Pályi András
A lengyeleknél még él a filmgyártás tévés patronálásának gyakorlata, amiben a közszolgálati televízióé a főszerep.
Az év meglepetése, az év botránya, az év
szenzációja, tabudöngető, extrém történelmi szemléletű film, partizánballada,
lélektani dráma, háborús thriller: ilyen, egymással feleselő kifejezésekkel
találkozom, ha Marcin Kryształowicz Hajtóvadászatának
visszhangját böngészem, amely tavaly a gdyniai lengyel filmfesztiválon
besöpörte a legfontosabb díjakat (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb
forgatókönyv plusz jó pár színészi elismerés), és amely a Lengyel Intézet által
hagyományosan – immár tizenkilencedszer – a budapesti Művész moziban (és idén a
szombathelyi Agora kulturális központban is) megrendezett Lengyel Filmtavasz kétségkívül egyik legmegrendítőbb darabja volt. A
negyvennégy éves rendezőnek, aki költőként, novellistaként is publikál, és
állítja, hogy „irodalmi ihletből” dolgozik, ez a harmadik nagy játékfilmje, a
forgatókönyv, mint mindig, most is saját munkája, bár egyszer már elnyerte a
legjobb rendezés díját Valamit elvettek
tőlem című kisfilmjével, még végzős rendezőhallgatóként az 1999-es New
York-i nemzetközi diákfilmfesztiválon. A Hajtóvadászatot
apjának, a Honi Hadsereg (közismert lengyel rövidítése szerint az AK) egykori partizánjának
ajánlja, a film a német megszállás alatt egy közelebbről meg nem határozott
erdőben tanyázó partizánosztagról szól, de ugyancsak szokatlan módon közelít a
témához.
Vidra káplár, aki
jellemzően a láthatatlan éjszakai ragadozót választotta földalatti fedőnévül, a
rárótt feladat szerint maga is vidraféle titkos vérengző, ő hajtja ugyanis
végre a kollaboránsok kivégzését, becsábítva az illetőt az erdő sűrűjébe, hogy
ott tarkón lője. Marcin Dorociński, aki eljátszott már egy-két AK-partizánt,
ritka hitelességgel jeleníti meg a figurában a feladatát „szakmai hozzáértéssel”
végző gyilkos brutalitását és alig pislákoló, mégis elfojthatatlan emberi
érzésvilágát. Itt nincs szó többé eszményekről, hitről, hazáról,
önfeláldozásról, csak megtorlásról, leszámolásról, bosszúról, és mintegy mellékesen
árulásról, hűségről. Kryształowicz szakít a lineáris mesemondással, nem kíván a
motivációval bíbelődni, így a dermesztő thrillert kétségkívül áthatja bizonyos
balladai homály, sosem derül ki, az éhhalál szélén vegetáló partizánosztag
mivégre húzódik meg a sűrűben, hogyan kerültek ide, mit miért vállalnak, csak
azt látjuk, hogy elemi életfunkcióik kielégítése is iszonyú nehézségekbe
ütközik. Afféle végső hely ez az erdő, kulturális és humánus kötöttségeiktől
megfosztott lények terepe, ahol, akár valami mitikus őstörténetben, egyszerre
mégis a hűség és az árulás lesz a tét, hisz miközben Vidra volt gyerekkori
pajtásánál, a jómódú molnárnál vendégeskedik, aki lepaktált a megszállókkal, és
akit a felesége súg be az AK-nál, akit tehát az erdőbe kell csalnia és ki kell
nyírnia, addig Fruska, aki ápolónőként oszlopos tagja az osztagnak, a Gestapo
által elhurcolt húga szabadon engedése fejében elárulja rejteküket. Most akkor itt
a hajtóvadászat, amitől az első perctől tartottak? Ez sem tudható. Egy biztos: amíg
gyilkolni tudsz, élsz, ám bármely pillanatban véged lehet – mondja
Kryształowicz, aki szerint nincsenek többé hősök, a háború mindenkit deformál
és kivetkőztet önmagából: az agresszort, az áldozatot, az ellenállót, a
pártatlant, a lavírozót, a haszonlesőt.
