Filmvilág

Mozipest

Beszélgetés Gárdos Péterrel

„Lépcsőházfüggő vagyok”

Gárdos Péter közkedvelt filmjei, a Szamárköhögés és A Skorpió megeszi az ikreket reggelire sok jellegzetes budapesti külső és belső helyszínt vonultatnak fel. Olyat is, amelyik már csak emlékeinkben él.

A Szamárköhögés sztoriját hálás volt felidézni, mert többé-kevésbé a családom anekdotái elevenednek meg benne, de főleg a Hernád utcai lakás, amelyben akkor éltünk. Miközben írtam, írtuk, előhívódtak az emlékek, pontosan, fényképszerűen láttam magam előtt a lakás összes helyiségét, könnyű volt őket tárgyakhoz, napszakokhoz, hangulatokhoz, bútorokhoz kötni. Mielőtt elkezdtük volna a forgatást, fél évig kutattunk helyszínek után. Végül Romvári József, a film díszlettervezője kijelentette: „Péter, azt a lakást, ami benned él, nem fogjuk, nem lehet megtalálni! De ha akarod, felépítem neked díszletben!” Valamiért ódzkodtam ettől, a hitelességet féltettem. Romvári végül egy dolgot kért tőlem, hogy amíg ő a díszletet építi, a közelébe se menjek a műteremnek. Így is történt, a lakást a forgatás előtti napon vettük át. Soha nem felejtem el, mentünk át a Róna utca filmgyár udvarán, a 2-es műteremben volt a díszlet, s a bejáratnál Józsi azt kérte tőlem, hunyjam be a szemem. Fogta a karomat, tettünk néhány lépést, akkor mondta csak, most már kinyithatom. Megrázó volt a látvány és persze sírnivaló. Mintha visszamentem volna az időben. Romvári – az ő hihetetlen érzékenységével – a forgatókönyvből, a beszélgetéseinkből precízen rekonstruálta azt a világot, amelyben 18 évig éltem. A könyvek, a csorbult konyhaszekrény, a vitrin, a szőnyegek, a képek falon, a nippek, a kis Darwin- szobor, még a kiégett izzós lámpa is az íróasztalon, mind, mind éppen ott volt és ugyanúgy, mint a mi budapesti, polgári lakásunkban, hajdanán, a Hernád utca 54 első emeletén!

Budapesthez tehát nem csak a külsők, az utcák, hanem a lakásbelsők is hozzátartoznak.

Abszolút! Sőt nem fogod elhinni, a lépcsőházak is! Volt egy kisjátékfilmem, az első nemzetközi sikereimet ennek a 11 percnek köszönhetem. A címe Lidérc, még a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban forgattam 1977-ben. Úgy kezdődik, hogy valaki – egyébként a kamera, mert szemszög-optikát használtunk – lépcsőkön rohan le, végül megérkezik egy pincébe, és rácsapódik az ajtó. Ehhez tudnod kell, hogy a VII. kerületben nőttem fel, a Csikágóban. Kora kamaszkoromtól mániákusan fényképeztem, de csak kizárólag lépcsőházakat és gangokat. Máig nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Ennél a filmnél végre hasznosíthattam ezt a speciális vonzódásomat. Vagy például a pincék. Mi olyan lakásban laktunk, ahol cserépkályhával fűtöttek. A hozzánk tartozó pincerész tele volt brikettel, fával, amit már augusztusban, szeptemberben leszállítottak. Az öcsémmel már hat éves korunktól nekünk kellett lemenni a szénért és a fáért. Persze halálosan féltem, a 30 méteres pincefolyosón két lámpa égett mindössze, majdnem teljes sötétségben kellett bepakolni a zsákba a tüzelőt, és a zsákkal a hátunkon villámgyorsan felrohanni az első emeletig, de legalábbis a földszintig, hogy megússzuk. Ma már érthetetlen mitől féltünk annyira. Ám ez az iszonyatos rettegés sokáig bennem maradt, talán ennek kivetülése is a Lidérc.

