Gelencsér Gábor
Ha elég erős darabot választunk a kicsinyítő öntükrözésre, akkor a végeredményről elmondhatjuk: jut is, marad is.
A mise en abyme (címertanból átemelt) elnevezésű művészi eljárásnak nem alakult ki bevett magyar megfelelője, s az igen összetett jelenségnek a leírása sem könnyű. Röviden és némileg leegyszerűsítve: a kifejezés az önreflexió fogalomkörébe tartozik, s az adott kép vagy történet magában a műben megvalósuló kicsinyített ismétlését, tükörképét jelenti. Segíthet a két szó fordítása is: (el)helyezés, örvény/mélység. Az e technika kapcsán párhuzamba állítható Cézárnak meg kell halnia és Molière két keréken című olasz és francia film értelmezését mindkét definíciós kísérlet segíti: hőseik sorsa az általuk előadott dráma szereplőinek kicsinyített mása, mely sor(s)minta örvényszerű mélységbe ragadja őket. Ezzel azonban ki is merül a Taviani-testvérek és Philippe Le Guay filmjének hasonlósága.
*
A jelentős életművel rendelkező, immár veteránnak számító Paolo és
Vittorio Taviani tavalyi Arany Medve-díjas filmjének alapja a római Rebibbia
börtönben évek óta zajló művészetterápiás munka: az elítéltek Fabio Cavalli
rendező irányításával évről-évre egy-egy klasszikus művet állítanak színpadra.
Tavianiék a Julius Caesar munkálatait
követik nyomon a szereplőválogatástól a próbafolyamaton át a bemutatóig.
Az ilyesfajta vállalkozásnak kettős célja, illetve eredménye
lehet: a sajátos körülményekből fakadóan egy újszerű adaptáció, valamint az
amatőrszereplők és a darab találkozásából, a fiktív karakterek átéléséből következő
önismereti munka. Shakespeare és a börtönlét drámája mindkettőnek tág teret
nyit, s a rendezőpáros él is a felkínált lehetőséggel: egyformán foglalkoztatja
őket a születő előadás és annak hatása. Egyenrangú érdeklődésük azonban nem
vezet azonos eredményre.
A Julius Caesar előadása
megrendítő erejű. Mondják, minden olasz született színész, de ez a börtöncsapat
már a meghallgatáson feltűnően meggyőző, s aztán játékuk kifejezőereje
jelenetről-jelenetre csak fokozódik. A darabnak az egyes szereplők életére
gyakorolt hatása viszont már külsődlegesebb marad, sőt némi hamis
szentimentalizmus is belekeveredik az egyébként vélhetően hiteles és hasznos
börtönterápiába. A film érdeme tehát elsősorban az előadásban rejlik (Tavianiék
sokat köszönhetnek színházi rendezőkollégájuknak): a színpadra állítás megfilmesítése,
illetve a terápia nyomon követése, azaz a mise en abyme technika megvalósítása
azonban már a filmes megoldások eredménye. Hogy a kettő közül az előbbi, vagyis
maga az előadás a sikeresebb, abban pro és kontra a Taviani-testvéreknek is
részük van.
A filmet a bemutató zárójelenete, a tomboló siker és a színészek
felszabadult ünneplése keretezi, méghozzá a stilizált színpadképnek és
jelmezeknek megfelelően színesben. A keret közé a szereplőválogatás és a
próbafolyamat hat hónappal korábbi fekete-fehér képei illeszkednek. A szerkezet
lényegében egy dokumentumfilmet sejtet, s valóban, a film ezt a látszatot
kelti. Mindezt azonban az alkotók nem veszik túl komolyan, és stílusukat
alárendelik magának az előadásnak és az előadás rabokra tett hatásának. A próba
a börtön különböző tereiben zajlik, amelyek az egyes jelenetek adekvát díszletei
lesznek (Cézárt például a börtönudvarban ölik meg, s a „plebs” a rácsos
ablakokból követi az eseményeket). Itt nyoma sincs a dokumentarizmusnak;
filmnyelvileg is pontosan komponált szcenírozást látunk. Hasonlóan rendezettek
a próbákat kísérő-megszakító reakciók. A színpadi karakterek konfliktusai az
őket alakító elítéltek személyes konfliktusaiban csattannak ki; egy-egy
szereplő magányosan vagy cellatársa segítségével küzd a szöveggel – és
börtönbeli élethelyzetével. S amennyire kifejezőek a megfilmesített próbák, annyira
hiteltelenek ezek a „meglesett” közjátékok. Az egyik veszekedésbe torkolló
szituációban még az előadás rendezőjének a „játéka” is hamis – szemben az
általa irányított jelenetekkel.