Magyarán vége a
hőskorszaknak. Gondoljunk bele, 1939 őszén Lengyelország a föld alá vonult, a
szláv testvériségben bízó tisztikart, amely a Szovjetunióba menekült, Katyńban
lemészárolták. Az AK partizánjai, akik csak a londoni emigráns kormányt
ismerték el, azaz öt kemény évig tartó hitleri hódítás után a Vörös Hadsereggel
is felvették a harcot, a rendszerváltásig hazaárulónak számítottak, nem
lehetett őket hősnek nevezni. És most az egyik egykori hérosz fia kijelenti: a
háborúban nincsenek hősök, mert a háború pusztít, nem csupán a városokat,
létesítményeket, utakat, hanem magát az embert, belül, azt is, aki élve megússza,
és ez a belső rombolás jóvátehetetlen, végzetesebb, mint az épített környezet
romba dőlése. Nem csoda, hogy a Hajtóvadászat
körül felizzott a vita, akár tizenkét éve a Jedvabne-ügy kirobbanásakor,
amikor a közvéleménynek azzal kellett szembenéznie, hogy bizony a háború alatt a
lengyelek nemcsak mentették és bújtatták a zsidókat, hanem adott esetben saját
kezűleg rájuk is gyújtották a pajtát. Paweł T. Felis néhány hónapja, számba
véve a készülő lengyel filmeket, arról értekezett a Gazeta Wyborcza hasábjain, hogy „a lengyel mozi egyre inkább
elfordul a jelentől és mind többet beszél a történelemről”; ha így van, ebben a
trendben Kryształowicz Hajtóvadászata
nyilván fontos állomás. Neki a történelmi téma nem kosztümös látvány, hanem
egyéni és nemzeti önvizsgálat: mai tudással megvonni a múlt mérlegét.
A Lengyel Filmtavasz persze nem a készülő, hanem a kész filmekből
válogat, és így az elmúlt esztendőre visszatekintve, úgy tűnik, a szervezők
jellemzőbbnek érezték a kortársi témát, a nyolc műsorra tűzött nagy játékfilm
közül öt minden további nélkül besorolható e címke alá, egyedül az elsőfilmes
Anna Wieczur-Bluszcz Légy focista
mindhalálig-ja egy focirajongó apa fociidegen fiáról fordul a nem túl
távoli múltba, a hetvenes évekbe, érzékletesen elevenítve meg a pártállami
Lengyelország hétköznapi miliőjét. A mai téma korábbi primátusa alighanem annak
is betudható, hogy a lengyeleknél még él a filmgyártás tévés patronálása,
amiben a közszolgálati televízióé a főszerep, de a mostani repertoárból az Apám biciklije például a legismertebb
kereskedelmi csatorna, a Polsat szponzorálásával született. Bizonyos jelek arra
mutatnak azonban, hogy változik a helyzet. A Gazeta Wyborcza imént idézett filmkritikusa nemrég e kérdésnek is
utánajárt, és Kevesebb lengyel film lesz című
helyzetjelentésével meglehetősen felajzotta a kedélyeket. Írásának alaptétele, miszerint
„egyre drágább a filmgyártás, és egyre kevesebb rá a pénz”, mondhatni közhely,
ám annál érdekesebb, amit a televíziós előfizetési díjaknak a gazdasági
recesszió következtében megcsappanó befolyásáról mond (pár év alatt a 60-80%-ból
14% lett), miközben nincs törvény az elmaradt előfizetési díj behajtására, így
a köztévének egyszerűen kiürült a filmes kasszája. A tavalyi ötven film helyett
idén nem lesz több harmincnál.
