Baski Sándor
Mi késztet valakit arra, hogy élete kockáztatásával feljusson egy üres hegycsúcsra? A kérdésre nem csak a laikus közvélemény, a filmek is keresik a választ.
Kevesen tudják, de 1996 május 23-án
jelentős filmtörténeti esemény zajlott le a világ tetején: a Mozi ezen a napon
hivatalosan is meghódította a Föld legmagasabb pontját. A David Breashears
operatőr és a legkiválóbb amerikai hegymászó, Ed Viesturs által vezetett
expedíció ugyanis – néhány serpa közreműködésével – feljutatott egy speciális
IMAX kamerát a Csomolungma csúcsára, hogy később egy dokumentumfilmben tárják a
nagyközönség elé az elképesztően látványos 70mm-es felvételeket (Everest – A remény csúcsa,1998).
Ez a szimbolikus pillanat
persze csak betetőzése volt egy hosszú folyamatnak: a Film már jóval korábban
birtokba vette a hegyeket. A miérteket aligha kell kutatni – kevés ideálisabb,
mozgóképre kívánkozóbb téma létezik a természet erőit megkísértő hegymászókénál,
akik a győzedelmes és a tragikus hős romantikus szerepére egyaránt kiválóan
alkalmasak. A tomboló hóviharban rendíthetetlenül menetelő szakállas
férfiemberből épp oly könnyű ikonikus-mitikus figurát faragni, mint a barázdált
arcú westernhősből. Ami utóbbi számára a ló, a cowboykalap és a revolver, az a
hegymászónak a kötél, a karabiner és a jégcsákány, a drámai csúcspontot pedig –
a párbaj feszült pillanatai helyett – maga a csúcstámadás jelenti. A cselekmény
felépítése során sem kell a sablonoktól elrugaszkodni, a klasszikus
arisztotelészi hármas tagolás szinte kínálja magát, függetlenül attól, hogy
elsősorban akciófilmként, thrillerként vagy drámaként működik a történet. Az
első felvonás az enumerációé – megismerjük az alaptábort elfoglaló szereplőket
–, a második rész a felfelé vezető viszontagságos utat dokumentálja, az utolsó
harmadban pedig a maroknyi vagy egyedüli túlélő megkísérli a csúcstámadást,
majd utolsó erejével megpróbál lejutni a hegyről.
A jó hegymászófilmet azonban nem csak arról lehet megismerni, hogy egy izgalmas drámai történetet mesél el lenyűgöző természeti kulisszák között, hanem arról is, hogy választ keres a legfontosabb kérdésre – mi motivál valakit arra, hogy élete kockáztatásával feljusson egy üres hegycsúcsra?
A hegymászás ideológiája
Amíg még léteztek
meghódítatlan pontjai a Földnek, a válasz magától értetődőnek tűnt. Elsőnek
lenni valamiben, és ezáltal kiemelkedni az arctalan tömegből, elemi emberi
igény. Azok a filmek, amelyek egy-egy híres, „történelmi jelentőségű” mászást
választanak témául, így elsősorban mozgóképes emlékműként funkcionálnak,
egyszerre tisztelegve a hős(ök), és úgy általában a végtelen emberi akaraterő
előtt. Ugyanakkor – némileg ironikus módon – kritikával is illethetik azt a
kort, és azokat az embereket, akik valamilyen ideológia zászlaja akarják bevenni
a csúcsot.
Az ismeretlen területek
meghódítása mindig is nemzeti presztízscélnak számított, legyen szó új
kontinensek felfedezéséről vagy az űrversenyről, de a hegymászófilmek tanúsága
szerint a komoly alpinista hagyományokkal büszkélkedő németeknél kiváltképp rátelepedett
a politika erre a sportra. Mindezt legjobban talán a Nordwand (2008) illusztrálja, amely a svájci Alpokban található
Eiger hírhedt északi oldalának 1936-os meghódítási kísérletét dolgozza fel. Philipp
Stölzl rendezése rögtön egy Filmhíradóval nyit, amelyből kiderül, hogy a
közelgő berlini olimpia lázában égő náci rezsim erősen ambicionálta a gyilkos
falként (Mordwand) emlegetett hegyoldal német bevételé, olimpiai babérkoszorút
ígérve annak, aki először lép a csúcsra. Az illetékes szervek emellett
utasításba adták a sajtónak, hogy kiemelten foglalkozzanak az Eiger ostromával.