Tavianiék a munka terápiás céljának direkt bemutatásakor is
keretet alkalmaznak. Egyrészt a film elején felirat közli az egyes rabok bűnét
és ítéletét (s bizony akad köztük életfogytos gyilkos is), majd a film végén
néhányukkal kapcsolatosan szintén felirat tudósít az előadás távlatos
eredményéről (ki színész lett, ki könyvet írt). Másrészt hasonló keretes
pozícióban látjuk a főbb szereplőket cellájuk ajtaja előtt, amint a börtönőr
kinyitja az ajtót, majd miután belépnek, rájuk zárja azt. A repetitív módon
ismétlődő rövid kép helyzetük mindennek ellenére való változatlanságát jelzi, amit
a befejezésben még egy igen irodalmias szentencia is megfejel. Az egyik rab a
bemutató eufóriája után tétován néz maga elé, s azt mondja egyenesen a kamerába:
„Mióta megismertem a művészetet, újra börtönnek érzem a cellámat.”
Tavianiék nagyszerű anyagra találtak, amit talán valóban elég lett
volna csupán dokumentálniuk. A Pasolini csóróit vagy az Élet-trilógiájának
amatőr szereplőit idéző arcok, a Shakespeare-dráma személyes átélése már önmagában
lenyűgöző erejű filmet hoz létre. Ezúttal nemcsak Cézárnak, hanem a szerzőnek
is meg kellett volna halnia.
Ezen a ponton nem lehet említés nélkül hagyni egy hasonló gyökerű magyar produkciót. Jeles András a kilencvenes évek végén hajléktalanokkal kezdte el próbálni Gogol A revizorát. A folyamatot szerencsére dokumentálták, s ebből film is készült, maga az előadás azonban nem jött létre. Jelest szintén nem csupán a színházi produkció művészi hatása érdekelte, noha nála is elképesztő erejű színészi alakításokat látunk. Ő sem akart eltekinteni a vállalkozás emberi következményeitől, ám nem tudott – akár jóhiszeműen, mint vélhetőleg Tavianiék – naiv maradni. Nem várta meg a „sikeres” bemutatót, még előtte ott-, és ezzel látszólag cserbenhagyta az alkalmi társulatot. Csakhogy éppen ez volt az egyetlen lehetséges és őszinte gesztus. Mert a hajléktalan a bemutató után is hajléktalan marad – a börtön meg börtön, a gyilkos pedig gyilkos. A megváltás – ha van – a művészi produkció születésének folyamatára korlátozódik. A bizonytalan küzdelemre a szerepért – önmagamért. S a megvalósult produkció? Az legfeljebb egy Arany Medvét ér.
*
Kevéssé vet fel súlyos kérdéseket Philippe Le Guay filmje, a
címében is vígjátékot ígérő Molière két
keréken. Ezúttal két profi színész próbálja A mizantrópot. Egyikük magán-, illetve szakmai élete Alceste,
másikuké Philinte karakterét tükrözi kicsinyített formában, s mindkettőjük
további sorsát Molière darabjának „örvényszerű mélysége” jelöli ki. A film
legnagyobb érdeme, hogy a vígjátéki forma ellenére sem adja fel a tükrözött mű
eredeti szellemét. Nemcsak a börtönből, a szabad életből sincs megváltás. A
sértettségében vidéki magányba vonuló embergyűlölő színész, noha a próbák
felvillanyozzák, s egy válófélben lévő olasz asszony életvidámsága és szépsége
is megérinti, marad, ami volt: vélt üldözöttségébe és őszinteségébe
belekérgesült magányos alak. Egykori kollégája, aki viszont bóvli
tévésorozat-sikeréből igyekszik kitörni egy valódi művészi érteket képviselő
előadás segítségével, méltó partner nélkül ölti magára az áhított szerepet – s
némul el a színpadon. A próba sikeres és szórakoztató – az előadás viszont
elmarad. Ez a konklúzió furcsamód még a Taviani-testvérek filmjénél is
komorabbá és következetesebbé teszi az egyébként vígjátékokra szakosodott
rendező, valamint két főszereplője, a forgatókönyvíróként is közreműködő
Fabrice Luchini és Lambert Wilson egyébként önfeledt játékát.