Az is önmagáért beszél, hogy a Lengyel Filmtavasz műsorán szerepelt két nulla költségvetésű, kézi
kamerával, gratis játszó színészekkel forgatott mű is: a Heniek, egy autószalonban bonyolódó, kissé enigmatikus krimi, és Öld meg a hódot címmel Jan Jakub Kolski,
az egyik legismertebb és legrenitensebb mai rendező új alkotása egy
Afganisztánból hazatért katona belső tipródásáról, amelyet mind ez ideig
lengyel moziban még nem vetítettek, de Karlovy Varyban már díjat nyert. És ne
hagyjuk említés nélkül a fiatal lengyel és magyar filmproducerek kétnapos
konferenciáját sem, amelyre a seregszemle társrendezvényeként került sor a
Lengyel Intézetben, hisz itt is – a pályakezdők támogatása és az együttműködés
mellett – a filmgyártás nehéz financiális helyzete volt a téma. A varsói Munk
Stúdió Harminc perc címmel beindított
kezdeményezése is idevág: kezdő rendezőknek kívánnak profi műhelyt biztosítani
a színre lépéshez; a konferencia két napján a játékfilmek mellett négy így
készült kisfilmet is láthattunk, egyébként rendhagyó módon két hasonló magyar
kisfilm társaságában.
Az idei seregszemle amúgy
is láthatóan az új filmes nemzedéket kívánta exponálni: a Heniek két fiatal alternatív filmes – Ewa Kowalewska és Grzegorz
Madej – alkotása, Maria Sadowska Nőnapja is erőteljes, kivételes társadalmi
érzékenységről tanúskodó rendezői debüt egy élelmiszerüzlet-hálózat
gazdaságilag zsarolt (női) dolgozóiról és az üzletvezetői pozícióért nagy árat
fizető Halináról, aki végül szembefordul a mechanizmussal, sikerrel vív meg az
arctalan Mammonnal, amiről akár Steven Soderbergh Erin Brockovicha vagy Frank Capra Becsületből elégtelenje is eszünkbe juthat. Tudniillik happy enddel
záruló, hamisítatlan családi film a Nőnap,
ahogy a már említett Apám biciklije
is, noha ez már húsz éve a pályán lévő alkotó, Piotr Trzaskalski műve, egy
nagyapa-apa-unoka családi trió, amely ékesen – zsiványul és idillikusan – tesz
tanúságot a férfiak férfiak iránti értetlenségéről. Hasonló hangot üt meg az
idősebb nemzedék képviseletében Jerzy Domaradzki is, aki a ragyogó komikusi
vénával rendelkező Marian Dziędzielnek teremt ritka alkalmat Az ötödik évszakkal, hogy hatvanon felüli
amorózóként arasson sikert egy érzelmes-kalandos-melodramatikus, ízig-vérig mai
vígjátékban.
A lengyel filmhét igazi
meglepetésével azonban az Imagine szolgált,
ez a lengyel-francia-portugál-brit koprodukcióban, angol, német, portugál,
román színészekkel forgatott új Jakimowski-film. A lisszaboni vakok intézetébe új
oktató érkezik, Ian, hogy megtanítsa az ekholokáció, azaz a tárgyakról
visszaverődő hang segítségével tájékozódni a vak gyerekeket. Ám ehhez – hogy delfinek
és denevérek módjára igazodjanak el a világban – fel kell szabadítania a
képzeletüket, ami nem megy kockázatok nélkül. A most ötvenéves, végzettsége
szerint filozófus Andrzej Jakimowskinak eddig mindössze két játékfilmje volt (Bandzsíts, Cselek), de mindkettő hasonlóan sarkalatos létkérdéseket
feszegetett, nyert is velük kéttucatnyi díjat. Az Imagine folytatja sort: igazi metafizikus mű, lélegzetelállító
belső expedíció a képzelet hatalma és csapdái nyomában. Az intézet végül
elbocsátja Iant tanainak veszélyessége miatt, ám addigra az őt gyanakodva
hallgató Ewa és közte átszakad a gát. Ian elment, Ewa vakon, bot nélkül elindul
utána. És megtalálja, eligazodik a forgalmas, zúgó városban. A figyelem és a
képzelet csodája összehozza és végképp kiszolgáltatottá teszi őket. Mint
bármely más szerelmest. Csakhogy ők tisztán látják veszélyeztetettségüket. „Mert
a világtalanok többet látnak, mint a látók” – mondja Jakimowski. És lám, többet
is vállalnak. Bölcsek lesznek és merészek, a hőskorszak utáni kor hősei.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11510 |
