Barotányi Zoltán
A beszervezett ügynökök mellett a Kádár-rendszer állambiztonsági tisztjei ritkán kerülnek képbe. Varga Ágota dokufilmje ezért is fontos.
Szinte már közhely azt állítani,
hogy a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legnagyobb történeti adóssága a
kommunista időszak titkosszolgálati históriájának minél szélesebb körű
feltárása. S ezzel most korántsem a korral és a jelenséggel foglalkozó
történészek munkáját minősítjük – közülük többen is megtették, amit az adott
törvényi lehetőségek mellett lehetett. Többek között éppen az ő munkáikból
tudjuk, hogy például a Kádár-kor állambiztonsági szolgálata, hivatalos nevén a
BM III. Állambiztonsági főcsoportfőnöksége (azon belül is a III/III. belső
reakció elhárításán ügyködő csoportfőnökség) működésének legteljesebb
misztifikációja, mikor ezt egyszerűen ügynökkérdésre szűkítjük. Mert bár
elengedhetetlenül fontos lenne a különböző rangú hálózati személyek (titkos
munkatársak, társadalmi megbízottak és az állambiztonsági tápláléklánc legalján
elhelyezkedő mezei „ügynökök”) személyének és tevékenységének tisztázása, azért
ne felejtsük el, hogy a hálózatot nem ők működtették. S eddig bizony vajmi
kevesen szólaltak meg a Belügyminisztérium III/III csoportfőnökség titkos (ők a
titkos és szigorúan titkos tisztek) és nyílt állományából. Éppen ezért úttörő jelentőségű Varga Ágota dokumentumfilmje: neki
ugyanis szívós, kitartó munkával sikerült elérnie, hogy szóra bírjon egy néhai
hivatásos állambiztonságist, egy tartótisztet, aki nem csak arcát adta a
filmhez, de vállalta a szembesítést munkájának korábbi célpontjaival, kárvallottaival,
áldozataival is. „Hősünk” a hatvanas évek elején-közepén kerül a szolgálathoz –
csekista bikkfanyelven megfogalmazva „az egyházak vonalán tevékenykedő
ellenséges elemek elhárításáért felelős”, Komárom megyei munkatársként (tudni
kell, hogy a III. főcsoportfőnökségnek minden városi és megyei
rendőr-főkapitányságon működtek kirendeltségei). Szakterülete a katolikus
egyház, amit érdekesebbé tesz, hogy önvallomása szerint egykor maga is pap
akart lenni (ettől néhány kedvezőtlen tapasztalat tántorította volna el – a
vonzás és a taszítás egyszerre működött benne később is). Mint tartótiszt, napi
rutinnal szervez be ügynököket, tmb-ket, tmt-ket, szervezi az egyházi
célszemélyek megfigyelését, vagy éppen az elszigetelésüket, lejáratásukat célzó
akciókat.
Nem
is akárhogyan, erről tanúskodik rohamos előmenetele, s hogy a nyolcvanas évek
utolsó éveire felrendelik a fővárosi központba, ahol már ő az egyházügyi vonal
első számú felelőse, a III/III.-1-a. alosztály vezetője, leszerelésekor
alezredesi rangban. Ha valaki megbánást vár tőle, az nagyot fog csalódni –
korántsem újdonság viszont annak, aki végigrágta magát a XX. század mindenféle
rendű és rangú kémelhárító és hírszerző vezetőinek memoárjain. A vadászösztön,
a munka izgalma átüt a lapokon, ahogy a nyugalmazott BM-alezredes vallomásain
is – és ez még a megbánás tétova félmondatait is rendre semmissé teszi.
Ez
esetben kétféle megközelítéssel élhet a dokumentarista: vagy hideg precizitással
analizálja, hogyan működtette a rendőrtechnológiai szempontból nyilván profi
elhárító tiszt a besúgóhálózatot – vagy megpróbálhat afféle bűnvallomást
kicsikarni belőle, megérteni motivációit, s végül megszólaltatni a lelkiismeret
szavát.
Nos,
Varga Ágota rendező mindkettővel megpróbálkozott (talán nehéz is lehet
ellenállni a kísértésnek), s persze jól kiszámíthatóan kétszeres félsiker lett
az eredmény. A napi operatív munka apróbb titkaiból, az alig titkolt izgalommal
pertraktált trükkökről többet megtudhatunk – bár tudjuk, a szűk estés filmidő
aligha elégséges az állambiztonság teljes eszköztárának prezentálásához. A volt
megfigyeltekkel való szembesítés viszont beszédes kudarc, ami persze sokszor az
egykor megfigyelt egyházi személyek habitusából is következik. Ki vetné a
szemükre, ha nem érzik feladatuknak az őket egykor árnyékként követő személy
tetemre hívását. Ebből a szempontból hangsúlyos kivétel Balás Béla, mostani
kaposvári megyés püspök, akinek alig visszafogottan indulatos kérdései legalább
utólag egy részleges beismerésre késztetik: az akkori ideológia – amiben mélyen
hitt – alaptalan volt, ennek megfelelően munkája teljesen felesleges. A
nyugdíjas csekistából e (minden hibája ellenére is figyelemreméltó) film
alapján afféle két lábon járó mém is válhatna – az egyházi énekek iránti
rajongása, vagy a megfigyeltekkel folytatott groteszk, ionesco-i mélységű
párbeszédei kellő okot adnának erre. Pedig pusztán szomorú és kisszerű figura,
egy rég kihullott, rozsdás csavar egy valaha rettegett gépezetből.
A TARTÓTISZT – magyar, 2013. Írta és rendezte: Varga Ágota. Kép: Markert Károly, Velez Gyula.
Zene: Varga Ábel. Szereplők: Bara Erdélyi Oszkár, Bende Irén, Bokor
László, Lókucza Sándor. 63 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 53-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11517 |
