Varga Balázs
A hatvanas évek aranykorának aktívan politizáló szerzői attitűdje a mai Közép-Kelet-Európa szellemiségét is áthatja.
A kelet-európai filmekre
szakosodott wiesbadeni goEast fesztivál idei programja meglehetősen pontosan
megmutatta, miféle régi és új perspektívákból mutatkozhat érdekesnek a régió. A
hagyomány és a kánon erejét két retrospektív sorozat képviselte: az egyik
Jancsó Miklós életművét (a programot Forgács Iván és Kodolányi Sebestyén
szerkesztette), a másik (egy tudományos szimpóziummal is megtámogatva) a
jugoszláv „fekete hullám” filmjeit tekintette át. Nem véletlenül. A hatvanas
évek aranykorának politikai aktivitásra épülő, modernista szerzői darabjai, a
formai és politikai szempontból egyaránt provokatív filmek öröksége máig sokak
számára meghatározó abból a szempontból, hogy mit várnak el a kelet-európai
filmektől. Társadalmi üzenetekből és vitára hívó filmekből továbbra sincs
hiány, bár a trendek és a témák természetesen változnak. A goEast egyik idei
kísérőrendezvénye („Gender Check”) a társadalmi nemek megjelenítésének
kérdéseivel (emancipáció, női és kisebbségi tapasztalatok) foglalkozott. A
sikerfilmekből válogató blokk kiemelt darabja pedig az 1941-es jedwabnei pogrom
(a lengyel falu lakói néhány nap alatt több száz zsidó polgártársukat
gyilkolták meg) emlékezetét kortárs thrillerbe fordító Pasikowski-opusz, a Tarló volt.
Társadalmi
felelősség, önismeret és politika – a kelet-európai filmek visszatérő
hívószavai. Wiesbaden azonban nemcsak régi-új trendek felmutatásában és
értelmezésében volt erős. A program gerincét erős és szuverén filmek alkották.
A legfontosabb díjakon megosztozó négy film trendektől függetlenül is megállja
a helyét.
A
fődíjas grúz Virágban (Nana
Ekvtimishvili és Simon Gross debütfilmje) néhány kiskamasz lány eszmélődésének
története az 1990-es évek első felének Tbiliszijében. Széthulló családok,
háborús és polgárháborús feszültségek a háttérben, saját útjukat járó tizenéves
lányok az előtérben. Karakteres szereplőgárda, erős hangulatok meg életképek,
és mindez a kortárs román filmek testközeli, eleven stílusában (a filmet a
Mungiu-filmek operatőre, Oleg Mutu fényképezte). A Virágban okosan kerüli a sémákat, és mutatja meg a kamasz-női
tapasztalat erejét a lappangó erőszak és a frusztráció férfiak által dominált
világában.
Srdjan
Golubović néhány éve A csapda
elkészítésével szerzett nevet magának. Új filmje, a Körök precízen kidolgozott traumafilm. A kiindulópontot ugyan a
délszláv háború jelenti, ám a sztori nem az etnikai konfliktusokra vagy a
hadszíntérre, hanem a drámák utóhatására koncentrál; a felelősséget nem elmosva
próbál univerzális etikai dilemmákat felvetni. 1993-ban egy boszniai
kisvárosban egy szabadságát töltő szerb katona az életét adva akadályozza meg,
hogy három katonatársa halálra verjen egy muszlim trafikost, csak azért, mert
kifogyott a cigarettája. Bő tíz évvel később, a dráma szereplői közül többeket
újra összehoz a sors. A film három szálat bonyolítva, három különböző
helyszínen (Bosznia, Szerbia és Németország), három váratlan találkozást mutat
meg, amelyek az áldozatok, a hozzátartozóik és a tettesek szembenézését
eredményezik. A Körök jól konstruált,
több szálat egybeszövő elbeszélése az Ińarritu-Arriaga-filmek (21 gramm, Bábel) nyomvonalát idézi, csak
itt nem a sorsszerűség, hanem a szembesítés motívuma kerül az előtérbe. Az,
hogy van-e kilépés az erőszak körkörös logikájából. Áldozat, tettes,
hozzátartozó és szemtanú: ki tartozik kinek és mivel; van-e, lehet-e
feloldozás? Ezeket a kérdéseket élesen, talán túl didaktikusan is tálalja, ám
éppen ez a tételesség lehet a garanciája annak, hogy sokakhoz eljutva kelt majd
vitákat.
A
túlbonyolított szerkezet és főleg a sokszoros csavarral megzavart lezárás volt
az egyetlen hátulütője az orosz Kirill Szerebrennyikov (Az áldozatkaszkadőr, Téli utazás) thrillerbe oltott melodrámájának.
A Megcsaltak hűvös eleganciájú, ritka
szuggesztív film, két nagyszerű színész (Franziska Petri, Dejan
Lilić) jutalomjátéka. Szerelmi sokszögtörténet, melynek abszurd
váratlanságra épülő nyitójelenete a megcsalt feleséget és a megcsalt férjet
hozza össze (a kardiológiai rutinvizsgálatra érkező férfinak az orvosnő mondja
el, hogy házastársaik szeretők). Szerebrennyikov filmje az információk
adagolásával játszik: ki mit tud és mit hisz el, hogyan sodródnak egymás
karjaiba a megcsalt szerelmesek, mit követnek el és mit vallanak be egymásnak,
illetve a külvilágnak. Kiélezett, abszurd-határig vitt helyzetei kimért
távolságtartás és érzéki közelség végletei között váltakoznak. A Megcsaltak bűn és bűntudat,
féltékenység, árulás, lelkifurdalás és önismeret érzelmi hullámvasútján
zakatol; saját magunk és a másik kiismerhetetlenségének legklasszikusabb kérdéseit
boncolgatja – ha túlbonyolítva is, de megkapó eredetiséggel.