A pinceélmény tehát érthető, de a lépcsőházaknak vajon mi a múltbeli magyarázata?

Budapest igazából a századfordulón épült fel, és ebben a neoklasszicista világban az épület lelke volt a lépcsőház. Többnyire kettő: az előkelő, díszesebb főlépcsőház és rothadás szagú, kacskaringós hátsó lépcső, ahogy régen hívták, a „cselédlépcső”. Nem hiszem, hogy van ember, aki nálam jobban ismerné például a Csikágó hátsó lépcsőházait. Mostanság is lépcsőházfüggő vagyok, csak sajnos a házakba ma már lehetetlen bejutni. Szerintem egy hátsó lépcsőházban benne van az egész ház története. A lépcsők kopásaiban, a kanyarok ívében, a korlátok magasában. Benne van azoknak az élete, akik ott élnek.

Pincében töltöttük mi is 56-ot, a Szamárköhögésben van is erről egy jelenet, a pincében pingpongoznak a gyerekek. Farakásokra lerakott matracokon aludtunk, akkor nem féltem, bár éreztem, hogy ez a pillanat alapvetően eltér a hétköznapoktól, már csak azért is, mert körülvett a család. A pinceszag, a doh, a szénnek és a fának az illatelegye ma is elsősorban 56-ot juttatja eszembe.

Ez közkeletű tévedés. Azért nevezték el Csikágónak, mert olyan gyorsan épült fel a negyed, mint az amerikai Chicago. Gyerekkorom fő színtere – minden amatőr filmemben benne van – a Városliget. A Keleti pályaudvar visszatérő helyszín a Skorpióban – például amikor Dezső (Garas) és Péter (Rudolf) lerészegednek és megbeszélik a dolgaikat, az a Keletinek az éttermi része, amelybe első ott jártamkor beleszerettem. Csikágónak minden szegletét bejártam, soha nem éreztem semmi veszélyt, anyáméknak emiatt nem volt álmatlan éjszakájuk.

Meghatározó a Ligethez való közelsége. 1956-ig a felvonulási téren állt a Sztálin-szobor, emlékszem a csizmára, amely az alak ledöntése után még ott ragadt három-négy hónapig. Aztán a május elsejei vonulások. Felejthetetlen a hangulat, a kátrányos, narancsos Bambi üdítő, a pálcikazászlók, a megafonokból süvöltő mozgalmi dalok. Hogy mit jelent nekem még a Csikágó? A focit meg az egyérintőt. Nincsenek még autók az utcán, kiteszünk két iskolatáskát, és órákig rúgjuk a rongylabdát a Hernád és a Peterdy utca sarkán. Néha-néha jön egy-egy autó, nagy ritkán a jeges, akihez ugyancsak nekem kell lemennem egy vödörrel, hogy a jégszekrényünk bádogtartályában, a forró júliusban legyen hűtés. A jeges még lovaskocsival jár, az első autót, egy Wartburgot a szomszédban lakó orvos veszi, és mi, gyerekek óvatosan tapizzuk a glazúrt, belesünk az ablakán. Az 56-os golyónyomok ma is ott vannak a Dembinszky és a Wesselényi utcai házak falain. Hogy miért lövöldöztek arrafelé, nem emlékszem, de arra igen, hogy nagymamám állandóan leszaladt kenyérért – ahogy a Szamárköhögésben – és az, hogy a kenyeret átlőtték, megtörtént, valóságos élmény. Csikágói figura volt a Füttyös is az 56 utáni időkben. Sokszor találkoztam vele. Rejtélyes fiatalember volt, valami megbomlott az agyában. Egy keményre összesodort újságpapírral füttyögve járta az utcákat, jó volt kitérni az útjából, mert aki elment a közelében, arra keményen rásózott. Ez személyes tapasztalat, a Füttyös pontosan célzott, brutálisan tudott ütni.

