Csiger Ádám
A nindzsákat elsősorban nyugati filmekből, képregényekből, videó- és szerepjátékokból ismerjük, míg a japán nindzsafilm megmaradt obskúrus, de annál nagyobb befolyású zsánernek.
A nindzsákat nem kell bemutatni, a japán
után immár a nyugati tömegkultúrában is népszerű sablonkarakternek számítanak,
a kulturális evolúció szempontjából pedig virulens mémnek. Nyugaton a Csak kétszer élsz című Bond-film
alkalmával debütáltak, azóta számos akciófilmben (Amerikai nindzsa, Nindzsagyilkos) és gyerekfilmben (Tini Nindzsa Teknőcök) bukkantak fel
főhősként, mellék- vagy fő-antagonistaként, sőt akár vígjátéki szereplőként. Az
amerikai filmekből pusztán a nindzsára jellemző külsőségeket ismerhetjük meg,
amilyen a fekete ruha, a sajátos fegyverzet, felszerelés (dobócsillagtól
mászóvasig), harcmodor, technikák és aktivitás (kémkedéstől orgyilkosságig). A
nindzsa-figura könnyen azonosítható, a nindzsafilm viszont nem: a zsánernek a
(valóságban ritkán felöltött) nindzsa-kosztüm mellett vannak visszatérő témái
és jellegzetes formai attrakciói, és ezek határozzák meg a műfajt.
Nindzsa mint szuperhős
A japán nindzsafilm
kezdetben az árnyékharcosok mitikus képességeit mutatta meg. A zsáner első
fennmaradt darabja a Jiraiya lovag
(Goketsu Jiraiya, 1921), mely egy legendás mesehős népszerűségét aknázza ki.
Jiraiya itt valóban lovag, nem látjuk feketében lopakodni. Egyszerre harcos és
varázsló. Egyedül, rezzenéstelen arccal, játszi könnyedséggel győz le egy
csapatnyi kardforgatót néhány gondosan megkoreografált akciójelenetben, közben
összezavarja ellenfelei érzékeit, teleportál, láthatatlanná válik, telekinézist
használ, repül, végül óriási békává változik, két ellenfelét pedig (szintén
méretes) kígyóvá és csigává varázsolja. A film egy bármiféle narratívát
nélkülöző cirkuszi és harcművészeti bemutató, elsősorban stop-trükkökre és
jelmezes performanszokra épül. A nindzsa mutatványai a mozgóképi forma
szempontjából is attrakcióként működtek, hisz a korabeli kezdetleges
filmtechnika pusztán ezt tudta nyújtani a közönségnek. A sokáig zárt
szigetország filmes fejlődése kifejezetten lassú volt, ekkor tartottak ott,
ahol Méliès
a századfordulón. A
nindzsa mellett az óriáshüllő is mitikus alak, Godzilla a japán legendárium
sárkányistenének megfelelője. Mindkét archetípus zsánert nemzett (az óriáshüllő
a kaiju eigát, azaz a monstrumfilmet,
és mind a két műfaj tokusatsu, azaz különleges effekt-film), de útjaik
később is keresztezték egymást, ráadásul nem is crossoverek alkalmával. A japán film továbbra is csigatempóban
fejlődött: A bűvös sárkány csatájában
(Kairyu daikessen, 1966) ismét
Jiraiya veti be animágiáját, csak a méret nőtt a Jiraiya lovag óta. Az óriásszörny és a nindzsa máig sokban
hasonlítanak: magányosan operálnak, egy letűnt kor dinoszauruszai, emberfeletti
erejük és mágikus képességeik vannak, óriási pusztítást tudnak véghezvinni,
csak úgy peregnek le róluk az ellenük vonuló közrendű harcosok. A nindzsafilm évtizedekkel
a Jiraiya lovag után is ugyanazokat
az attrakciókat kínálta és ugyanabból a legendakörből táplálkozott, A nagy nindzsaharcban (Ninjutsu Gozen-Jiai, 1957) például
szintén látható egy varázslói erődemonstráció, melyben a hős a szokásos
nindzsa-trükkök mellett pirokinézist (illetve annak látványillúzióját) mutat
be. Nevetséges, de szándékosan: a korai nindzsafilm attrakciói vígjátéki gegek
is egyben. A bűvös sárkány csatájában
például a főhőst lefejezik, de ezzel nem érik el a várt hatást (a poén a Monty
Python-féle Gyalog galopp „Csak egy
karcolás!” jelenetét juttathatja eszünkbe).