A film két főhőse, a német seregben szolgáló Toni Kurz és Andi Hinterstoisser
sem maguktól, hanem a Berliner Zeitung munkatársainak ösztönzésére veszik
célkeresztbe az Eigert. (A valóságban ez aligha így történt.) A politika iránt
egyáltalán nem érdeklődő párosnak nem csak a szeszélyes hegyoldalt kellene
legyőznie, hanem a rivális mászókat, köztük két nácibarát osztrákot.
Miközben az alpinisták
élet-halál harcot folytatnak a jéggel borított sziklákon, a média képviselői a
közeli luxusszállodából tudósítják a német népet. A Berliner Zeitung ideológiailag
jól képzett szerkesztője nyíltan kifejti, miről szól számukra a történet: „A
német hódítószellem a heggyel való küzdelem során testesül meg (…) A német hős
arról álmodik, hogy felküzdi magát a csúcsra, miközben a világ a lábai előtt
hever.” Majd amikor Kurz és Hinterstoisser sérült riválisaik érdekében visszafordulnak,
feladva ezzel a küldetést, a szerkesztő csalódottan veszi tudomásul, hogy „ezek
nem a győzedelmes németek közé tartoznak”, és úgy dönt, nem számolnak be az
újságban a történtekről.
A brit-kanadai
koprodukcióban készült, de ugyancsak a német hegymászás egyik fontos fejezetét
feldolgozó A Nanga Parbat meghódítása (The
Climb, 1986) már nem a náci diktatúra idején játszódik, de jól érzékelteti,
hogy a csúcs bevétele békeidőben is szimbolikus aktusnak számít – csak épp nem
feltétlenül ugyanazt jelenti az expedíció szponzorai és vezetői, mint a
hegymászók számára. Dr. Karl Herligkoffer, az expedíció irányítója is a nemzeti
büszkeségre apellál, amikor felidézi annak a 31 német hegymászónak – köztük
saját féltestvérének – az emlékét, akiket „megölt” a Nanga Parbat. Utódiaknak
ezért értük, és Németország dicsőségéért kell elsősorban legyőzniük a „gyilkos
hegyet”, másodsorban pedig illene megelőzniük az ugyanebben az időben a
Csomolungmát ostromló, Edmund Hillary vezette angolokat. A csoport legkiválóbb
alpinistája, Hermann Buhl (Bruce Greenwood) másképp gondolkodik, ő kizárólag
saját magáért mászik, és a végén valóban egyedül hódítja meg a csúcsot. A történet
szerint azonban mégsem élné túl a kalandot, ha a lefelé vezető úton elhunyt
honfitársának szelleme nem jelenne meg, hogy lelket öntsön belé, és
emlékeztesse rá: egyedül állt ugyan a csúcson, de vele voltak mindazok, akik
korábban próbálkoztak; Buhl „mindössze” helyére tette az általuk felépített
piramis utolsó kövét.
Némileg árnyaltabban
tárgyalja a „kiért mászunk”-kérdését a Joseph Vilsmaier rendezte Nanga Parbat (2010), amely az 1970-es,
nem kevésbé híres német expedícióról szól. Ennek is Dr. Karl Herligkoffer a
vezetője – ezúttal Karl Markovics alakítja –, aki a történet tanúsága szerint
nem sokat változott. Továbbra is Németország hírnevének öregbítése motiválja,
és ugyanúgy egy szigorúan szabályozott, katonai jellegű operációként próbálja
az expedíciót irányítani. A múlt önmagát ismétli: most is egy öntörvényű
hegymászó-zseni keseríti meg az életét – Hermann Buhl méltó utóda, a mára már
alpinista legendának számító Reinhold Messner, aki öccsével, Güntherrel vesz
részt az expedícióban. Amikor Herligkoffer a Nanga Parbat legyőzéséről szónokol, így reagál: „Nekem az is elég, ha megmásszuk.”
Őt legalább annyira a veszély, a kockázat, az új útvonalak felfedezése izgatja,
mint a csúcs meghódítása. A gyors és spontán cselekvésben hisz, a megérzéseiben
jobban bízik, mint az előzetes tervekben, amelyeket szerinte a kiszámíthatatlan
természeti körülmények bármikor felülírhatnak.
Ez a szemléletbeli konfliktus szinte minden hegymászófilmben központi szerepet kap, és általában eljön az a pillanat, amikor az ösztönei által vezérelt alpinista megtagadja az alaptáborból dirigáló – a hegymászók helyzetéről tehát csak közvetett információkkal rendelkező – vezető parancsait. Bátorsága az esetek többségében kifizetődik, sőt éppen ezen döntésének köszönhetően válhat igazi, autonóm hőssé.
