Schubert Gusztáv
A szovjet utópia nem elégedett meg a földi társadalom tökéletesítésével, a világűrbe is exportálta a társadalmi forradalmat.
Mi volt holnap? Melentyev
mulatságos tudományos-fantasztikus regénykéje teszi fel a kérdést ebben a fura „befejezett
múlt” időben. (Legalábbis a magyar címében, mert a könyv eredetileg Március 33 névre hallgatott, nyilvánvaló utalásként Erich Kästner
csalimeséjére, a Május 35-re.) Ennél pontosabb
címet nem is találhatnánk a szovjet utópia történetére: az az ígéretes holnap, az
a szivárványos jövő már majd negyedszázada nincs sehol.
Pedig
az 1917-es forradalomtól az 1991-es összeomlásig a szovjet társadalom
egyvégtében a jövő lázában égett. Miközben a marsallbot egyik vége az átkos
múltat akarta végképp eltörölni, a másik a szebb jövő felé mutatott. Utólag
könnyű okosnak lenni, de azért tegyük világossá, a nagy Szovjetunió mindkét
fronton fantomokkal viaskodott, így eleve bukásra volt ítélve. A szabadság és
az egyenlőség ellenpólusok, önmagukban, „tisztán” megvalósíthatatlan eszmények,
csak a másik oldallal együtt létezhetnek. Ha van egyáltalán ideális állapot a
társadalomban, csakis a két ellenerő kényes egyensúlyában testesülhet meg. Persze,
ki tudta még a kezdet kezdetén, hogy a szebb jövőbe tartó, jószándékkal
kikövezett út ez alkalommal is a pokolba vezet. Tényleg milliók hitték, és akár
az életüket is feláldozták érte, hogy az egyenlőtlenség korát mindenestül el
kell és el lehet törölni, a szabadság pedig csak a bölcs élcsapat és a
felvilágosult szovjet emberek jóakaratán múlik. Meg persze a kommunizmus,
vagyis az egyenlőség és a bőség kora, anyagi alapját megteremtő tudományon.
A
szovjet sci-fi egyik legtermékenyebb hatású őse a technikai haladást istenítő, a
tengeralattjárót, Hold-utazást megjósoló Jules Verne volt. Jefremov, Gurevics,
Melentyev, de még a tudományos kérdések helyett sokkal inkább a jellemekre és
sorsokra kíváncsi Sztrugackij-testvérek műveiben is futószalagon érkeznek a nem
egyszer valóban zseniális technikai próféciák. Beljajev még romantikusabb
álmokat álmodott, repülő fiúról, kétéltű emberről, balsorsú, melankolikus atlantisziakról.
Jefremovot már a világűr, sőt a Naprendszeren is túli kozmosz vonzotta, amelyet
„egyenes sugarú csillaghajókkal” kutatnak ki a kommunizmusban egyesült és
megbékélt földlakók. Melentyev pragmatikusabb volt, inkább a jövendő mindennapi
életét színezte ki: a Mi volt holnap?
szupersztrádáin atomautók járnak (balesetbiztos kötött pályán), a házakat atomátalakító
építőgépek öntik formába, a kényelmes lakásokban nagyképernyős, térhatású
televíziók okítják és szórakoztatják a tanulóifjúságot. (Hol vagyunk már az Aelita vagy a Kutyaszív zsúfolt és intrikával, irigységgel mérgezett
társbérleteitől? Beugrató kérdés: 1959-ben, a regény kiadása idején még létezett
ez a súlyos orosz népbetegség. A szovjet utópiákban a nyomor álmodik.) Az orosz
sci-fik rendre csúcstechnikáról és szuperkényelemről mesélnek, miközben
éppenséggel nem a bőség társadalmát építik, hanem a nélkülözését, még 50-60
évnyi szocializmus után is a hiánygazdaságnál
tartanak. A naprendszer fiaiban a
jövő csodatudósai még a „terülj-terülj asztalka” modern szubatomi verzióját is
feltalálják. Technológiai szempontból imponáló ötlet: a 3D szkennelés korában
sem tartunk ott, hogy atomi részecskékből kikeverjük, másoljuk, tetszés
szerinti mennyiségben sokszorosítsuk, sőt teleportáljuk az élettelen és szerves
anyagokat. A „ratomika” („atomcsoportosítás”) okozta gondokat ugyan felveti a
regény, de aztán nagyvonalúan átsiklik rajtuk, mondván, a problémák eltörpülnek
az előnyök mellett. Kár, mert az amerikai SF, mindenekelőtt Philip K. Dick a későbbi
szimulakrum-világ veszedelmeit előrevetítő regényei illetve az ökológiai
irodalom figyelmeztetése nyomán, addigra már tudatában volt a tudomány és a
technológia fénysebességű fejlődésének súlyos mellékhatásaival (Filmvilág
2007/6.). A ratomika révén tényleg beköszönt a korlátlan bőség kora, amelyben
mindenki szükségletei nyomán juthat élelemhez és mindenféle eszközökhöz, idővel
pedig önmaga másolatát is elkészítheti, aminek révén mind az örök fiatalság,
mind a halhatatlanság elérhetővé válik. Egyesek ugyan szóvá teszik a regényben,
hogy ez mindent leértékel, a munkától kezdve a személyiségig, de hát ők a „maradi
kisebbség”.