Ember a mítosz mögött
A filmtörténet
legfontosabb nindzsafilmje az Orgyilkosok
csapata (Shinobi no Mono, 1962, a
cím nindzsát jelent). Abban mutatott újat, hogy elsősorban kosztümös-történelmi
film volt (jidaigeki), csak aztán chambara, azaz kardforgató film (tehát
akciófilm). A fantasztikum máza addigra lassan, de biztosan lekopott a
nindzsafilmekről, de a zsáner darabjai – például a Nindzsucu (Yagyu Bugeicho,
1957) és folytatásai – megmaradtak infantilis sablontörténetre (kincskeresés,
MacGuffin-tárgyak megszerzése) épülő bazári látványosságnak, ráadásul azt is
bizonyították, hogy a varázslat és az óriásszörny izgalmasabb, mint a füstbomba
és a shuriken. Az Orgyilkosok csapata nem csak maximalista
jidaigeki, nemzetközi piacon is
működőképes volt, japán válasz a nagyszabású, világhódító hollywoodi
presztizsfilmekre. Hitelesen mutatja be a nindzsák hátterét és történelmük
fordulópontjait, valamint demitizálja is őket, egyúttal kiiktatja a külhoni
néző számára értelmezhetetlen, speciális japán tartalmakat (például a
természetfeletti mozzanatokat). Blockbusternek is nevezhető, elődeinél nem
kevésbé szégyentelen közönségfilm, a nindzsa-tematikát nyilvánvalóan a figura
népszerűsége (a hozzá fűződő ellentmondásos legendák) és tömegfilmes,
műfaj-kompatibilis (akció, kaland, thriller, fantasy) potenciálja motiválta. A
korábbi nindzsafilmekkel ellentétben történet dominálta film, adaptáció,
sikerét példázza, hogy négy év alatt hét folytatása készült. A cselekmény
megfelel a nindzsák igaz történetének, melyet csak néha ír felül dramaturgiai
és műfaji követelményként némi spekulatív fikció. A 16. század második felében
járunk, a hős Goemon (a történelemben legendás alak, a japán Robin Hood), egy
tehetséges nindzsa-növendék Iga tartományból. A nindzsák e filmben olyanok,
amilyenek a történészek (lásd John Man: A
nindzsák) szerint voltak: Iga és Kóga harcos földművesei, akik
elsajátították a nindzsucu-t, majd daimjók
(gazdag hadurak), valamint a helyi közösség alkalmi szolgálatában kamatoztatták
képességeiket. A film nyitójelenetében a klán rangidőse baljós árnyakra
figyelmezteti az igaiakat: a hadúr Oda Nobunaga a széttagolt, polgárháborús
Japán egyesítését és uralását tűzte ki célul, Iga pedig az útjában áll.
Nobunaga gyűlölte a buddhizmust, helyette a kereszténységet preferálta. A
filmben kimondatik, hogy a nindzsucu maga is buddhista misszióként jött létre.
A hegyvidéki, emiatt nehezen bevehető Iga népe független demokráciában kormányozta
magát, míg Nobunaga feudális berendezkedést tervezett megvalósítani, melyben
Iga és Kóga egymással is versengő, büszke népét közönséges parasztokként
kezelte volna. (Ebben a demokráciában ráadásul viszonylagos egyenlőség volt:
míg női szamuráj-hős elképzelhetetlen, női nindzsákat számos filmben látunk.)
Goemon és Nobunaga konfliktusa tehát Ludas Matyi – Döbrögi összecsapás. A film
éles distinkciót állít fel szamuráj és nindzsa közt. A szamuráj mint
katonáskodó nemes-földbirtokos hűbérurához a halálon túl is hűséges, míg a
nindzsa nincstelenként szabad ember, „egyéni vállalkozó”. A szamuráj, ha veszít
vagy megszégyenül, rituális öngyilkosságot követ el, ezzel szemben a nindzsa
bevetésen túlélőművész, csak akkor öli meg magát, ha vallatás vár rá, magánemberként
pedig nem érdekli a végzete. A szamurájnak mindenekfelett ügyelnie kellett
erkölcsi hírére, fellépése és harcmodora főként showműsor volt, míg a nindzsa a
piszkos munkát végezte, a homályban maradt, a háttérből operált, nem juthatott
neki se öröm, se hírnév. Amorálisan járt el, nem lehetett lelkiismerete, de nem
volt immorális, csak a küldetés teljesítése érdekében tehetett rosszat. A
morális különbségek abból is fakadtak, hogy a szamuráj gazdag nemes, a nindzsa
pedig szegény farmer volt, utóbbi nem engedhette meg magának a fair play-t.
