Veress József
Wajda festőként kezdte művészi pályafutását.
Senki sem lehet próféta a saját
hazájában – tartja a mondás, mely a filmvilágban nem mindig érvényes. Federico
Fellinit az olaszok istenítik, Andrej Tarkovszkijt – igaz, csak a nagy
fordulatot követően – az oroszok valósággal szentté avatták, ami pedig Andrzej
Wajdát illeti, immár évtizedek óta tartó permanens kultusszal ékesített élő
klasszikusnak számít Lengyelországban. Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy
népszerűsége szinte a hollywoodi sztárokéval vetekszik.
A
Mester iránt érzett áhítatnak látványosak a bizonyítékai. Évekkel ezelőtt, egy
kerek születésnapon magam is ott voltam a kilométernyi sorban a lelkes tisztelgők
között, akik köszöntötték a rendezőt, a kiadók pedig évek, sőt évtizedek óta ontják
a róla és művészetéről szóló könyveket. Csak a közelmúltban közel tucat (!) színvonalasmonográfia,
album, összeállítás látott napvilágot a Wajda-univerzum problémaköreiben.
Két friss újdonság.KrzysztofKornacki vaskos kötetben mutatta be a Hamu és gyémánt, azaz a legismertebb Wajda-opus történetét – a fogantatástól az utóéletig. A páratlanul érdekes dokumentáció közel félezer oldalon taglalja a legkülönbözőbb kérdéseket (a koncepció alakulása, az ihlető regény és a mozgóképi megvalósítás, a történelmi háttér, a szereplőválasztás, a forgatás körülményei, különböző beállítás-elképzelések, társadalmi visszhang, a kritikai reflexiók, a külföldi értelmezések stb.), igényes az elemzés, unikális a fotóanyag, eredetiek a források, a szerző figyelme minden elképzelhető részletre kiterjed. Mintaszerű, szinte tudományos igényű film-filológiai bravúr a munka, bár lenne hasonló magyar „testvére” (mondjuk a Szegénylegényekről vagy a Szerelemről).
*
Egy
másik reprezentatív nyomdatermék Wajda rajzait, festményeit, vázlatait
tartalmazza: a filmek születése előtt vagy közben megörökített vizuális
ötleteket, színek és vonalak fantáziadús halmazát, papírra rögzített
gyorsfényképeket kollégákról, benyomásokról, hangulatokról, élményekről, utazási
impressziókról, a tartalmas élet és izgalmas műhely megannyi emlékezetes
pillanatáról.
A
filmalkotók képzőművészeti érdeklődésére és invenciójára számos példát
ismerünk. EliaKazan gyakran idézett szentenciája szerint a rendezőnek mindenhez
értenie kell, így természetesenés főképpen a látvány mikroszkopikus részleteire
bontott elképzelésének, a hatáskeltő effektusok festői megtervezésének, az
ideális arányok és távlatok kialakításának valamennyi mozzanatához is. Andrzej
Wajda esetében a kötődés ehhez a másik Múzsához azért szorosabb az átlagosnál,
mert első stúdiumai szorosan ehhez a világhoz kapcsolódtak, köztudott, hogy
tanulmányait festőtanoncként kezdte a lódzi főiskolán. Az első szerelem
motívumát a magyarul is olvasható önéletrajzi vallomás magyarázza: A huszonnégy
tubus olajfesték, melyet a tizenöt éves ifjú annakidején kapott, felgyújtotta a
képzeletét.Állítása szerint ez volt életében a „legértékesebb ajándék”, ami
talán túlzás, de a lelkes elragadtatás szavai őszinték: „Különösen a festékek
illata maradt meg az emlékezetemben, még ma is, amikor néha ellátogatok a
Képzőművészeti Akadémia műtermeibe, a festék illata hat rám a legerősebben, és
arra emlékeztet, hogy ha nem vagyok olyan gyenge jellem, hosszú életem során
sok-sok boldog órát tölthettem volna festéssel.” (A film és más hívságok – Osiris Kiadó Bp. 2002. Ford. Éles Márta)Tegyük
hozzá az őszinte feltárulkozáshoz: ami elveszett a réven, később gazdagon megtérült
a vámon. Az érdeklődés megváltozása fölerősítette az irodalmi inspirációkat s miután
forgatni kezdett, egymás után kerültek vászonra Wajda tolmácsolásában a jeles
prózai és drámai darabok celluloid-változatai.
