Varró Attila
Az idei Superman-film sci-fit farag a hagyományos szuperhős-meséből
Superman 75 éves karrierje óta a
science-fiction zsánervetületének számít a szuperhős-tematikában, de soha oly
közel nem került szülőműfajához, mint az évfordulós rebootban. Zack Snyder, aki eddigi pályafutása során gondosan
katalógusba rendezte a fantasztikus műfajokat természetfeletti horrortól (A holtak hajnala) gyermekmeséig (Az Őrzők legendája), történelmi
fantasytől (300) szürreális
fantáziafilmig (Álomháború), ezúttal
a tudományos fantasztikum irányából látott hozzá a Superman-mítosz
megreformálásához. Hőse elsősorban egy idegen bolygó száműzöttje, szervezetében
egy másik életforma teljes génkészletével, sem screwball-os újságíró alteregója, sem romantikus férfiénje, sem
szuperhős-profilja (azaz különösen nehéz tárgyak és gonosz bűnözők elkapása) nem
kap túl sok teret. Míg Singer 2006-os szerzői fejlődéstörténete a családi
megközelítés és az „apa felnő a fiához”-eszme jegyében eresztette hősét a gonosz
Lex Luthorra, Snydernél az egyetlen konfliktus Clark Kent és Kal-El többfrontos
küzdelme, ahol az utóbbit a hajdani szülőbolygó gyarmatosító/népirtó lázadói
jelképezik Zod tábornok vezetésével (lásd az 1980-as Superman 2 történetét), az előbbi pedig hol vívódó kamasz, hol
bujkáló renegát, hol pedig akaratos gyerek képében jelenik meg.
Christopher
Nolan produceri árnya szinte szükségszerűen hozta el a Superman-legendáriumba
is a gyötrő identitás-krízis motívumát, az Acélember
drámája valahol a karcos Sötét Lovag-filmek és az introspektív Terrence
Malick-opuszok határsávjában mozog a záró óra bombasztikus fináléjáig, amiben
előbb Smallville, majd Metropolis teljes leamortizálásával próbálnak alkotói
minden korábbi Superman-filmet földbe döngölni. Ugyanakkor az újfajta műfaji
megközelítés az „idegen egy idegen világban” alaptematikán túl hibátlanul illeszti
Snyder filmjét a nyár sci-fi felhozatalába is, felvonultatva a friss opuszok (Feledés, A Föld után) közös motívumait, a
rosszindulatú környezetté vált Földet, az erős evolúciós olvasatot és az
univerzális magány témáját. Idei Supermenünk ezúttal is leplezetlen istenalak, profán
Krisztus-metafóra és modern Atlasz, akinek az egész bolygót kell minden
terhével együtt vállán hordania, ellenséges lakóitól a természeti csapásokig – miközben
a magában hordozott génkészlet inkompatibilis új otthonával. Kal-El nem
eredendően isten, ahogy az elődei (vagy a Thor
hőse), testileg és lelkileg egyaránt adaptálódnia kell az emberfeletti pozícióhoz
megkínzott földönkívüli lényből, aki saját faja utolsó képviselőjeként veti meg
lábát a Föld nevű bolygón. Ebben a túlélés/üdvözülés-történetben is osztozik műfajtársai
magányos hőseivel, vagy akár a sötét oldalt választó Khan-nal – mintha a mai
közönségnek már csak egy emberiség kipusztulása lenne elég ahhoz, hogy pár
órára istennek érezhesse magát a moziteremben.
Az
acélember (Man of Steel) –amerikai, 2013. Rendezte: Zack Snyder. Írta: David S.
Goyer. Kép: Amir Mokri. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Henry Cavill (Kal-El),
Michael Shannon (Zod), Amy Adams (Lois), Russall Crowe (Jor-El). Gyártó: Warner
Bors / Legendary Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 150 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 25-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11506 |