Alázat és arrogancia
A hegymászófilmek
azonban aligha a meggondolatlan cselekvést ünneplik, éppen ellenkezőleg, sugallatuk
szerint a hübrisz bűnébe eső, elbizakodott alpinistáknak jóval nagyobb esélyük
van rá, hogy a végzetükbe gyalogoljanak. A forgatókönyvírók ezt a konfliktust
is jó érzékkel dramatizálják: az óvatos és a vakmerő hegymászó archetipikus
figurája a legtöbb filmben megjelenik, sőt sokszor ez a szembenállás működteti
az egész történetet.
Ilyen a Reinhold Messner
ötletéből íródott, Werner Herzog által rendezett Kegyetlen hegycsúcs (1991) is, amely egyben azt is érzékletesen
illusztrálja, hogy a média – a politikához hasonlóan – miként használja fel
saját céljaira a mászókat. A Donald Sutherland által alakított televíziós
producer saját falmászó-showjának ifjú győztesét veszi rá arra, hogy próbálja
meg – a kamerák jelenlétében – meghódítani a patagóniai Cerro Torrét, egy veterán hegymászó, Roccia
társaságában. A kettejük közti, kezdettől nyilvánvaló – és a producer által
tovább szított – ellentét a hegy lábánál eszkalálódik, amikor az expedíciót
vezető Roccia a rossz időjárás miatt nem hajlandó megkezdeni a mászást, amit az
önbizalomtól és tettvágytól duzzadó Martin nehezen vesz tudomásul. Végül a
tiltás ellenére nekiindul a hegynek, majd miután barátja halálos balesetét
követően visszafordul, azt hazudja – a producer ösztönzésére –, hogy sikerült
feljutnia a csúcsra. A végzetét azonban nem kerülheti el, mert a (szakmai)
közvélemény kételkedik a története hitelességében, ezért hogy megmentse
becsületét, úgy dönt, „újból” meghódítja a csúcsot. Roccia mindeközben,
megszakítva a kapcsolatot a külvilággal, Patagóniában, a Cerro Torre közelében
marad, hogy kiismerje a hegyet. A fináléban nem is lehet kérdéses, hogy az
elbizakodott, a mászásra pusztán versenyként tekintő fiatal, vagy a természet
erőihez alázattal és a megismerés szándékával közeledő Roccia éri el a céljait.
Hasonló az
alapszituációja a Martin Campbell rendezte Jég
és föld közöttnek (2000) is, amelyben a Bill Paxton által alakított
arrogáns hobbimászó, Elliot Vaughn egyértelműen negatív szereplőként tűnik fel.
A K2 legyőzését megcélzó expedíciónak papíron ő csak a finanszírozója, a
vezetői feladatokat egy tapasztalt alpinistára, Tom McLarenre bízza. Amikor
azonban utóbbi a közelgő vihar miatt – már a csúcs közelében –, abortálná a
küldetést, nem hajlandó engedelmeskedni. Önhittségének köszönhetően az emberei
szörnyethalnak, ő maga pedig, két társával együtt, belezuhan egy gleccserszakadékba.
A mentőexpedíciót egy, a Kegyetlen
hegycsúcs Rocciájához hasonló
veterán hegymászó vezeti, aki maga is a Himalájában él remeteként, évekkel
ezelőtt szerencsétlenül járt felesége holtteste után kutatva. (Egy vérbeli hollywoodi
fordulat nyomán természetesen kiderül, hogy anno az asszony halálát is Vaughn arroganciája és egoizmusa okozta.)
A tanmesének is beillő Halál a Himaláján (1997) szintúgy a főszereplők elbizakodottságára vezeti vissza a tragédiát. A sajnálatosan alacsony színvonalú tévéfilm az egyik túlélő, Jon Krakauer visszaemlékezései nyomán próbálja rekonstruálni az egyetlen nap alatt 9 emberéletet követelő 1996-os Csomolungma expedíció történetét. A közösen mászó, de két külön csoportot vezető új-zélandi Rob Hall és az amerikai Scott Fischer a film olvasatában gyökeresen eltérő elveket követnek. Előbbi ragaszkodik hozzá, hogy kliensei – olyan lelkes amatőrök, akik fizetnek azért, hogy feljutassa őket a világ tetejére – betartsák a 14:00-ás szabályt, vagyis ha nem érnek fel délután 2-ig a csúcsra, akkor forduljanak vissza. Fischer ellenben nem ilyen szigorú, ő engedi, hogy „mindenki ráérezzen a saját ritmusára”. Hall szerint pontosan az ilyen fegyelmezetlenségek miatt szoktak meghalni az emberek a Himalájában, mire az amerikai úgy riposztol, hogy az ő csoportjával ez nem fordulhat elő, sőt pökhendien kijelenti: „legyőzhetetlenek vagyunk”.
