Benke Attila
Shichinin no samurai – japán, 1954. Rendezte: Akira Kurosawa. Szereplők: Mifune Toshiro, Shimura Takashi, Tsushima Keiko. Forgalmazó: Mirax, 203 perc.
Különleges képességű hős érkezik a
közösségbe, hogy legyőzze a társadalom ellenszenvét, önmagát, és nem utolsó
sorban a külső támadókat. E sémára épül a western, a kínai és hongkongi wuxia
vagy a japán szamurájfilm (chambara). A chambara a japánok westernje: olyan
jellegzetes műfaj, hogy az alkotók többsége Masahiro Makinótól (Roningai 1, 1928) Masaki Kobayashin (Harakiri, 1962) és Kihachi Okamotón (A végzet kardja, 1966) át Takeshi Kitanóig
(Szamuráj, 2003) és Takashi Miikéig (Sukiyaki Western Django, 2007) élete
során legalább egy kardvívó filmet készített. E nagyok közül is kimagaslik Akira
Kurosawa, aki kortárs közegben játszódó klasszikus művészfilmek (Élni, 1952, Rőtszakállú, 1965) mellett számos chambarát (Véres trón, 1957, Ran – Káosz, 1985) rendezett. Kurosawa Hideo Goshához
(Három kóbor szamuráj, 1964)
hasonlóan kifejezetten roninokra (bukott, gazdátlan szamurájokra)
specializálódott. Főszereplői a japán hagyományoktól eltérően nem megalázkodó,
sorsukba beletörődő, hanem a Vadnyugat fiaihoz hasonlóan csavargó, öntörvényű
egyének (A vihar kapujában, 1950; A testőr, 1961; Sanjuro, 1962). Kurosawa perspektívája különösen fontos volt a
második világháború utáni modernizálódó Japánban, ahol hagyománykritikus fiatal
és baloldali mozgalmak lázadtak fel a mindenkori elnyomó hatalom ellen. A hét szamuráj kosztümös környezetben
ugyan, de ezt a problémát mutatja be.
A hét mesterlövész
(1960) vagy A 13. harcos (1999)
eredetijét eddig a magyar néző csak csonka formában (154 perces változatban)
láthatta, a teljes verzió viszont 203 perces. A majd három és fél órás film
sokkal lassabban hömpölyög, ám így több idő jut az atmoszférateremtésre és a
finom vonásokkal megalkotott karakterrajzra. A film mégsem lesz elnyújtott,
minden egyes jelenete mérnöki pontossággal kidolgozott: a párbeszédek
frappánsak, a harci jelenetek mesterien koreografáltak. Igaz, a chambarákhoz
mérve kevés a kardvívás, ám éppen ezért hat sokkal nagyobb erővel a pompás
végkifejletre tartogatott végső leszámolás az esőben és sártengerben.
A főszerep ugyanis nem az
éles pengéké, hanem az egymásnak feszülő jellemeké. Kurosawát a roninok mint
független egyének és a parasztok mint rendezetlen, ijedt emberek masszájának
kapcsolata érdekelte. A banditák csak az első képkockákon és az utolsó fél
órában tűnnek fel, az igazi ellenfél itt maga a feudális hagyomány. A hét szamuráj fő kérdése, lehet-e
változtatni a csapások passzív megélését elfogadó japán mentalitáson? A
gazdátlan szamurájok mintegy a modernizációt képviselik öntörvényűségükkel és
szabad szellemükkel. Mint azt egyik jelenetben a roninok vezére megjegyzi, az
amorf és kétségbeesett csoportot kell közösséggé formálniuk. Az átlagemberek
ideiglenesen képesek harcosokká válni, ám a keserű zárlat felrázza a nézőt a
végső csata utáni extázisból. Csak a külső fenyegetés szűnt meg, de a belső
viszályok megmaradtak, és az ismét masszába tömörülten ünneplő emberek nem
képesek továbbra sem egyéniségként viselkedni. A parasztok győzelme így nem
lesz hosszú távú: folytatják a roninok megérkezése előtti vegetatív életüket. A
szamurájok vezetőjének igaza van: ők maguk vereséget szenvedtek, áldozatuk
végső soron haszontalan volt.
Vagy mégsem? A
történelemben a hősök neve marad fenn. Az immár vágatlan verzióban beszerezhető
A hét szamuráj egy vérzivataros
korszak névtelen bajnokait idézi meg a fröccsöntött CGI-szuperhőskön
nevelkedett generáció számára, hogy láthassák, kik is az igazi, halhatatlan
héroszok.
Extrák: Nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 60-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11518 |
