Báron György
Francia filozófus könyve Tarr Béla filmjeiről.
Utóidő – ezt a címet adta Jacques Rancière francia filozófus Tarr Béla filmjeiről
írott karcsú kötetének, amely eredetileg a párizsi Pompidou Központ 2011-es
Tarr-retrospektívjára íródott, s most Sutyák Tibor pontos, érzékeny
fordításában magyarul is megjelent. A cím kettős jelentésű. Egyfelől arra a
filmográfiai tényre utal, mely szerint a rendező A torinói lóval végérvényesen lezárta életművét. „Az utóidő inkább
az az idő – írja, némi indokolt szkepszissel, a szerző –, amelyben az ember
tudja, hogy minden új film ugyanazt a kérdést teszi fel, miért csináljon még
egy filmet egy történetből, ami mindig ugyanaz a történet”. Rancière nem a
fenti kétségbevonhatatlan tényt kezeli enyhe szkepszissel, hanem a tarri
konklúziót: hogy ebből valóban az elhallgatás következik, épp úgy és akkor…
Könyve a következő szavakkal zárul: „Az utolsó reggel egyben a megelőző reggel,
és az utolsó film egyben ráadás. A zárt kör mindig nyitott marad.” Talányos ez,
akár egy Tarr-film fináléja, mely a remény szertefoszlásáról, megcsúfolásáról
szól, ám bennünk – nem a történet végkimenetele, hanem az esztétikai diadal
okán – mégis valami megmagyarázhatatlan, ontologikus remény ébred. Nem, a
legkevésbé sem a történetekről van szó, elvégre Tarr már jóval A torinói ló gesztusa előtt
kijelentette, hogy az Ószövetség óta nincsenek új történetek, ez tehát aligha
indokolná az elnémulást. Ha belegondolunk – s ezzel máris tárgyunknál vagyunk –
minden komoly történet a megváltásról szól, az Evangéliumok ugyanúgy, mint
Dosztojevszkij regényei, Bresson, Tarkovszkij – vagy Tarr – mozgóképei.
Igazat kell adnunk Rancière -nek, aki az életmű kontinuitásáról és
diszkontinuitásáról folytatott disputában az előbbire helyezi a hangsúlyt,
leszögezve: „Az első filmtől az utolsóig mindig ugyanarról a megszegett
ígéretről, ugyanarról a kiindulópontjához visszatérő utazásról mesél”,
fokozatosan jutva el „a társadalmi szférától a kozmikusig”. A zárt körről, ami
– a művészet sajátos geometriájából fakadóan – nyitott. S ez a történeten
túliság az utóidő másik értelme: „Az
utóidő nem a meglelt ésszerűség ideje… A történetek utáni idő ez, az idő,
amelyben közvetlenül az érzékelhető anyag köti le a figyelmünket…” Ez az „érzékelhető
anyag”, szemben a prózával, a kinematográfia primér nyersanyaga, ily módon Tarr
olyan közel jutott a mozgókép lényegéhez, mint csak nagyon kevesen a film bő
évszázados történetében. Nála nem adaptációról van tehát szó, hanem a
Krasznahorkai-elbeszélések átemeléséről az anyagi valóság érzéki – vagyis
történeten túli – dimenzióiba. A különbséget Rancière többek között Estike
halála irodalmi és filmes verziójának összehasonlító elemzésével érzékelteti: „A
regény elbeszélői szólama ekként foglalja össze a jelenet végén a helyzetet:
Estike boldog, hogy minden értelmet nyert. A vásznon viszont a kislány
csendesen, kommentár és magyarázat nélkül megy a halála felé…A rendezőt a test
érdekli, az, ahogy megáll vagy megmozdul a térben. Inkább a helyzetek és
mozgások érdeklik, mint a történet és a célok, amik magyarázzák az előbbieket,
mert a magyarázat módosíthatja a gesztusok erejét.”
Mint a fenti idézetekből is kitetszik, a könyv szerzője filozófiaprofesszor ugyan, ám távol áll tőle az a fajta spekulatív belemagyarázás, amely oly sok Tarr-interpretátort csábított tévutakra. Rancière mindig az adott képekből indul ki, s számos úgynevezett filmtudósnál többet tud a film – nem nyelvéről – anyagáról. Elemzésében a „close watching” rokonszenves módszerét követi: a látottakból vezeti le következtetéseit, s nem az elméleteit erőszakolja rá a látottakra. Így veszi végig a Tarr-univerzum meghatározó motívumait, a vágás nélküli hosszú beállításokat, amelyeket a mozgás és az idő ritmusával hoz összefüggésbe, a repetitív zenét, a vissza-visszatérő kocsmai epizódokat, az idióták szerepét, az állatok megjelenését, a víz, az eső és a sár jelentőségét, az ablakkereteket, s a mögüle figyelő szereplőket – vagyis mindazokat a jellemzőket, amikkel az életmű darabjai leírhatók; ám nem a puszta katalogizálás pozitivista szándékával, hanem egy koherens gondolati struktúra tengelye körül elrendezve. Ennek középpontjában az „abszolút látás” áll, amely, szemben a hollywoodi filmekre jellemző „relatív látással”, nem a cselekmény kibontakozásának szolgálatába állítja az eszközként felfogott látványt, hanem megadja számára a szükséges időt (a történetmeséléstől független, azaz: szabad) időt, hogy „kiváltsa sajátos hatását”. Ezekből áll össze az a flaubert-i értelemben vett „stílus”, amiből – Rancière pontos megfogalmazásában – a Tarr-filmek „autonóm érzéki világa” formálódik.
Jacques Rancière: Utóidő. Tarr Béla filmjeiről. Műcsarnok Nonprofit Kft.
2013.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 9-9. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11502 |
