Zalán Vince
A tér az elmúlt tizenöt év egyik legszebb és legfontosabb magyar dokumentumfilmje.
„Hallgass a szívedre...” szólt,
majd negyedszázaddal ezelőtt a Roxette választási nótává faragott slágere.
Gyarmathy Lívia mintha megfogadta volna a tanácsot. Az 1980-as-1990-es évek
fordulóján társával, Böszörményi Gézával a pokol legmélyebb s legkegyetlenebb
bugyrainál kezdte: a recski titkos kényszermunka-tárbornál. Talán máig nem készült
még egy dokumentumfilm, amely oly történészi pontossággal, nem egyszer maguknak
a történészek is új momentumokkal szolgálva és oly roppant drámai erővel
jelenítené meg a Rákosi-éra brutalitását és embertelenségét, mint a kétrészes Recsk s a hozzá kapcsolódó portrék (Faludy, „...ahol zsarnokság van...”).
Talán nincs még egy dokumentumfilm (bár az utóbbi időben láthattunk néhány
kísérletet), amelyben az elnyomó hatalom különféle rangú martalócai a szívós
rendezői-riporteri munka eredményeként oly döbbenetesen le ne lepleződtek volna,
mint Gyarmathy Lívia – Böszörményi Géza filmjeiben. S végül: talán nincs még egy film,
amelyet oly rendszeres és életveszélyes fenyegettetések között forgattak, mint
a Recsk. Ez utóbbiak nemhogy
eltérítették volna törekvéseitől, hanem épp ellenkezőleg, megerősítették belső
hitében és igazságérzete iránti elkötelezettségében, hivatásának szolgálatában.
Lírai hangvételű, emberi természetünk esendőségének és megnyugtató
egyszerűségének plasztikus rajzaival (A
mi gólyánk, Táncrend) és a
rendszerváltozás utáni társadalom alávetettjeit és kiszolgáltatottjait a szolidaritás
kamerájával bemutató portrékkal folytatta pályáját (A lépcső, Kishalak... nagyhalak...). S most itt A tér, az elmúlt tizenöt év legszebb s
minden bizonnyal legfontosabb magyar dokumentumfilmje.
Valamikor
a Hegyvidék és a lankásabb budai részek metszéspontján, utcatorkolatok
találkozásánál alakult ki a tér, Budapesten, a XII. kerületben. Autóbuszvonalak
szelik, villamos vágány kanyarodik rajta, gyalogosok vágnak keresztül rajta,
nincstelenek húzódnak meg bokrai alatt. Zajlik a normális mindennapi élet. Ám
egy napon a kerület úgy határozott, hogy – a Hegyvidék második világháborúban elpusztult ezeregyszázharminckét
polgára emlékére –
egy szobrot emeltet a térre. Turul-szobrot. Dübörgő munkagépek lepik el a tér
centrumát: irtják a növényzetet, rendezik a terepet, építik a szobor alapzatát
és a környékét. Csattogó gépzajok ébresztik a film rendezőnőjét is, akinek
lakásablakai történetesen erre a térre nyílnak. Valamiféle belső megérzéstől (?),
sugallattól (?) vezérelve úgy dönt, hogy kamerájával rögzíti a történéseket a
téren. Ekkor 2003-at írtunk. A film végleges formája 2013-ban döntően azokból a
képsorokból formálódik, alakul ki – fényképekkel, rádió-közleményekkel,
rádióriportokkal, híradó- és dokumentumfilm-felvételekkel kiegészítve –
amelyeket tíz év alatt (!) maga Gyarmathy Lívia – időnként Vékás Péter segítségével – készített szobájának
franciaablakába állított kamerájával.
Nálunk,
mint ez esetben is, a szobor-állítások rendszerint elvesztik az emlékezés és
tiszteletadás méltóságát, azt a belsőleg megtámasztott emelkedettséget,
amelyért eredetileg s valójában az egész aktus megtörténik.
Vajon
azért történik így, mert ahogyan a film elgondolkodó-töprengő kommentár szövege
is mondja: „ A szimbólumok nemcsak összetartanak, hanem meg is osztanak.”? A
rendezőnőnek sincs válasza erre a kérdésre. Mindenesetre végzi a dolgát s
konokul rögzíti az eseményeket, a lehető legpontosabb objektivitásra törekedve.
Már a szoboravatás (2005. 10. 22.) előtt megindulnak az engedély-háborúk,
bírósági eljárások, s az egymást gyalázó politikai nyilatkozatok sora. Az eddig
békés tér különféle politikai összecsapások terepévé válik, a megszokott, békés
mindennapokat heveny gyűlölködések váltják föl, amelyekbe bekapcsolódnak a „mezei
seregek” is: beindulnak a szoborgyalázások. Festék-locsolással („Vérzik a turul”
– adja hírül a rádió), wc-papírba „öltöztetéssel”, persze a sötétség leple
alatt, feliratokkal: „Öld a magyart! Éljen Fico!”. Politikusok jelennek meg,
beszédeket tartanak, sajtótájékoztatót, nyilatkozatot adnak, stb. Egyenruhában,
zárt sorokban vonul a térre a Magyar Gárda, s a tömeg a focidrukkerek szokásos,
ütemes hangsúlyozásával üvöltik orkánszerűen a tér levegőjébe: „Mocs-kos zsi-dók!
Mocs-kos zsi-dók!” Hol vagyunk már 2003-tól, a második világháború halottairól
való megemlékezéstől? A tér lakói és a környékbeli, hegyvidéki emberek talán
úgy vélhették, hogy valamiféle irracionálisnak tetsző, agyament gyűlölet-cunami
tört be otthonukba, a térre. Ha csak ennyi volna a film, rendezője akkor is
elismerést érdemelne, mert a politikai eseményeinkről ma, filmes szemmel
alig-alig készül felvétel (a tévéhíradó természetesen más műfaj), kivált az a
mód, ahogyan teszi ezt Gyarmathy Lívia: minden harag és részrehajlás nélkül.
