Ardai Zoltán
Huszárik Szindbád-remeklése mintha elvette volna a filmesek bátorságát, pedig bőven lett volna mit felfedezni Krúdyval a Pesten és Budán.
Nyáron a későn leáldozó napnál
az árkok-bokrok furcsán elkülönülő homálya jelzi a napszak-fordulót. Amikor az
alacsony nap még erős megvilágítást ad emennek-amannak, és az ég még szinte világoskék,
az előkertes házak utcaoldalán a füves sávok, főleg, ha a közjárdánál némiképp
alantabb húzódnak, bokraikkal egyszer csak megkushadnak, mintha máris alvásba
süppedtek volna. Ligetekről már ne is beszéljünk. Ezt az elégikus természeti
effektust már gyerekkorban megismeri mindenki; azt jelenti, búcsúzni kell a
napi hejhótól, most más következik (lehetséges ugyan a jelentést semmibe venni
– épp az ezzel járó plusz-szabadságérzet adja a szürkületi játékok sajátos
örömét). A nappali élet utalásai – az ismeretlenül mozgalmas holnapra – árnyékba
ereszkednek, sejtelmesebbé válnak. A felnőttnek is sejtelmes ez a nyáralkonyi
fázis, de már fordított okból: épp azért, mert elfelejtett napokra, az egyre
távolibb gyerekkorra utal, és egyáltalán az elmúlásra. Krúdy a Nyírségben és
Szatmárnémetiben, illetve a Felvidéken gyerekeskedett, így hungáriai
viszonylatban a Dunától távol érte őt a homályló bokrok előszöri élménye, hogy
évtizedek múltán mégis az úgynevezett „pesti regények” egyikében, a Hét bagolyban szerepeltesse a következő
– mágikusan hiányos – mondatot: „Belenézni a mély kertbe és látni, hogyan jön
lassú léptekkel az este”.
A
nevezetes „pesti regények” vidék-regények egyben; nem is mindegyik csak
beszűrődéses módon. És megfordítva: szerzőjük azon elbeszéléseiben is, amelyek
a fővárostól távol játszódnak, mindannyiszor jelen van az orfeumos Nagymező
utca, a Rózsadomb-alja, vagy épp a Flórián tér – ha máshogyan nem, félmondatos
fel-felvillanásokkal. A Kelet-Magyarországon és Podolinban megeredt fantázia a
fővárosba települő fiatal Krúdynál töretlenül bontakozott tovább. Szemében a századfordulós
Budapest hangulatvilágát sűrűn szőtték át nyíries és felvidékies, hozzá még
bácskaias szálak, egyedi és elképesztő fonadékot alkotva olyan helybéli termésű
összetevőkkel, amelyek egymástól is igen különbözőek, valamint még néhány más,
innét napnyugatra eső város – Bécs, Graz, „Heidelberga”… – ide-szitálódó
reminiszcenciáival. Nagy kedvvel különböztette meg a főváros történelmi
időrétegeinek (a középkor, a törökkor, Mária Terézia kora, a 19. század első
negyede, majd a második, a harmadik…) maradványait, korántsem csak építményi
részletekre figyelve, hanem élő figurák tartására, öltözet-kiegészítőkre,
arcszőrzeti tulajdonságokra, vagy arra, ki mikor mely étket rendel a
vendéglőben és hogyan lát hozzá „elköltéséhez”. Proustéval rokon transzfizikai
érzékét a leginkább ugyancsak a főváros stimulálta: „A paplan csipkéin kis
ablakok vannak, amely ablakokon át megláthatod mindazon szeretkezéseket,
amelyeket a városban ez idő tájt véghezvisznek” (Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban). Budapesten talált rá
a legtöbb átjáró-folyosóra az évszakok közt is. Tekintsük például ezt a
jelenést az Őszi utazások…-ból: „…a
leány elfordította az arcát, mintha nem is ő beszélt volna, hanem egy hang a
setét hegyek mögül, talán a Farkasrétről”. Későnyári kertvendéglői pillanat?
Nagyon is lehetne az, de Krónprinc Irma történetesen téli hidegben, a hólepte
Gellérthegyen, a dércsípte gyalogösvény keskeny korlátjánál fordul el.
Azokat
a pesti attrakciókat, amelyeket százból százan egyformán észrevételeztek – például
a Lizsé felé törő Andrássy út párizsiasságát – Krúdy nem sietett tovább-poetizálni.
