Varga Zoltán
Család kontra démonok. A Fűrész rendezője ma már a nyílt erőszak látványa nélkül is képes brutális sokkhatásra.
Talán nem túlzás úgy
fogalmazni, hogy az Ausztráliában felnőtt, maláj-kínai James Wan eddigi
munkásságát jelen pillanatban két horrorfilm-történeti jelentőségű alkotás
keretezi. Igaz, társrendezőként Wan már 2000-ben is készített filmet (Stygian), s még idén bemutatják egyik
opusza folytatását, az eddigi életművet mégis a 2004-es Fűrész és a friss Démonok
között által határolt filmcsoporton keresztül érdemes fürkészni. Kilenc éve
a Fűrész egyike volt a
slasher-származékként is felfogható, az extrém kegyetlenkedéseket piedesztálra
emelő úgynevezett torture porn
horror-irányzat alapítóinak, s ez a trend nem utolsó sorban a Fűrész megannyi folytatása (róluk
bővebben lásd Mezei Sarolta írását, Filmvilág
2011/10.) révén fajult el. Nem véletlen, hogy az ifjú direktort a kétes
értékű „splat pack” címkéjével jegyzett
(lesajnált?) alkotók között tartották számon, olyan figurák társaságában, mint
Rob Zombie vagy Eli Roth. Legkésőbb azonban a Démonok között idejére teljesen egyértelmű, hogy Wan világát nem
lehet leszűkíteni a pervertált vérontások iránti érdeklődésre, s ezt különösen
jól szemléltetheti a Fűrésztől a Démonok
közöttig bejárt út. A Fűrészt
követő filmek ugyanis egyre árnyalják és szélesítik a rendező tematikai és
stilisztikai palettáját, miközben olyan visszatérő jegyeket is kirajzolnak,
amelyek alapján James Want akár a kortárs zsánerfilm egyik szerzői
rendezőjeként is aposztrofálhatjuk.
Igen tanulságos lehet a Fűrész és a Démonok között összevetése, ha úgy közelítünk hozzájuk, hogy Wan
útja fordított módon játssza újra azokat a változásokat, amelyek a horror
ábrázolási tradícióiban, illetve hatáskeltő eszközeiben zajlottak le. Durva
leegyszerűsítéssel szólva, a (főáramlatbeli) horrorfilm többnyire sokáig beérte
a sejtetéssel, illetve az erőszakos mozzanatok visszafogott tálalásával, később
azonban – kivált a ’60-as évektől – a kihagyást, az elleplezést, a sötétben
hagyott szörnyeket anakronisztikusnak és nemkívánatosnak minősítette a zsáner,
s a nyílt vérontás és a kegyetlenségek, borzalmak közvetlen bemutatására
rendezkedett be. Tagadhatatlan, hogy az utóbbi tendenciák gyümölcse a Fűrész is, jóllehet minden ízlésborzoló
eleme ellenére erényektől sem mentes darab. Wan filmje ügyesen egyensúlyozik a
véres effektusok és a klausztrofób alapszituáció (a piszkos raktárhelyiségbe
zárt két férfi miként próbál megmenekülni, mielőtt lejárna az idejük – vagy
szeretteik ideje) kibontakoztatása között, s a fő- és mellékszereplők
visszaemlékezései izgalmas kirakósjátékká állnak össze. A Démonok között már egyáltalán nem tart igényt a Fűrész véres ábrázolásmódjára, s inkább
az atmoszférateremtésben jeleskedő, a fenyegetettséget minimális eszközökkel
maximálisan érzékeltetni képes rendezői tálentumra épít – a végletes
kiszolgáltatottság megjelenítése azonban kétségkívül közös: a zárt szobát
ezúttal méretes ház váltja fel, a Démonok
között szereplőit nem láncok kötik helyhez, hanem a tehetetlenségre
kárhoztató másvilági agresszió, s a – látszólag – biztos távolból szemlélődő,
de hús-vér rém helyett démoni erők sanyargatják a védteleneket.