(Így az esszenciális szamurájfilm nagyszabású kosztümös dráma, legfeljebb az
akciófilm felé kalandozhat el, míg a nindzsafilm szégyentelen
tömegszórakoztatás.) A japánok nélkülözhetetlennek tartották a nindzsákat az eredményes
háborúzáshoz. A nindzsucut Sun Tzu A
háború művészete című munkája is inspirálta, mely szerint „a háború mindig
a csalás útját járja”, az elhúzódó háborún mindenki veszít, tehát a háborúnál
csak a kontraproduktív háború a rosszabb, békét pedig erőszakkal lehet
teremteni. Míg a Jiraiya lovag
látványos, heroikus akciójelenetei okán szamurájfilmnek is beillik, az Orgyilkosok csapatában már azt teszik a
nindzsák, amit a történelmi valóságban: orgyilkosság, kémkedés, behatolás,
intrika, szabotázs, nyílt harc viszont csak végszükségben. Teljes
fegyvertárukat bemutatják, van itt altatógáz, füstbomba, dinamit, dobócsillag,
fojtóhurok, mérgezett tű, hosszú karmokban végződő boxer, vassulyom és fonálon
lecsurgatott méreg, mely a Csak kétszer
élsz alkotóit is megihlette. Az Orgyilkosok
csapata nem csak komolysága jogán felnőttfilm: gore-t is látunk benne,
gyakoriak a végtag-csonkolások és a kínzás-jelenetek (egy nindzsának például
levágják a fülét). A film bonyodalmai később a zsáner visszatérő fordulataivá
váltak. Goemon szerelembe esik, összeszűri a levet mentora, a klánfőnök
feleségével, miközben nindzsaként nem lehetnek érzelmei és vágyai. Nem akarja
megölni Nobunagát, nem akar ölni és lopni többé, hétköznapi életre vágyik a
nindzsa utópisztikus világa, übermensch-léte helyett, amely puszta hiúságból
vonzotta. Arra is ráébred, hogy a klánfőnök átverte: a mentor árulása, tanoncai
hűségével való visszaélése is visszatérő csavar a zsánerben (és a „Ki őrzi az
őrzőket?” platóni dilemmát idézi). A film végén a sokadik merényletet is túlélő
Nobunaga elpusztítja az igai nindzsákat, de Goemon szerelmével együtt
megmenekül. Az első valódi nindzsafilm rögtön a végső nindzsafilm volt (ez az
ambíció, a szuicid nindzsa-hajlam felvállalása tette életerőssé), hisz a
nindzsa-létet zsákutcaként tételezte, pusztulásuk és a hős kiugrása jelentette
a happy endet. A folytatásban (Az
orgyilkosok csapata visszatér, 1963) Goemon már egy letűnt kor maradványa,
mivel Nobunaga elpusztította a nindzsák oroszlánrészét. A túlélő nindzsákért
vérdíj jár, a rejtőzködő, békére talált Goemon lelepleződik, megölik karonülő
fiát, innentől tehát a bosszú is motiválja. Egy másik (immár hithű buddhista)
nindzsa-kommunában lel otthonra, ahol új mentort választ, rögtön kettőt is, a
klánfőnököt és Hattori Hanzót, aki igai nindzsából lett egy Nobunagával rivalizáló
hadúr, Ieyasu vazallusa. Intrikával győzik le Nobunagát: az arrogáns,
hatalomtól megtébolyult sógun rendre megalázza bölcs főtanácsosát, Mitsuhidét,
aki (a filmben Goemon és Hanzo sugalmazására) elárulja és tönkreveri Nobunaga
seregét. Goemon saját kezűleg öli meg Nobunagát – a dramaturgia itt a
történelmi hitelesség rovására megy, hisz a hadúr a valóságban seppukut
követett el. „Egy igai nindzsa kísértete vagyok” – mutatkozik be Goemon
Nobunagának, ez egy önreflexív magyarázat a nindzsákkal kapcsolatos legendákra.