(Közép- és kisterjedelmű regénykölteményeiben és novelláiban még a „földbe vájt”
ráckocsmákat, főzőhelyeket hordozó, tamburás Tabánnal is csínján bánt – a Zöld Ász beérése előtt – ahhoz képest,
hogy mennyit időzött bor mellett a Görög utca és a Fehérsas utca sarkán). Mint
aki úgy szerelmes a város-Loreleybe, hogy annak általános szokás szerint
magasztalt szőke hajzuhatagát alig is veszi észre, szeplőiért vagy finoman
fonnyadó nyakáért viszont bolondul. A Belváros sötétes odvait jobban szerette a
Dunakorzónál, a Király utcát a Nagymező utcánál, az Üllői utat a Nagykörútnál.
Sőt, a fényes tincseket inkább fricskázni volt kedve: „Ívlámpák fehérlenek, a
kerekek fakockákon táncolnak, csevegés, lárma, rikoltás hangzik, mint a majmok
szigetén” – tudósít az Asszonyságok díja
a még békebeli, este kilenckori Andrássy útról. Némely e környékbeli részletek
azonban, saját válogatásban, annál nagyobb becsben álltak Krúdynál, így egy
fiatal vasalónő tekintete egy Oktogon-táji, ahogy írja, „mosóbolt” üvegén át (Bukfenc), vagy a Liget-közeli előkertes
villák nyárvégi-délutáni csendje (Őszi
versenyek). A legdivatosabb bulvár-alakok komikumát és démóniáját kevésbé állhatta,
mint a Pesten hagyományosabban otthonos figurák groteszkségét (utóbbiak:
félszemű tőrmester, görbehátú dalfüzér-árus, foghíjas színlaposztó, császárszakállas
kakadu-öreg, vadmacskagalléros útonálló, rókamálas Borgazdáné, golyvás
fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, sipista sánta nőszabó és így
tovább végeláthatatlanul). Egy-egy archetipizáló képzettársítással „az új
embereket” is képes volt megtisztelni („…ez a tenisznadrágos, felháborító alak
nyilván a gályákról szökött meg”), de a többieket az ő részéről egyenesen
elragadtatás, bár bizonyos kíméletlen
elragadtatás illette. Kimeríthetetlenül sokrétű hasonlat-vegetációval vette
őket körül – holmijaikkal, miliő-tereikkel együtt –, meg-megbontva, ki-kioldva
marionett-jellegüket. Olyik Krúdy-elbeszélésben a cselekményt szinte csupán az
egymásba érő hasonlatok iránymódosulásai rajzolják ki. A metaforák teremtette
légkör, amely eleinte, mondjuk, jókaisnak, vagy épp Andersen-biedermeiernek
tűnik, lassan elváltozik bizonyos, leginkább dosztojevszkiji színezetű
ihletettség folytán. Míg a Lila ákác,
Szép Ernő szerelemittas „pesti regénye” a korai 20. század terézvárosi
junior-köznyelvén előadott, folytonosan repeső képáradat, addig Krúdy a Bukfencben ódon zenélőórák tempóival-zöngéivel
formált, atyaias mondatokból állítja elő nagy tónuskülönbségű képvonulatok vad
társulását – áhítatos szerelmi figyelmű és dühödött, álmatagon merengő, és
józanul joviális, baljósan szatirikus és tragikus, derülten nő-kultikus,
nő-gyászoló és nőmegvető lapokon. A tónusváltások nem akadályozzák meg, hogy
ami a szerelmi áhítat megidézését illeti, ez hallatlan végletig jusson. „A
sváb-hegyi útnál váltak el (…) A szeptember csodálatos pirosságokkal és
sárgaságokkal festette be a hegyoldalt. Az erdőkön olyan veres foltok voltak,
mint Gyöngyvirág nyakán. (…) Óvakodva ment felfelé a hegyen, mintha egy
gyémántgyűrűt talált volna a városban. (…) Az ősz hosszú volt, mint egy fénylő,
vörös női hajszál.” És ez még mindig nem végső kicsengése a gyengéd mámor
huzamának, hátravan a grandissimo pianissimo: éjfélkor „…egy kis kő csendesen
megmozdult a hegyoldalban és halkan legurult a fák közt”. Lám, a Svábhegy a
Krúdy-regénytárban csak statisztikai értelemben kevésbé kitüntetett a
Rózsadombnál.
