Filmvilág

Mozipest

Beszélgetés S. Takács Andrással

On the Spot – Budapest

S. Takács András, digitális újságíró, dokumentumfilmes. 2010-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem televízió - dokumentumfilm szakán. Az M1-en látható On The Spot dokumentumfilm-sorozat egyik szerkesztő riportere.

A New York - Budapest című filmedet 18 évesen készítetted Pálos Péterrel, és ezt a 47 perces filmet 2007-ben láthattuk. Így ajánlja a Port.hu: „Két 17 éves budapesti srác repülőre ül, és meg sem áll New Yorkig. Miközben felfedezik a világ egyik legizgalmasabb városát, felmerül bennük, vajon milyen lenne itt élni. A kinti magyarok láttán azon gondolkodnak, boldogok lehetnének-e bárhol máshol, mint ahova születtek?”

Azóta az igazi szakmai siker az On The Spot dokumentumfilm sorozat, amit Cseke Eszterrel csináltok öt éve, és amivel éppen most nyertetek a Monte-Carlói Televíziós Fesztiválon Arany Nimfát, s ez a dokumentumfilm kategória legrangosabb szakmai díja.
Miután az elmúlt években Eszterrel sok helyütt forgattatok, változott-e benned az a Budapest kép, amit ebben az első sikeres filmben látunk, amit ebből ismertetsz meg velünk? Ott például elhangzik az a mondat, hogy „nincs még egy hely a világon, ahol hajnali háromkor focimeccset lehetne játszani a hajléktalanokkal a Moszkva téren….”

Azóta például már nincs Moszkva tér és nincsenek hajléktalanok sem a téren…

Filmünkben azoknak az embereknek a Budapest-képét próbáltuk megmutatni, akik elmentek és hazavágynak, ám mégsem jönnek vissza, vagy hazajönnek, és akkor az ő Budapestjüket próbáltuk megmutatni, meg persze a magunkét is, a mi korosztályunkét.

Ami a Moszkva téri éjszakai focimeccset illeti, - amit a filmben a srác említ - azóta már tudom, hogy igen, van ilyen hely máshol is. Amikor ezt forgattuk, még itt éltem, míg most az időm egynegyedét, legfeljebb egyharmadát töltöm csak Magyarországon, többnyire Budapesten. A többit pedig külföldön, a forgatások miatt. És minél többet utazom, és minél kevesebbet vagyok itt, annál inkább imádok visszajönni Budapestre, és annál inkább magaménak érzem ezt a várost. Furcsa módon, most közelebb áll hozzám ez a város, mint tíz éve, amikor Pálos Péterrel ezt a filmet csináltuk.

A New York - Budapest hazai helyszíneiben megjelenő szereplőket csupa turisztikailag fontos helyen látjuk, a Lánchídon, a Halászbástyán, a Margitszigeten. A te mostani Budapested valószínűleg már nem ezekkel a kiemelt helyekkel írható le, ma már nem annyira a város közismert részét mutatnád meg, inkább a belső, rejtettebb világát. Most mit mutatnál meg ebből a városból?

Nem is tudom, hogy meg tudnám-e mutatni, egyáltalán megmutatható-e. Azon gondolkodtam, hogy most háromszor szálltam át, ahogy idejöttem és külföldön mindig azt nézem, hogyan tudom a legkevesebb átszállással megoldani az utat, itthon meg nem érdekel. Itt nőttem fel, úgy ismerem, mint a tenyeremet és nem izgat, hányszor kell átszállnom, mert amit sajátjának érez az ember, ott máshogy közlekedik, máshogy sétál. Éppen ezt az otthonosságot kéne megmutatni. Én a gimnáziumi és egyetemi éveim alatt is rengeteget sétáltam, át a Dunán, akár a Politechnikumból, a IX. kerületből vagy az egyetemről, a Filmművészeti Egyetemről, a Szentkirályi utcából haza Óbudára. Nagyon kellemes másfél óra volt egy ilyen séta, mindig jól esett átsétálni a Dunán. Ha lehetne egy kört rajzolni Budapestre, megjelölve a kedvenc helyemet a világban, akkor az a Petőfi hídtól a Margit hídig tartana, a Budai hegyekig és a Blaháig terjedne. Ezek életem kedves pontjai… És ez az én „térképem” nagyon durván fejlődik. Ezzel mindig szembesülünk, amikor három hónapra elmegyünk forgatni és visszajövünk. Például, itt, a Gárdonyi téren is, - ahol épp most ülünk- látható, hogyan fejlődik ez a város, és már húsz éve folyamatosan fejlődik. Aki itt él, az persze mindig szidja, ahogy a családom is, de ha kicsit messzebb megyünk, egyre jobb ez a város: galériák, kávézók, éttermek. Itt sokkal jobban kedvelem a tömegközlekedést, mint mondjuk Londonban, ahol állandóan dugó van, és nem lehet eljutni időben sehová. Persze, ott a metróhálózat, de éppen olyan depresszív, rettenetes, mint mindenütt. Amikor hazajövünk, itthon mindenki panaszkodik, hogy milyen rettenetesen érzi magát, ez valamilyen nemzeti sajátosság lehet.