A két film között bontakozott ki James Wan rendkívül erős stílusérzéke, amely különösen a sokszor kifejezetten elcsépelt műfaji klisék újrahasznosításában, átlényegítésében hozott eredményeket. S ami még a Fűrészben mellékszálként jelentkezett – az ostromlott család témája –, időközben az alkotó legkövetkezetesebben kifejtett témájává érett.
Bábjátékok
Már a Fűrészben egy magától mozogni látszó,
hátborzongató bábu helyettesíti és szólaltatja meg Jigsaw-t (a gyilkost), s a
horrorműfaj e megbecsült, de kissé divatjamúlt figurájának szentelte Wan a
következő filmjét, a Halálos hallgatást
(2007). A bábok kísértetiességére építő horrorhagyományok pazarul és nagy
mesélőkedvvel kivitelezett variánsaként a film – eltekintve néhány beteges
erőszakformától (a bábuvá alakított-csonkított áldozatoktól) – a műfaj
romantikusabb világába kalauzol: átok sújtotta kisváros, ódon temető, kihantolt
hasbeszélő-bábuk és egy szebb napokat látott, de mára elhagyatott-romos színház
kedveskednek az effajta borzongatásért hálás híveknek. Feltűnik immár a Wan
képzeletét fokozatosan a másvilági kérdések felé terelő problematika is: a
gyermektelen hasbeszélő-asszony kísértete az egyik szereplőt megszállva már a
démonfilm magját ülteti el a bábuhorrorban. Wan következő lépése azonban nem a
természetfelettit, hanem az ostromlott család kérdését mélyíti el, a mai napig
a legdrasztikusabban, mert itt a legdermesztőbbek a következmények s a
legtragikusabb a végkifejlet. A hazánkban nem forgalmazott Death Sentence (Halálos
ítélet, 2007) a bosszú- és önbíráskodás-thrillerek hagyományaihoz nyúl
vissza, nyíltan idézve a klasszikusokat (Bosszúvágy,
Taxisofőr) éppúgy, mint a műfaj
B-kategóriás akciófilmekbe illő sablonjait és dramaturgiai buktatóit (lásd a
félholtként magához térő, de csakhamar megállíthatatlan gyilkológéppé vedlő főhőst).
A Death Sentence-ben a Kevin Bacon
által megrendítően alakított családapa kénytelen a maga kezébe venni az
igazságszolgáltatást, miután nagyobbik fia egy bandatag beavató gyilkosságának
áldozataként végzi átvágott torokkal – a saját tetteitől is megrémülő férfi az
önbíráskodással azonban nemcsak a saját, de felesége és kisebbik fia halálos
ítélet is aláírja, s olyan erőszaklavinát provokál, amely végül mindenkit maga
alá temet (pontosabban mindössze egy fiú marad hátra árván). Az indulatok
torkon ragadnak, az erőszak mellbevágó, az érzelmi kötelékek megrajzolása –
kivált az apa–fiú viszonyok hangsúlyozása – szívszorító. Wan stílusérzéke talán
a Death Sentence-ben képes leginkább
átnemesíteni a vitatható értékű alapanyagot, hála nagylátószögű
fényképezésének, zenehasználatának, színszűrőinek, s különösen a
lélegzetelállító intenzitású üldözésjelenetnek, amelyben egy bonyolultan
komponált megszakítatlan hosszú beállítás makulátlan formanyelvi bravúrként is
megállja a helyét.
