Nagy V. Gergő
Nagy Dénes rövidfilmje nem a témájában, megközelítésében újszerű – sokkal inkább a stílusereje szokatlan a hazai pályán.
Kevés módszerrel lehet
hatékonyabban erotikus feszültséget gerjeszteni két filmszereplő között, mint
ha rácsozott vasajtóval választjuk el őket egymástól. Régi tudás ez a mozgóképek
kreálói számára, a börtönrácsok filmerotikájának kidolgozásában olyan különnemű
rendezők vették ki a részüket, mint Michael Mann (lásd Graham nyomozó feszült
látogatását Hannibal Lector cellájánál Az
embervadászban), Jean Genet (lásd a Szerelmi
dalban a rabok táncától felhevülő börtönőr képsorát), Jesus Franco (lásd a női
börtön tematika ihletettebb darabjait az életművén belül) vagy éppen – s a noir
megannyi vonatkozó rendezője között is elsősorban – Fritz Lang (vegyük a Csak egyszer élünk elátkozott párjának
ikonikus ölelkezését a rácsokon keresztül). Ezt a tudást és ezt a vizuális
motívumot hasznosítja Nagy Dénes Cannes-járta rövidfilmje, a Lágy eső is – amennyiben a közel félórás
cselekményének talapzatát három olyan jelenet adja, ahol a két központi figura
egy kerítés mellett álldogál. Az egyik oldalon Dani (Keresztfalvi Dániel), a
rosszhírű árva szorítja a rácsokat, a másikon Zsófi (Erdélyi Zsófia), a falusi
telep szőke csábítója illegeti magát lesütött szemekkel – s habár hosszas
kérlelés után végül megmarkolja a srác gatyájában duzzadó hímtagot, az ajtót sohasem
fogja kinyitni.
Ez a
masszív kerítés nem is annyira a tanyasi femme fatale-t tartja távol az
udvarlótól, inkább a konok kérő tűnik a rácsok mögé zárva. Az anyja halála után
egy intézetben nevelkedett kölyök a cselekmény kezdetén új nevelőkhöz (egy disznóhizlaldában
dolgozó férfihez) és új iskolai közegbe kerül – de csökött szociális készségei
és magába forduló személyisége miatt jobbára csupán brutális gesztusokkal képes
a környezetével kapcsolatba lépni: ha valamelyik fegyelmezetlen osztálytársa
dühíti, jól irányzott ökölcsapással némítja el, s ha kiszemeltje nem hajlandó
tudomást venni róla, akár egy komplett birtokot is képes lángba borítani. Míg a
film alapjául szolgáló Tar Sándor-novella jobbára egyenlő távolságot tart a balladisztikus
szerelmi dráma szereplőitől, addig Nagy Dénes (és a társíróként is dolgozó
operatőr, Dobos Tamás) doku-realista adaptációja a magába zárult főhős nézőpontjához
igazítja a fókuszát – hiszen elsősorban az érzéseivel bánni képtelen kölyök formátlan
szenvedélyét igyekszik ábrázolni. A nyers modorú megszállott többnyire egyedül
van újdonatúj társai között, s jobbára néma, fojtott dühvel vizslatja vágyainak
tárgyát – miközben civilizálatlan, animális késztetéseinek termékeny hátteréül szolgál
a disznótelep naturalista módon körberajzolt világa.
Mert
míg Tarnál a sertés herélése csak egy könnyű félmondat, Nagy filmjében hangsúlyos,
sokkszerű látvány. A magatehetetlen állatok (visongó süldők, szörnyszerű, túlhizlalt
kocák) és az animális kínok képei újra meg újra visszatérnek a Lágy esőben – és ezzel Nagy nem csupán a
közeg durvasága és a főszereplő érzelemvilága között teremt kapcsolatot, de voltaképp
közvetlen, állatias, testi szenvedésként definiálja kamaszhőse szerelmi
vágyakozását. A Lágy eső ízig-vérig
zsigeri film, amelyben olykor szűkös közelképen látjuk a disznók belsőségeit –
és ez a zsigeri, durva, sőt, erőszakos jelleg fémjelzi a film vágásait is
(legyen szó akár a cselekmény során húsba vágó pengékről, akár a jelenetek
illesztéséről). Csendes beszélgetés után zajos buli közepén találjuk magunkat;
a részeg apát támogató rokonok meghitt totáljáról egy közelin visító kocára ugrik
a kép; izgatott kézikamerás követést hirtelen nyugodt, statikus beállítás követ
– és ezt az éles, kizökkentő ellentétekre épülő, érzéki stílust Nagy Dénes és
vágója, Nicolas Rumpl roppant következetességgel és perfekt ritmusban viszik
végig. A Lágy eső amatőrszínészek
lefegyverző jelenlétével megtámogatott, pazar képekben fogalmazó, imponálón
kiérlelt mozi (mely ráadásul hatalmas produceri siker is, hiszen egy apró és
fiatal magyar cég nemzetközi koprodukcióban hozta össze, csekély hazai
támogatással) – de legfőbb érdeme alighanem az, hogy filmnyelve révén hősének
szerelmi szenvedélyét a maga elemi közvetlenségében, valósággal testi tapasztalatként
tudja átélhetővé tenni. Számos honi munka szólalt már meg ugyane témákban, de
csak elvétve tudtak olyan intenzitással és erővel hatni, mint Nagy Dénes
filmjének néhány perzselő közelképe – például az alvókkal teli, zötykölődő
buszon egymást bámuló kamaszokról, vagy a magára maradt srácról, ahogy az
igazgatói iroda előtt a szó nélkül elviharzó lány után néz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 52-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11516 |