Mindenki magáért
Ha kizárólag a Halál a Himalájánhoz hasonló
B-kategóriás filmekből tájékozódnánk, akkor még el is hihetnénk, hogy a hegyek
közt a túlélés egyetlen záloga az óvatosság, míg a vakmerő, istenkísértő
kalandorok mindenképpen elbuknak. A valóság természetesen nem ennyire fekete-fehér,
és azok a hitelesebb hegymászófilmek, amelyek legalább megpróbálják
érzékeltetni a helyzet összetettségét.
A Broadway színdarabból
adaptált Ki itt felmászol... (K2, 1991) ebbe a kategóriába tartozik,
noha látszólag ugyanarra az ellentétpárra épít. Két főhőse egymástól alig
különbözhetne jobban: Taylor egy gátlástalanul rámenős, adrenalin-junkie
ügyész, vérbeli yuppie, aki egy Bret Easton Ellis regényből sem lógna ki –
kedvenc olvasmánya Szun-cétől A háború
művészete –, míg legjobb barátja, Harold, introvertált, családjának élő,
végletekig megfontolt és aggodalmaskodó fizikus. A két férfi lehetőséget kap
rá, hogy egy expedíció keretében felmásszanak a K2-re, a Föld második
legmagasabb hegycsúcsára, ahol még egyértelműbbé válik a kettejük habitusa
közti különbség. Taylor ugyanolyan nyers magabiztossággal mozog az
alaptáborban, mint odahaza a tárgyalóteremben, az expedíció tapasztalt
vezetőinek döntéseit pedig gond nélkül megkérdőjelezi. Barátját figyelmezteti
rá, hogy odafent csak magára számíthat, és később ezt egy önző húzásával
illusztrálja is: amikor dönteni kell arról, hogy melyik két hegymászó induljon
el a csúcstámadásra, saját maga mellé partnernek nem Haroldot javasolja. A
végeredményt illetően azonban szinte mindig az ő stratégiája bizonyul nyerőnek,
nem véletlen, hogy sikerül végül – Harolddal együtt – feljutnia a csúcsra.
A Nanga Parbat meghódítása és a Nanga
Parbat hőseinek története is azt illusztrálja, hogy a csökönyösség, a megszállottság
és az egoizmus – Dr. Karl Herligkoffer illeti ezekkel a jelzőkkel Hermann Buhlt
– extrém körülmények közt akár erénynek is számíthatnak. Bizonyos magasság felett
ugyanis megváltoznak a játékszabályok, és aki ezt nem veszi tudomásul, az az
életével fizet. A magashegyi hegymászásról szóló filmek legizgalmasabb momentumai
éppen azokhoz az ellentmondásos helyzetekhez kapcsolódnak, amelyekben egyén és
közösség drámai módon szembekerül egymással.
A közösen mászó
alpinisták egyfelől bajtársukként tekintenek egymásra – egy szubkultúrába
tartoznak, ugyannak a külvilág által megfejthetetlen szenvedélynek hódolnak –,
sokszor ráadásul még szó szerint is össze vannak kötve. Ennél szorosabb
sorsközösség aligha képzelhető el, a gyakorlatban viszont – ahogyan azt a Halál a Himaláján narrátora
megfogalmazza – 8 ezer méter felett már nem létezik olyan, hogy csapat,
mindenki magáért felel. Ekkor érkezik el az a drámai pillanat, ahol az
egymásrautaltság, a szolidaritás és az önzetlenség – mindazon értékek, amelyek
a tengerszint közelében a normát jelentik – a túlélés szempontjából teherré
válnak.