A nálunk ugyancsak nem forgalmazott
Insidiousszal (Ólálkodó, 2010) Wan visszatér a természetfeletti birodalmába és
kísértetek/démonok ütközőzónájává avatja a békésnek hitt családi fészket –
vagyis legfőbb témájához végérvényesen megtalálja a legmegfelelőbb műfaji
közeget, a démonhorrort, mint azt a legújabb opusz is bizonyítja. Az Insidiousban azonosítatlan
beszédfoszlányok, ártatlannak tűnő neszezések, majd egyre sokkolóbb látomások
riogatják a családanyát, s mindezek afelé mutatnak, hogy a megmagyarázhatatlan
módon kómába esett kisfiún nem az orvostudomány segíthet, hanem – a
parapszichológia és a démonológia. A rejtély kulcsa és a gyerekmentő
vállalkozás sikere a vonakodó apafigurához köthető, aki szellemvadászok
segítségével mégis nekivág, hogy visszahozza kisfia lelkét a túlvilágról –
James Wan le sem tagadhatná, hogy meghatározó filmélménye a Poltergeist – Kopogó szellem, az Insidious akár egyenesen Tobe Hooper
kísértet-alapműve újragondolásaként is felfogható, csak itt az apa indul útnak,
s látjuk, mit él át (a démonok egy részét mi más is testesíthetné meg Wannél,
mint próbababáknak tetsző figurák). Az Insidious
bár happy enddel zár a mentőexpedíció célját illetően, nem várt mellékhatása
olyan csattanót tartogat, ami a korábbi Wan-filmek nyomába lép: a rendező ugyanis
szívesen zárja műveit megdöbbentő csavarokkal (lásd még a Fűrészt és a Halálos
hallgatást).
Idén ősszel kerül a
mozikba az Insidious második része
is, így 2013-ban jóformán túladagolást kaphatunk Wan démonológiájából, az igazi
figyelmet azonban a Démonok között
érdemli, az Insidious ikerfilmje. Már
csak azért is, mert bevételi mutatói (bőven átlépte az álomhatárnak tartott
százmillió dollárt is) ritkának mondhatók e műfajban. A Démonok közöttet kétségkívül
mégsem valamiféle újdonságérték tünteti ki, hiszen nemcsak a kísértet- és
démonfilm számos klasszikusára vezethető vissza egyértelműen (Az ördögűző, A rettegés háza), hanem a kortárs szellemmozi trendjeivel (például
a Parajelenségek-szériával) is
harmonizál – a bukéját sokkal inkább az erőszakosságtól jobbára tartózkodó
ódivatú fogalmazásmód és a Wan-féle stílusérzék szerencsés kombinációja adja. „Megtörtént
eset alapján” – hitelesíti a közlés, később dokumentumfotók is láthatók: a
70-es években játszódó események nem csupán elmeszülemények. A démonológus
házaspár, Ed és Lorraine Warren (Patrick Wilson és Vera Farmiga alakítják őket)
valóban a túlvilági erők kutatásának és fenyegetésük elhárításának szentelték
az életüket. A Démonok között a
Perron-családot gyötrő árnyak elűzésének története, melynek kibontakoztatásában
James Wan megduplázhatja az ostromlott család cselekményszálát – Warrenék
kislánya sem marad érintetlen a természetfelettitől –, ezúttal inkább az
anya–lánya kapcsolatokra fókuszál, s „Annabelle” mellékfigurájával a bizarr
babák katalógusát is gyarapítja. Annabelle mellett mélyen a nézők emlékezetébe
vésődhet az is, hogy a bújócskához használt tapsolás milyen hajmeresztővé
válhat – ha a Poltergeist a
bohócbábukat kompromittálta egy életre, úgy a Démonok között után a tapsoló kezektől ódzkodhatunk.
Démonok között (The Conjuring) –
amerikai, 2013. Rendezte: James Wan. Írta: Chad és Carey Hayes. Kép: John R.
Leonetti. Zene: Joseph Bishara. Szereplők: Vera Farminga (Lorraine), Patrick
Wilson (Ed), Lili Taylor (Carolyn), Ron Livingston (Roger). Gyártó: New Line
Cinema / The Safran Company. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 112 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11524 |
