerikai Varian háborúja, valamint a magyar vonatkozású olasz Perlasca – Egy igaz ember története és a
spanyol Budapest angyala is) a
főszereplő életét kockáztatja, hogy minél több életveszélyben lévő személyt
tudjon kimenekíteni Chiléből a svéd nagykövetségen keresztül.
Más külföldi filmek is megidézték a chilei történések egyes
szereplőit, életük egy-egy részletét. Említésre érdemes az Isabel Allende írónő
(a volt elnök unokaöccsének lánya) első regénye alapján készült Kísértetház (Bille August, 1993). A
bestseller filmváltozata leginkább a sztárszereposztásának köszönhetően került
be a köztudatba, bár a chilei puccshoz kötődik a nagyívű történet több szála is.
Ugyanakkor, az írónő számos, a családjához (és így a tragikus sorsú elnökhöz
is) fűződő emléket és tényt használt fel a regény írásakor, így nem véletlen,
hogy a történetet sokan az Allende-kormány és a Pinochet-diktatúra személyes
hangvételű megközelítéseként értékelik. A múlttal való elszámolásnak és a
bűnösök elszámoltatásának egyik kulcskérdését vizsgálja a Pinochet a kertvárosban (Richard Curson Smith, 2006) című brit
tévéfilm, amely Pinochet angliai tartózkodását és házi őrizetbe vételét mutatja
be, valamint az angol, a chilei és a spanyol kormány és igazságszolgáltatási
szervek közötti diplomáciai csatározásokat a volt diktátor vád alá helyezése és
kiadatása körül (egy spanyol bíró kérvényezte a tábornok angliai
letartóztatását a diktatúra során Chilében meggyilkolt spanyol állampolgárok
ügyében).
Az Allende-kormány tevékenysége, az 1973-as katonai puccs,
valamint az egészen 1990-ig fennálló diktatúra kiapadhatatlan forrásként szolgált
és szolgál ma is a chilei irodalom és a film számára, meg akarják érteni a múlt
traumáit. A rezsim idején külföldön tevékenykedő chilei filmesek és a
diktatúrát ellenzőkkel szolidaritást vállaló külföldi rendezők mindig is megpróbálták
demokrácia-párti alkotásaikkal felhívni a világ figyelmét a dél-amerikai
országban történt embertelenségekre. Augusto Pinochet diktatúrája máig
lezáratlan fejezete Chile történelmének, a filmművészek pedig, ahogyan a negyvenedik
évforduló környékén készült művek is mutatják, továbbra is aktívan részt
vesznek a történelmi emlékezet ébren tartásában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 22-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11529 |