A
szovjet tudomány örök harcban állt a természettel. A fantasztikus irodalomban
éppúgy, ahogy a valóságban is. (Példának okáért évtizedekig tervezgették, hogy
az elterelt szibériai folyamok vizével megművelhetővé teszik Belső-Ázsia
sivatagjait. Az öntözőprojekt „részeredménye” az Aral-tó kiszáradása lett.) A Mi volt holnap?-ban az északi
talajfagyot olvasztják meg atomerőművek termelte hővel. Mellékterméke ugyan
ennek is vannak, de nem ám károsak, ahogy a hitetlen maradiak vélték, hanem
jótékonyak, a sugárzás megszünteti a betegségeket, sőt a halálon is úrrá lesz,
még a főszereplő kisfiút, az ötven éve megfagyott Vaszja Golubjovot is
kiolvasztja és életre kelti (egy mamuttal együtt) a környezetbarát atomenergia.
A Naprendszer fiainak mindenre elszánt tudósai ennél is
tovább mennek: teljes ráncfelvarrást javasolnak a túlnépesedett Földnek, egy
japán akadémikus az óceánokat tenné lakhatóvá betonpontonokkal és lávagátakkal
felparcellázva, riválisa éppenséggel a mesterségesen felmelegített tengerektől reméli
az emberiség teljes ellátását. És a határ persze mindig a csillagos ég: a
távoljövő tudósa számára már galaxisok átrendezése sem okoz majd gondot. Kételynek,
megfontolásnak, iróniának halvány nyoma sincs sehol. Az egyébként remek humorérzékkel
bíró Melentyev tudományos kérdésekben nem ismer tréfát: „A tudomány nem hisz a megismerhetetlenben, a tudomány csak a
még meg nem ismertet fogadja el.” Nesze neked, Descartes-i kétely.
A
természetátalakítás nagy munkája a szovjet tudós és politikus számára csak
része a társadalom átépítésének. Az orosz társadalom építését a szocreál
vállalta magára, a szovjet sci-fi dolga volt, hogy jelezze, a küldetés nem ér
végét a Szovjetunió, sőt még a sztratoszféra határainál sem. Az űr nagyszabású
átalakításának történetét Jefremov mesélte el (Androméda-köd, A Bika
órájában). Lelkesedése nem volt teljesen alaptalan, ő már az olvadás
korának és az orosz űrhajózás kezdetének szemtanúja. A NEP-korszak mulatságos
remekművében, az Aelitában (1924) a
földről érkezett komisszár és a marsi rabszolgák még forradalmi úton döntik meg
az élősdi arisztokrácia teljhatalmát, Jefremov űreposzaiban már békés úton megy
végbe a kommunizmus exportja. A Bika
órájának földi expedíciója egy távoli galaxisba indul, a Tormansz („Kínszenvedés”)
bolygóra, hogy az ott élő (ezer éve oda települt) földieket felszabadítsa a
zsarnoki elnyomás alól. A Csillaghajózási Tanács elnöke figyelmezteti az
expedíció tagjait: „Nem alkalmazhatunk erőszakot, nem mehetünk hozzájuk úgy,
mint egy magasabb rendű világ hírnökei, akik vagy büntetnek, vagy mindent
megbocsátanak.” És valóban, a földiek mindvégig kerülnek minden agressziót,
egyetlen tormanszit sem bántanak, ha megtámadják őket, akkor sem lehet őket
kibillenteni fenséges nyugalmukból és jóakaratukból, robotjaik erőterét
bekapcsolva védekeznek. Mindent a meggyőzésre és a józan észre bíznak. A regény
ennek megfelelően roppant tisztességes, és roppant unalmas, a cselekvést és a
jellemrajzot hosszas fejtágító előadások helyettesítik. Az hagyján, hogy az
olvasó nehezen rágja át magát a tétnélküli értekező prózán, de a tormansziak
sem nagyon értik, mit akarnak tőlük a jószándékú, de istenien tökéletes, tehát
utánozhatatlan földiek. (Jefremov regénye a „testvéri” Csehszlovákia lerohanása
után íródott, a „türelmes expanzió” doktrinája nem annyira a tormansziaknak
szólt, inkább a brezsnyevi kurzust intette önmérsékletre, nyilván nem sok
sikerrel.)