(A nindzsák tehát vagy maguk terjesztették a mitikus képességeikről szóló
híreket, hogy megfutamítsák ellenfeleiket, vagy a szájhagyomány szó szerint
értelmezte, aztán kiszínezte a történteket). Másutt is találunk demitizációt:
Goemon a vízen jár – mert kötéllétrát feszített ki. Az orgyilkosok csapata visszatér maga is egy nindzsafilm kísértete,
a zsáner bosszúja a síron túlról. Happy end nincs, a birodalom visszavág:
Nobunaga helyébe szövetségese, Hideyoshi lép, aki megöli Mitsuhidét, majd a
túlélő nindzsa-klán is megsemmisítő vereséget szenved, meghal Goemon mestere és
felesége is. Maga Goemon is halálát leli (előtte felfedi nevét, végső búcsút
mondva a nindzsa-szerepnek, jelképes öngyilkosságot követve el), ahogy az a
valóságban történt: Hideyoshi elevenen megfőzi egy balul sikerült merénylet
után. A harmadik rész (A nindzsa
feltámadása, 1963) nagy vonalakban továbbra is követi a történelemkönyvet,
de közben már magát a Goemon-mítoszt is felülírja. Kiderül, hogy Hanzo
megmentette Goemont a kivégzéstől, egyúttal az „utolsó nindzsa” mentorává
válva. A hős immár valóban halhatatlan (Goemon
sosem hal meg – szól az amerikai cím), de legalábbis kísértet: az emberek
azt beszélik, hogy Goemon minden bizonnyal tengu,
azaz a legendárium szerint Igában és Kógában őshonos gonosz szellem.
Mítoszrombolást itt is bőséggel találunk. Goemon békákat dob egy női hálóba,
hogy elterelje a figyelmet: ilyen volt tehát a békamágia a valóságban. Ugyanígy
hollóvá is átváltozik, valamint olvas ellenfelei gondolataiban, de nem
mágiával, hanem empatikus azonosulással. Hideyoshi immár Kínában és Koreában
visel hadat, közben előkészíti az utódlást fia, Hideyori számára. Goemon
mindkettejük ellen merényletet tervez, ám mikor végre sikerül kardnyújtásnyi
távolságba férkőznie az uralkodóhoz, úgy dönt, megkíméli az öreg és beteg férfi
életét, de nem könyörületből. Szerinte a gyors halál áldás lenne ellenfelének,
ebben felsejlik a buddhista tanítás, mely szerint az élet szenvedés, egyedül a
holtaknak könnyű. „Engem tartanak tolvajnak, pedig te elloptál 64 tartományt,
de nem volt elég, kellett Korea és Kína is” – mondja Hideyoshinak. Goemont nem
érdekli, hogy ki uralja a világot. Zsoldos, de nem hagyja magát kihasználni,
immár ő mozgatja a szálakat. Hideyoshi végül meghal anélkül, hogy a nindzsa
bemocskolná a kezét. Goemon békére talált, és a nézőktől is elköszönt: Ichikawa
Raizó főszereplő a (valóságtól még inkább elrugaszkodott, már a folytatásokra
jellemző minőségromlással járó kulturális evolúciós visszafejlődés jeleit
mutató) további sequel-ekben egy másik legendás nindzsa szerepében tér vissza.
Az Orgyilkosok csapata-széria hatására számos darabbal bővült a
nindzsafilm zsánere, a legsikeresebb a Baglyok
kastélya (Ninja Hicho Fukuro no Shiro,
1963). Japán immár egységes, béke van, a nindzsákra többé nincs szükség. A hős
az egyik utolsó igai nindzsa, akit egy gazdag fegyverkereskedő felbérel, hogy
ölje meg Hideyoshit. Ellenfele egykori legjobb barátja, aki nindzsából az
uralkodó vazallusának állt. Összeütközésbe kerül a nindzsa- és a szamurájlét:
az antagonista karriervágyból állt vazallusnak, bagoly-élete helyett a nap
fényére áhítozott, de megégeti magát. A hős szívvel teljesítené küldetését,
ugyanakkor a másik út a boldog hétköznapi élet szerelme oldalán. Behatol az
uralkodó rezidenciájába, de nem ont vért. Hideyoshi itt is öreg és szánalmas,
halálával újra megindulna a polgárháború, a hatalomért való marakodás, amin a
hős fegyverkereskedő megbízója keresne. Félbehagyja a küldetést, a hétköznapi
életet választja, nindzsaként öngyilkos gesztust téve. A nindzsa ezúttal is veszít
mitikus aurájából: a konformizmusáért bűnhődő antagonista a kivégzésére várva
testetlen hangokat hall, miközben csak a hős beszél hozzá.