De
nem elégszik meg a krónikás szereppel. A szobor felállításának-avatásának,
meggyalázásának és ezekhez kapcsolódó hisztéria képeit a mindennapi élet
tereibe helyezi. (Ettől kap aztán finom szimbolikus töltést is a film.) E „kétpólusú”
világ megteremtésében mutatkozik meg igazán Gyarmathy Líviai igazi rendezői
tehetsége. Eddig dokumentumfilmjei fényesen bizonyították, hogy milyen
hallatlan érzéke van a mindennapi élet rezdüléseinek „semmi-eseményeinek”
poétikus megörökítésére. Empátiával és ritka türelemmel figyeli maga körül a
világot, jelen esetben a teret, az ablaka előtt. Határozottan szeretném kijelenteni,
hogy nem „kandi-kameráról” van szó, avagy az egykor oly divattá vált „ellesett”
percekről. Nem. Másról: a megfigyelés méltóságáról és a türelem ajándékairól.
Mert a téren élet zajlik. A mi életünk. Fiatal lányok vidám csoportja fényképezkedik
a szobor talapzata előtt. Arrébb, kisebb csődületet okozva, elszóródott
szatyrai mellett középkorú nő fekszik a földön. Többen segítenek neki.
Biciklisek szelik az utakat, odébb jól ötözött urak és hölgyek illegetik
magukat. Hirtelen elered az eső, majd zuhogni kezd. Ki így, ki úgy próbál
fedett helyre menekülni. Csak egyetlen kamasz fiú áll rendületlenül a
zuhogásban, szemben Gyarmathy Lívia ablakával, rendületlenül vár valakit.
Később a fák alatt két nincstelen asszony tépi egymás haját, ruháját; földre
huppanva is folytatják a különös dulakodást. Aztán megérkeznek tél képei,
hóeséssel. A szobor tövében szakadt férfi ücsörög, iszogat, majd almát eszik
hozzá. Odébb hóember készül. Csendben, békében. S szinte a végtelenségig sorolhatnák
a minden nap megélt élet képeit, amelyeket, de csak ezeket – hogy jobban értsük
a filmet – egymásra rímelő, oldottabb zene kísér. A rendezés nem egy folyamba
állítja ezeket a képsorokat, hanem az eseményeket rögzítő képekkel kialakított
ritmusos, „párbeszédes” szerkezetbe, amelynek kialakításához Gyarmathy Líviának
titkos tehetsége van. Ebben a szerkezetben rejlik ugyanis a film egyik
legfontosabb gondolata: a dokumentum-felvételeken megjelenő kétféle világ
totális idegensége egymástól. Persze tudjuk az eszünkkel, hogy ez a két világ
nem elválasztható egymástól, s hogy hány és hány millió szállal kötődnek
egymáshoz – és mégis: idegenek egymás számára. A magyar társadalomban naponta
tapasztalható – talán régi kifejezéssel – belső elidegenedés ritka lenyomata A tér. Hozzá tehetném még, hogy „szótlan”
dokumentum, mert nem ítélkezik, s nem hadakozik senkivel és semmivel.
Szenvedélye így lesz erősebb s mélyre hatóbb.
Időnként
maga a rendezőnő is föltűnik a filmben. Nos, bevallom, nem szeretem azt az
újmódit, hogy a filmrendezők beleforgatják magukat a dokumentumfilmjükbe s
biztos, ami biztos elmondják a filmjük „mondanivalóját.”
A térben
egy töprengő ember (ha tetszik: állampolgár) szerepel, akit egyre jobban
felzaklatnak az ablaka alatt történő események, az ablakból és a
televízióból-rádióból szobájába ömlő agresszív „idegenség”, s róla készült
híradások. Tanácstalan. De nem tehetetlen. Hisz ott a kamera. S a szakmai
elhivatottság ritka példájaként Gyarmathy Lívia a szobanövények helyébe nem
habozik felállítani a kameraállványt a térre néző ablakkeretbe, s éjjel-nappal
készen állni arra, hogy rögzítse-megörökítse az eseményeket. Talán nem
haragszik meg, ha elárulom, hogy elmúlt már hetvenéves, amikor az első
felvételeket készíti, és túl van a nyolcvanon is, amikor befejezi. Tisztelet a
filmrendezőnőknek?! Honnan ez az elapadhatatlan erő? Honnan ez a
csillapíthatatlan szenvedély a(z objektív) tanúságtételre? Nem tudom, hányan
figyelnek majd föl a film nézői közül a befejező beállításra.
Felső gépállásból (az ablakból) készült. Bal felsősarkába belóg a turul szobor sötétlő szárnydarabja. A szobor körüli kőépítmény magas peremén aprócska lány. Velünk szemben az édesanyja, kitárt karokkal, várja, hogy lány a nyakába-ölébe ugorjon. A nekünk háttal álló lány elrugaszkodik a talapzatról, és felemelt karjaival repül az anyja felé. Az élet szárnyaival.
A tér
– magyar dokumentumfilm, 2003-2013. Rendezte
: Gyarmathy Lívia. Írta: Kai Salminen és Böszörményi Zsuzsa. Kép: Gyarmathy
Lívia és Vékás Péter. Vágó: Eszlári Beáta. Producer: Böszörményi Zsuzsa (BGB). Az
MTVA bemutatója. 2013.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11525 |