Miért
aludt el kezdeti eufóriájának lángja s mi magyarázza, hogy később mégis újra és
újra visszatért a festészethez? Meggyőző a vallomás: elvesztette a hitet
önmagában, szegényesnek és kiforratlannak találta képzeletvilágát. Noha több
barátja volt a festők, mint a filmesek között, kitartás híján megfutamodott: „Féltem,
hogy csupán egy leszek azok közül, akik elvégezték a Krakkói Képzőművészeti
Akadémiát.” A kalandnak és a tapasztalatoknak azonban hasznát vette
pályaválasztásának módosítása után is – ha úgy tetszik, vérbeli profi
amatőrként. Immár görcsök nélkül tért vissza időnként korábbi kedvteléséhez.
Feltűnő
a gyűjteményben publikált rajzok sokszínűsége. Dominánsak a válogatásban a
puritán technikával elkészített hommage-variációk. Markáns karakterek, beszédes
arcok néznek ránk az oldalakról. A szigorú tekintetű NagisaOshimáról, Robert
Altman nyugalmat árasztó sziluettjéről, a töprengő Gustav Holoubekről, az
Ateneum-színházbeli játszótársról, a derűs JerzySkolimowskiról, a kiváncsi Paul
Mazurskyról, a szigorú VolkerSchlöndorffrólszinte „beszélnek” a skiccek.
Kidolgozott portréfotók sem lehetnének élesebbek.Még a morózus Godard is
modellt ült szerzőnknek. A szent szörnyeteg, aki rendszerint elbarikádozta
magát a szakmától, szokatlan nagyvonalúsággal megnyílt előtte: a kísérőszövegből
megtudjuk, hogy a francia rendező fel akarta kérni pályatársát egy stúdiómogul
szerepének eljátszására (a terv meghiúsult). A hála: modellje megörökítette a sötét
szemüvege mögé rejtőző figura kesernyés fintorát. Jobban járt a testi-lelki jóbarát,
RomanPolanski. Az őt megidéző könnyed pasztelltöredék 1981-ből való, amikor az
ég éppen zengett, s a tékozló fiú hazatért, hogy az otthoni színházban
eljátssza Mozartot az Amadeusban.
A
tételeknek számos darabja tekinthető kinematográfiai „mellékterméknek”. Szergej
Eizenstein hatásáról árulkodik egy korai mappa: a még főiskolás Wajdát a Jégmezők lovagja impozáns kompozíciói ihlették
meg. Mérnöki tervezést egyébként a szovjet rendezőtől is tanult. Több emlékezetes
Wajda-film szuggesztív vízióira ráismerhetünk embrionális állapotukban is (Lotna, Pilátus és a többiek, Menyegző,
Ördögök, A karmester, Szerelmi krónika
stb.). Meghitt találkozások tükrei a japán metszetek. Bensőséges személyesség
hatja át az összes papírt: Andrzej Wajda emócióval átfűtötten mutatja meg barátait,
ismerőseit, megfigyeléseit. Lefegyverző a kidolgozás cizellálatlan egyszerűsége.
Woody Allen nevét feltehetően akkor is ismernénk, ha csak humoreszkeket írt volna és sosem vonul műterembe. Ingmar Bergman, a tollforgató prózai remekekkel gazdagította a világirodalmat, melyek – a celluloid-életműtől függetlenül – örökbecsűek. Talán nem tévedek, amikor azt állítom: Andrzej Wajdaecsettel és ceruzával kreált víziói egyetlen filmjének ismerete nélkül is megérdemelnék a fekete-fehér és szivárványszínekben pompázó nyomdafestéket.
Andrzej
Wajda: Rysunki z calegozycia–
SwiatKsiazki,Warszawa 2011.
KrzysztofKornacki:
Popiól i diament AndrzejaWajdy – Slowo/Obrazterytoria,
Gdansk 2011
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11511 |