Egy
kelet-európai filmfesztivál programjából a román filmek manapság nem
hiányozhatnak. Wiesbadenben Adrian Sitaru (Legjobb
szándék, Sporthorgászat) és Marian Crisan új filmje képviselte a legújabb hullámot.
Sitaru groteszk drámája (Domestic) nem
szűkölködött remek dialógusokban, összességében mégis zavaros és csalódást
keltő volt, Marian Crisan azonban a Morgen
után újabb míves alkotással jelentkezett. A Rocker
apa-fiú történet kispályás nagyváradi zenészekről. A gyűrött arcú, bőrdzsekis,
rocker apa rosszul fizetett munkákból tengődik és próbálja ingyenélő zenész fia
életét egyengetni. Ő a fiú sufnizenekarának mindenese, aki koncertet szervez,
kelléket hajt fel, de mindenekelőtt a fiú napi betevő heroin adagját igyekszik
előteremteni. A Rocker egyszerű,
karcos és realista történet a függőségről. Az apáról, aki nem tudja megugrani
magát, és a fiúról, aki meg sem próbál kitörni. Akár nemzedéki-társadalmi
allegóriának is vehetnénk, de nem kell. Megáll önmagában is. Keresetlenségével
nem kér sokat a nézőtől, cserébe empátiagyakorlatot és jó adag érzelmi muníciót
ad.
A
kelet-európai film érdekessé tételének van még egy jellegzetes útja, és ez a
kulturális egzotikum felmutatása. Ennek hagyományos változata a folklorisztikus
stilizáció, a népi kultúra rítusainak, történeteinek, formavilágának a
megidézése. Ez a hatvanas évek kelet-európai modern filmjeinek egyik fontos
csapásirányát jelentette, de máig jelen van a régió filmkultúrájában.
Wiesbadenben az orosz Alekszander Fedorcsenko A mari mezők mennyei menyecskéi című, humoros, epizodikus, pajzán
filmje képviselte ezt a vonalat. A mari mondák és mesék világát felelevenítő,
hol groteszk, hol pajkos kalandokat elmesélő mari Dekameron olykor suta, ám kétségkívül
színes darabja volt a versenymezőnynek. Párdarabja pedig a moldovai népi
temetési szertartásokat megörökítő Panihida
volt, az elsőfilmes Ana-Felicia Scutelnicu rendezésében.
A
kulturális egzotikum és a politikai egzotikum együttállásának szintén voltak
tanulságos példái, ám ezek elsősorban a dokumentumfilmes mezőnyben bukkantak
fel. Európa keleti felének talán két leginkább elzárt, legkevésbé ismert
vidékére kalauzoltak ezek a filmek. Az első, az Erőd, a prágai filmfőiskolán végzett két diák alkotása, Transznisztria
hétköznapjait mutatta be. A Szovjetunió felbomlása után önállóvá lett
Moldovától elszakadt Dnyeszteren túli Köztársaság önállóságát egyetlen állam sem
ismeri el, ezért is nevezik gyakran úgy – „ ország, amely nem létezik”.
Lakóinak, ha utazni akarnak, olykor három-négy különféle útlevéllel is kell
rendelkezniük. De leginkább nem utaznak, egyrészt, mert nem nagyon tehetik,
másrészt, mert sokan jól érzik magukat térben és időben is zárványként működő
kisvilágukban, ahol nyugalom van, béke, biztonság, csendes szegénység – és
persze a mindezt, az ex-szovjet időket mintegy konzerváló tekintélyelvű
rendszer.
A
másik, sajátos tér- és időutazós film Fehéroroszországba vezetett. A
Lukasenka-diktatúra hétköznapjai azonban groteszk metszetben és szituációban
mutatkoztak meg, ugyanis a film egy apró, az Oroszországot és
Fehéroroszországot összekötő vasútvonal menti település lakóinak életét és
szorgos munkáját mutatta be. A falu népének fő megélhetési forrása hogy méretes
plüssállatokat készítenek, melyeket a néhány percre megálló vonat utasainak
próbálnak eladni. Tigrisek, Hello Kitty figurák, plüssmacskák és egyéb lények
veszik körbe a vonatot, és, mivel az árusítás hivatalosan tilos, az árusok és
az utasok között sorfalat álló rendőröket. Hétköznapi életkép a szürreális,
egzotikus Kelet-Európából. Újabb példa arra, hogy a fikció ugyan hatalmas, de
az életnél szürreálisabb, meseszerűbb és ambivalensebb történeteket és
helyzeteket úgysem lehet kitalálni.
Noha
a versenyprogramban idén nem szerepelt magyar film, a Jancsó-retrospektív
mellett a zsűrielnök Fliegauf Bence részvételével tartott Csak a szél-vetítés, továbbá a Martina Gedeck jelenlétében
lebonyolított Az ajtó-gála, és nem
utolsósorban a filmiskolák és diákfilmek versenyének magyar, MOME-sikerei (Végső
Ágota és Váczi Péter animációs filmjeinek a díjai) a magyar filmet is ott
tartották a Wiesbadenben felvázolt kelet-európai filmes térképen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11491 |