Nehéz Istennek lenni – állítja a Sztrugackij-testvérek történetében nagyon hasonló
regénye (ott egy teljességgel középkorias világot próbálnak humanizálni a
földről jött megváltók.) Olyannyira nehéz, hogy nyugodtan mondhatjuk lehetetlennek,
az ember nem csak, hogy nem rendelkezik a világteremtés isteni képességével, de
ha megpróbálja, azzal csak még nagyobb bajt kavar. A két Sztrugackij szkepszise
jogos, a galaktikus küldetés gondolatától azonban nem bírtak szabadulni, egész
ciklust szenteltek a világegyetem megváltásának (Delelő Univerzum), űrhajósaik és társadalomépítőik újra és újra
nekivágnak a gigászi feladatnak, egyszersmind a biztos bukásnak. A
Sztrugackij-testvérek galaktikus ciklusában (Lakott sziget, Bogár a
hangyabolyban, Válaszd az életet!) – az olvasó/néző szerencséjére – egyre
sűrűbb a kétely.
A
kudarc oka odakint volt. Szó sincs arról, hogy a létező világok legjobbikában
élnénk, lenne min javítani: miközben már a Holdra szállunk, meg a neten
szörfölünk, átlagéletkorunk pedig hála az orvostudománynak és a mezőgazdaság
termelékenységének harmincról nyolcvanra emelkedett, a társadalmunk alig
változott, két és félezer év múltán sem sokban különbözik a perzsa vagy az
athéni modelltől (ha módunkban áll, mindenesetre érdemesebb az utóbbit
választani). Rosszul szervezett társadalmakban élünk, de ez még nem jelenti,
hogy a társadalom korrekciójánál mi sem egyszerűbb. Hosszú, lassú, több
nemzedékre kiterjedő finomhangolással (például hatékonyabb oktatási rendszerrel)
persze lehetne javítani a helyzeten, de a világmegváltóknak sohasem a türelem a
legfőbb erénye. Az őrült (társadalom)tudóssal nem az a baj, hogy túl sokat tud,
hanem az, hogy nem tud eleget, márpedig a meg nem gondolt gondolatnál és a
féltudásnál nincs pusztítóbb erő. És még ha társadalomtudósaink, politikusaink
birtokában is lennének a mindentudásnak: mire mennének vele. A tökéletes
társadalom – halott társadalom, a tervezhető jövő, a „történelem vége” olyan
ideálok, amelyek rövid úton vezetnek a katasztrófához. A világjobbításnak
egyetlen eredményes módja van, az „ismerd meg önmagad!” praktikus alapelve. A
Sztrugackij-kisregényből készült Sztalker
a Delelő Univerzum küldetéstudatának
antitézise. A Sztalkerben nem a Föld
menti meg a Galaktikát, minket látogatnak meg a földönkívüliek. A Zóna nem
második Éden, nem bőségszaru, nem a dédelgetett álmainkat váltja valóra, a bölcs
földönkívüliek ajándéka az önismeret, a legtitkosabb (előttünk is rejtett)
vágyainkat beteljesítő Szobában az igazi személyiségünkkel szembesülünk: azt
kapjuk, amire igazából vágyunk. Van,
aki belepusztul a csalódásba. A féktelen hübrisz és önáltatás nem tudja
elviselni a Zóna igazságát: „Senki sem tökéletes”. Pedig ez nem ítélet, hanem „jó
hír”. A mindentudás nem a boldogság forrása, hanem mídászi balsors. A sanyarú szovjet
valóságtól oly távol álló diadalittas szovjet utópia, akár az örök uralkodásra
berendezkedő, dölyfös Ozymandiás király porba hullott óriási szobra,
figyelmeztetés minden világmegváltónak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11483 |