A Pest-novellák
és a „pesti regények” láncolata (amint a Boldogult
úrfikoromban magában véve is) egyszerre láttatja a modern fővárost és a
benne süllyedő kisváros-fürtöt. Korábban, amikor a Mafilm évi húsz színes
35mm-es produkciót termelt, az egyik nagy sanszát nem teljesítette be: a
budapesti játékfilmezés nem vált egyben pest-budaivá is. Adva volt pedig
számára egy olyam próza-televény, amely fényérzékenyen képezte le a gyorsulásban
megmaradó lassúságot – a tülekvő, málha-tömkeleget tornyozó, a fellegekig
dübörgő nagyvárosban a jelenbe érő, ómódian sokféle életű tegnapot –, amögött
pedig a hely legmélyebb kútjait, beboltozott ördögárkait. Ezt a mulasztást csak
némileg pótolhatta néhány más irodalmi merítkezésű (Déryre, Örkényre, Mándyra
támaszkodó), budapesti színterű film. És azóta? Jancsó, ha kedélyileg mégoly
távol áll is Krúdytól, mégsem széllelbélelt ötletként rímeltette össze egyik
ezredfordulós Budapest-burleszkje címét (Utolsó
vacsora az Arabs Szürkénél) az 1928-as mesternovella címével (Utolsó szivar…), hanem az időben és térben
szinoptikus város-látás jogán.
A
filmi Szindbádban Budapest nem
került, nem is igen kerülhetett előtérbe; a szintén maradandó Napraforgó-tévéfilmben (Horváth Z.
Gergely) természetesen még kevésbé. Így a soron következő Krúdy-tévéváltozat, a
Zsurzs Éva által rendezett Őszi versenyek
annak ellenére hiányt töltött be – Stefánia-környéki, kitartott képeivel –,
hogy stiláris tekintetben csak kellemes színvonalú utánzója a Huszárik által
kialakított Krúdy-adaptációs módozatnak. Garas Dezső, mint elcsapott zsoké
halálos bolyongása a délelőtti Városliget fénypászmái közt – a rilkei Őszi nap nyughatatlan emberét is
mintázva („ki most maga van, már marad magára”) –, meg-megszakítva ügetői
futamok lassításos flashbackjeivel: mindez 1975-ben, a nagy langyos
országpangás beálltakor egyáltalán nem tűnt időszerűtlen esztétizálásnak. Nemcsak
a Városliget maradt a helyén régi terjedelmében és valóban azokkal a
pászmákkal, hanem üzemelt az ügető is még (a Baross tér mellett istállóutca
húzódott, ahol lóverítékszag terjengett), és működött a Lipótmező. Igaz, a
’70-es évek elején eltűnt az utolsó olyan pincér-korosztály, amely az Újházy
tyúklevest okvetlenül talpazatos, merőkanalas fémtálban vitte ki, és amely
véletlenül sem nevezte a májgaluskát májgombócnak. A Ráday utcában akkortájt
megnyílt Vörös Postakocsiban (!) sunyi Vegeta-levest szolgáltak fel és mirelit
hasábburgonyát adagoltak, valamelyest drágábban, mint máshol (forintalapú
forgalomnál effélékben állt az „új gazdasági mechanizmus” éttermi vetülete). De
a maga idejében Krúdy is, amint azóta mi tesszük, ezernyi momentumot
búcsúztatott. Csupán a búcsúztatás módja
az nála, amely folytathatatlannak mutatkozik – az viszont 1930-ban is
különlegesnek számított. Bár ma sem kevesebb még a becses maradvány, mint
rengeteg, ehhez a módhoz már túlságosan, rettentően beszűkült az időnk.
Krúdynál a búcsúztató hangvétel megállapítási
élvezetek és felfedezői szenvedély bújtatására is szolgált (különben nem
foglalkoztatta volna annyira az „Üllei” vidéke sem). Tulajdonképpen tőle
tudjuk, hogy Budapest sehol sem titoktalan, hogy legzavarosabb kültelkei is
meglepnek egy álomszerű toronnyal vagy valami hasonlóval, hogy zilált
maradványossága maga is valamifajta szépség.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11512 |