A nindzsafilm klasszikus
korszaka hamar lecsengett, főként azért, mert a nindzsának utópizmusa,
erkölcsnélküli modus operandija és szuperképességek nélkül is emberfeletti
volta miatt inkább az antagonistaszerep állt jól, protagonistaként kevésbé
bizonyultak életképesnek. A nindzsákat általában egy végletesen gonosz
antagonistával kellett szembeállítani (amilyen Nobunaga vagy Hideyoshi volt), hogy
a néző szemet tudjon hunyni tevékenységük fölött, a műfaj másodvonalba szorult,
újra B-kategóriába süllyedt. Működött viszont a nindzsa- és a szamuráj-szerep
közti átjárás. Míg a nindzsából szamurájjá válás legfeljebb az antagonista
tévútja lehetett, a törvényenkívüli szerepbe kényszerült szamuráj vagy ronin
életképesnek bizonyult: a Baglyok
kastélya rendezője gyakorlatilag újraforgatta filmjét szamuráj hősökkel (A tizenhárom orgyilkos).
Modern nindzsa
A kulturális evolúcióban
a klasszikust modern, ehelyütt a szerzői film követi. A baloldali japán
újhullám egyik prominens rendezője, Masahiro Shinoda a politikai filmet látta a
(valóban modernitás felé tendáló) Orgyilkosok
csapata-mozikban, annak demitizáló, történelmet átértelmező és
háborúellenes vonatkozásait gondolva tovább. A szamuráj- és nindzsa-lét közti
transzgressziót (osztály, kaszt-vonatkozást) példázza a film nemzetközi címe, a
Szamuráj kém (Ibun Sarutobi Sasuke, 1965). A hős minden korábbi
nindzsa-protagonistánál jobban gyűlöli a háborút, a korabeli (polgár)háborús
állapotokat. Használja a nindzsák fegyvertárát, ugyanakkor „nem fog senkit
hátba döfni”. Bolondnak tartják, miután azt mondja, hogy „az egyszerű emberek
érzik meg először a veszélyt”. Modernista hősként sodródik az eseményekkel, nem
ura sorsának: gyilkosság gyanújába keveredik. A Sanada-klán kalandjai (Sanada
fuunroku, 1963) a nindzsafilm ellenkulturális, ifjúsági, hippi-musical
verziója, tele a fősodrású nindzsafilmet felülíró iróniával, egyúttal
visszatérés a Jiraiya lovaghoz. A nindzsa-élet
itt a paradicsomi, idealizált-romantizált múltat jelképezi. Az újhullám
vezéralakja, Nagisa Oshima is rendezett nindzsafilmet (Ninja bugei-cho, 1967). Avantgárd, kísérleti nindzsafilm: Oshima
úgy adaptált mangát, hogy fekete-fehér állóképeket tett egymás után és
hangsávot vett alá, a képregény és a hangoskönyv hibridjét hozva létre. Itt
tehát a forma újhullámos, a perifériáról alkotó Oshima művészete önpusztító és
radikálisan puritán. Ultra-minimalista, low-tech mozi, nem is film, puszta storyboard,
alatta hang-utómunkával. Oshima kultúrterroristaként a leglátványosabb
zsánerben készített egy nézhetetlen filmet, a művet felülírja a gesztus. A
szintén újhullámos, az animáció felől érkező Kon Ichikawa filmje, A színész bosszúja (Yukinojo henge, 1963) ugyancsak
dekonstrukciója a zsánernek. Reprezentatív művészfilm bizonytalan identitású
hőssel (egy nőimitátor kabukiszínész), önreflexióval, elidegenítéssel, költői
látványvilággal, társművészeti minimalizmussal (színház és animáció), ám a
cselekmény alapvetően bosszútörténet, a hős fegyvere intrika és megtévesztés. A
filmben szerepel az Orgyilkosok csapata-filmek
két fő színésze, Goemon és Hanzo megformálói is, Ichikawa le- és széttépi a
nindzsa-kosztümöt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11504 |