Mindez azonban csak a film zárlatáról mondható el. Ami előtte
történik, az nem lép túl a jellegzetesen franciás könnyedségű, vidéki közegben
játszódó, helyzet- és jellemkomikumra épülő pasztellszínű vígjátékok átlagán. A
szellemes alapötlettel a legnagyobb baj az, hogy nem a molière-i karakterek „tükrözik”
színészeink helyzetét – ahogy ez a Julius
Caesar börtönlakó szereplőinek esetében történik –, hanem ők játsszák el
(felváltva) Alceste és Philinte figuráját. Ők ugyanis – s ez lehet a probléma
gyökere – színészek… Jellegzetes módon a film legmegrendítőbb jelenetében egy
pornókarriert építgető színésznőt látunk, aki meglátogathatja a két nagyság
próbáját. Viszonzásképpen azt kérik tőle, olvasson fel valamit Célimène
szerepéből. A lány nem ilyen feladatokhoz szokott, iskolásan, akadozva küzd az
alexandrinusokkal, aztán lassan megérinti a monológ, s a felolvasást számára is
meglepő művészi kifejezőerővel fejezi be. Létrejött valami, ami korábban nem
volt – s már nem is lesz, szemben a színészpár megveszekedett és hiábavaló professzionális
ügyködésével.
Ám ez csupán rövid epizód a filmben, a fő szólam a vígjátéki helyzeteké, így például a címadó biciklizésé (az eredeti cím: Alceste à bicyclette). Az ezzel kapcsolatos nem túl épületes gegeket legfeljebb az mentheti, ha némi jóhiszeműséggel tiszteletadásként fogjuk fel a francia új hullám előtt, hiszen egykor biciklin száguldott Truffaut csirkefogóinak bálványozott csodanője vagy Catherine Jules-lel és Jimmel hármasban, de biciklizett Marianne és Ferdinand Godard Bolond Pierrot-jában, és ezt tette rendszeresen a Mentse, aki tudja (az életét) főhősnője is. Ez azonban már igen távoli, szinte láthatatlan „kicsinyítő tükrözés” a filmvásznon. A Molière két keréken nem vállalkozik ennyire komoly feladatra; azt a mise en abyme tekintetében is ráhagyja a francia klasszikusra. A mizantrópban egy helyütt ez hangzik el (Petri György fordításában):
PHILINTE
A szigorú filozófus most már túl vad.
Dührohamaidtól nevethetnékem támad.
Tudod, ahogy így elnézem magunkat,
az a Molière-darab jut eszembe,
a két testvér…
ALCESTE
Mellőzd az idétlen hasonlataidat!
Úgy tűnik, valóban csak tükrözni érdemes, hiszen már minden megvolt.
Cézárnak meg kell halnia (Cesare deve morire) – olasz, 2013. Írta és rendezte: Paolo és Vittorio Taviani. Kép: Simone Zampagni. Szereplők: Cosimo Rega (Cassio), Salvatore Strigano (Bruto), Giovanni Arcuri (Cesare). Gyártó: Kaos Cinematografica. Forgalmazó: Vertigo Media. Feliratos. 76 perc.
Moliére két keréken (Alceste á
bicyclette) – francia, 2013. Rendezte és írta: Philippe Le Guay. Kép: Jean-Claude Larrieu. Szereplők: Fabrice
Luchini (Tanneur), Lambert Wilson (Gauthier), Maya sansa (Francesca). Gyártó:
Pathé. Forgalmazó: ADS Service Kft. Feliratos. 104 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11528 |