Persze, ők is velem maradtak, hál’isten. Közvetlen a házunk, a Hernád 54 mellett volt egy trafik. A mélyben – két lépcsőt kellett lefelé menni – egy háborús veterán, Faragó bácsi árulta a cigarettát, két mankója volt, és húsz fillérért lehetett venni nála Diana sósborszeszt, rózsaszín cukorban, papírba sodorva. A dohány kesernyés illata, a sósborszesz íze, és a húszfilléres koppanása az üvegen – ez így együtt maradt meg. Aztán ott volt a szemfelszedő a Damjanich utcában. Ő egy idősebb hölgy volt, a falra, a pult mögé ő vagy a férje kiragasztotta az 1953-as Népsportot, oldalanként. A 6:3 és a 7:1 az évek során megsárgult, a szélek betörtek, a papír félig szétmállott. Amíg a hölgy szedte fel a szemeket, én mindannyiszor újra és újra elolvashattam a két angol-magyar diadalát. Kívülről tudom idézni az összeállításokat ma is. Még egy emlék: az öcsémet vasárnaponként le kellett vinnem sétálni a Gorkij-fasorba (ma Városligeti fasor). Tízméterenként voltak a padok, mindegyiken egy-egy fém táblácska, rajta a munkásmozgalmi hősnek vagy mártírnak a neve, alatta születési, halálozási évszám. Százszor, ezerszer mentem végig a Gorkij-fasoron, szórakozásból, kivagyiságból memorizáltam a harminc-negyven mártír nevét. Fél év múlva, egyik vasárnap délután odaálltunk a szüleink elé, és behunyt szemmel, skandálva felmondtuk a mártírnévsort, évszámokkal, szép sorban, ahogy a Bajzától a Dózsa György útig felvésték őket. Hát ezek a padok azóta eltűntek mind, a réztáblácskák is, sőt a fasor neve is a múlt ködébe vész.

Ugyanúgy, mint a telefonfülke a Skorpió elején, ahol Rudolf Péter és Eszenyi Enikő szenvedélyes viszonya elkezdődik egy téves hívás nyomán.

Ennek a filmnek is vannak önéletrajzi vonatkozásai. Házasságban éltem, és volt egy nagyon komoly külső kapcsolatom. Ugyan hogyan másként lehetett volna lebonyolítani, mint a telefonfülkékből, hiszen az otthoni készülékről nem lehetett és nem illett ilyen helyzetben telefonálni! Ha ma meglátok egy sárga fülkét, előhívódik a reménytelenségnek az a letaglózó érzete. Sebesen lebonyolított, többnyire szomorúan végződő dialógok zajlottak le bennük arról, hogy aznap miért nem találkozhatunk.

A Szamárköhögésben viszont van egy vidámabb jelenet a telefonnal, természetesen ez is valós emlékeken alapul. Apámnak ugyanis – lényegében minden telefontulajdonossal együtt – meggyőződése volt, hogy a beszélgetéseket lehallgatják. Nagyanyámnak öt testvére élt Amerikában, Ausztráliában, néha-néha megeresztettek egy hívást, és akkor a család többnyire rejtjeles, „virágnyelven” folytatott beszélgetésekbe bonyolódott, amelyet gyerekként meglehetősen mulatságosnak tartottam.

Nincs meg már, vagy nem üzemel a Skála Metró terasza sem, ahol Törőcsik Mari és Eszenyi Enikő nagyjelenete játszódik a Skorpióban.

Ehhez a jelenethez olyan helyszínt kerestünk, amelyik önmagáért beszél. Amelyikben benne van Pest, de valami plusz töltettel. Rátaláltunk erre a teraszra, ahonnan rálátni a Nyugati pályaudvarra úgy, hogy szinte egy magasságban vagyunk vele, láthatók a zseniális üvegépület részletei. Sokáig méricskéltük a magasságot, a kivágást a kamerában, amely megmutatja Enikő a lábán a cipőt és a lába mögött előbukkanó Eiffel-palotát. Ma már ezt a szöget is talán csak a felüljáróról látni, az autóból, elsuhanva.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 42-43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11489