Ha azt mondanák, a következő feladat: On The Spot – Budapest. Akkor mit csinálnál ebből?
Köztudott, hogy mellettetek háttérstáb dolgozik, adott esetben akár kultúrantropológusok is, tehát a közösségi helyek biztosan feltűnnének a filmben…

A romkocsmák mindenképpen. Bárkivel beszélünk külföldön, aki járt Budapesten az elmúlt öt évben, ez az egyik első, amit megemlítenek, hogy mennyire varázslatos hangulata van ezeknek a helyeknek, milyen vagányak a romkocsmák. Ahogy megyünk ki a repülőtérre és kanyarodunk Vecsés felé, van egy kis erdő a reptérre vezető út mellett jobbra, ahol az évek alatt fölépült egy kis bodega-közösség. Jó néhány hajléktalan család él itt. Ez biztosan benne lenne. Lehet látni az útról, hogy ott áll egy limlomokból összetákolt telep, ha esik, akkor elönti a víz, oda mindenképpen elmennék, ha az On The Spot-ot itt Budapesten forgatnánk. Benne lennének a gellérthegyi csodálatos villaépületek, a Minerva utca. Azután, egyszercsak szembejön egy szocreál tömbház és az ember nem is érti, hogy kerülhettek ezek oda, hogyan csúfíthatták el a hegyoldalt? Szerencse, hogy a fák eltakarják őket.

Az elmúlt négy évben több mint ötven országban jártunk. Most ötödik éve dolgozunk ezen a műsoron, érdekes a folyamat, hogyan alakult át, hogy melyik városokat szerettem, hol tudnám elképzelni az életemet. Tizennyolc éves korom körül New York, London, Tel- Aviv, vibráló tengerpart, nyüzsgő éjszakai élet, egy város, közel mindenhez, tengerhez, hegyekhez, Holt-tengerhez, határokhoz. Egy ilyen jó kis csomópont, egy „HUB”, szóval, London, New York, Tel Aviv, ez a három nagyváros vonzott. Ma már azt hiszem, hogy egyikben sem élnék. Sokkal kellemesebb helyeket láttunk, mint ezek a nagyvárosok, ugyanis ezek annyira hangosak, zajosak, nyüzsgők. De mivel mi is annyira hangosak vagyunk és nyüzsgünk szerte a világban, jobb hazajönni egy kisebb, kellemesebb, adott esetben falusiasabb hangulatú helyre, vagy esetleg városon kívülre. Most - 26 évesen- azt hiszem, hogy arra a kérdésre, hol élnék igazán szívesen, a válasz nem város lenne.

Mit jelent számodra az építészet - az épített környezet, amikor forgatsz?

Nagyon sokat. Most például Kubában dolgoztunk, és ilyenkor az épületeket látja meg elsőként az ember. Amikor a reptértől mentünk Havanna felé, és útközben láttuk a zöldes, rohadó havannai lakótelepeket, majd megérkeztünk a csodálatos belvárosba. Egy kipucolt, a régi építészeti megoldásokat megtartó, restaurált világba, ahol úgy érzi az ember, mintha száz éve megállt volna az idő. És mi pedig egy mesében járkálunk ,amiben mintha elegyítették volna Firenzét, La Pazt. Ez elkápráztatja az embert. De ki kell tudnunk lépni ebből és nem feledkezhetünk meg a zöldesen penészedő lakótelepről. A kontrasztokat elsőként az építészetben látod meg, és ezek hozzák magukkal az épületekben élő emberek történeteit is. A fényes állami luxushoteltől a lakótelepig, ahol próbáltunk egy tévét találni, mert akkor volt éppen egy kupadöntő és tíz lakásból talán, ha kettőben volt televízió. Az emberek kinyitották a frizsidert, magyarázták a jegyrendszert és egy másik világgal szembesültünk, mint a belvárosi kipucolt csodában, Havanna óvárosában. Lehet ebbe a restaurált világba belefeledkezni egy pillanatra, de azután tudni kell otthagyni.

Ismerünk filmeket, amelyekben egy-egy meghatározó jelenet egy–egy épülethez, városrészhez kapcsolódik, neked van ilyen élményed?

Igen, hogyne, sok saját filmből is van, Johannesburgban, a gettók látképe, ami átmenet a brazil favellák és Ózd között, vagy az északi sarkkörön Svalbard, ami egészen különleges hely. Itt az év egyik felében folyamatosan süt a nap, másik felében meg sötét van, és ott élnek az emberek ebben a művároskában., De amikor a törzseknél jártunk, ebből a filmünkből is a különböző vályogkunyhók idéződnek fel először, ahol velük éltünk.

Az Isten városából is a favellák az alapképem, vagy A Keresztapából a New York-i Little Italy világa,ami szintén emlékezetes hely. Ezek az impresszionáló helyszínek persze meg is téveszthetik az embert. Kubai példámra visszatérve, lehet ez megtévesztő is, ott a belváros, a Katedrális tér és a régi házak meg autók, az Old Havana ugrik be. Ez a Kuba jelenik meg a fejünkben. Miközben Kuba mégsem ez. Sokkal tragikusabb, rettenetesebb, szomorúbb. Valójában olyan, amelyre turistaként nem szívesen emlékeznénk.

A környezet, mint díszlet jelen van, de közben ebben a díszletben már egészen más történetek játszódnak…

Igen, megpróbálnak díszletként megőrizni egy környezetet, hogy elhitessék, veled, - az évente megforduló hárommillió turista egyikével - hogy ez a valóság, ez a csoda- Kuba. Ezt a hazugságot őrzi ez az óváros. Számunkra ez a csoda kihívást jelent: mert dokumentumfilmesként mindkét perspektívából meg kell mutatnom.

Budapest nekem nem munkaterep, nem is töprengek ezen, pedig lehet, hogy kellene. Azért mondtam példaként a romkocsmákat, mert ott is nagyon sokféle történetbe botlanánk, ahogyan a repülőtér melletti kis bódéközösség történetei is mások, mint a belváros történetei. Hogy díszlet lenne Budapest? Én örülök, hogy ez a miliő létezik, és annak, hogy a város, amelybe születtem egyre európaibb.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 44-45. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11490