Az íróknak-rendezőknek
nincs nehéz dolguk, ha ezt a függő
helyzetet egy metaforával akarják érzékeltetni, vagy csak a lehető
legplasztikusabb módon bemutatni. Alig van olyan hegymászófilm, ahol a főhős ne
kerülne választás elé: magát mentse vagy a társát? A Jég és föld között rögtön egy ilyen – nehezen überelhető –
jelenettel nyit. Az Apa, a Fiú és a Lány közösen másznak egy sziklafalon,
amikor baleset történik, és az Apa lezuhan, magával rántva mindkét gyerekét. A
három ember egyetlen vékony kötélen függ a mélység fölött, és csak egy kiút
kínálkozik: a Fiúnak el kell vágnia az Apa kötelét, hogy legalább ő és a húga
életben maradhasson. A filmben később ez a szituáció, más-más verzióban, újra
és újra visszatér, de hasonló jelenettel a Nordwandban,
a Nanga Parbatban, a Ki itt felmászol... -ban és a Függő játszmában is találkozhatunk.
Még ennél is nehezebb a főszereplők dilemmája, amikor látszólag nincsenek azonnali döntéskényszerben, és van legalább néhány percük vagy órájuk, hogy átgondolják, mit tegyenek. Tipikusan ilyen helyzet az, amikor a társ balesetet szenved, vagy bármilyen egyéb okból nem tudja folytatni a mászást. Ha a főhős vele marad, esetleg megpróbálja lerángatni a hegyről, nagy valószínűséggel mindketten meghalnak – ez történhetett a Kancsendzöngán szerencsétlenül járt két magyar hegymászó, Erőss Zsolt és Kiss Péter esetében is –, ha viszont a sorsára hagyja a másikat, egész további életében kínozni fogja a bűntudat, és a közvélemény megvetésére is számíthat. A hegymászófilmek szereplői erre többnyire nem hajlandóak (Nanga Parbat), vagy csak a mozgásképtelenné vált társ hosszas unszolására teszik meg (Nordwand), esetleg később mégis visszatérnek, hogy megmentsék (Ki itt felmászol...).
*
Nincsenek tehát szűkében
drámai potenciálnak a hegymászó mozik, az elmúlt 25 évben készült filmek a
(magashegyi) hegymászás legizgalmasabb kérdéseit és ellentmondásait
többé-kevésbé képesek is voltak tematizálni. Ezért meglepő, hogy egyelőre nem
született meg az a fikciós alkotás, amely nem csak „A” hegymászófilmként, de a
filmtörténeti klasszikusok közé sorolható, nagybetűs mozgóképként is megállná a
helyét.
Meglehet, a valóság
túlságosan erős konkurenciának bizonyul a fikció számára. A nyolcezres csúcsok
közelében olyan történeteket produkál az élet, amelyek önmagukban, egy
beszélőfejes dokumentumfilmben elmesélve is kellően megrázóak, az adaptálás
során kiszínezni vagy tovább dramatizálni felesleges őket. Ezt ismerte fel Kevin
Macdonald, akinek sikerült a témához leginkább illő formátumot megtalálnia. A Zuhanás a csendbe gyönyörűen
fényképezett felvételeivel és pazar hangkulisszájával tökéletesen bemutatja,
milyen érzéki élmény lehet egy jeges hegyoldalt meghódítani, és ezzel többet
árul el a megszállott alpinisták motivációiról, mint bármelyik korábbi
hegymászófilm. Főszereplői azonban nem a kamera által követett hegymászók – ők
csak a két mesélő, Joe Simpson és Simon Yates avatárjai. Macdonald dokudrámája utóbbiaknak
köszönhetően kel életre, hiszen a velük megesett, majdnem tragédiával végződő
kalandról náluk érzékletesebben és átélhetőbben senki más nem tudna beszélni –
az igazi dráma az ő arcukon játszódik le, miközben felidézik, újraélik az
eseményeket. Ők első kézből tapasztalhatták meg, mit él át az, aki kénytelen
elvágni azt a kötelet, amelynek a másik végén a magatehetetlen társ lóg, és
hogy milyen érzés mínusz 30 fokban, egyedül szembesülni a biztosnak tűnő
halállal.
Egyvalamiben azonban a
hegymászásról készített dokudrámák és a fikciós filmek megegyeznek: az alkotók –
a jelek szerint – csak a tragikus, vagy a győzedelmes hősökre kíváncsiak, „egy
eseménytelen visszafordulás” – ahogy a Nordwand
cinikus újságírója fogalmaz – pedig végképp nem érdekel senkit. A valóságban
azonban épp azoknak van esélyük a túlélésre, akik, ha nem megfelelőek a
körülmények, képesek akár száz méterrel a cél előtt visszafordulni. A csodálatot
és a filmesek kitüntető figyelmét ők is ugyanúgy megérdemelnék, hiszen nekik
még inkább sikerült legyőzni saját magukat, mint azoknak, akik mindenáron a csúcsra törtek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 32-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11508 |
