Csiger Ádám
„Valóban kihaltak a nindzsák?” – olvasható Az orgyilkosok csapata visszatér nyitányában. A klasszikus nindzsafilm letűnt, az újhullámos darabok sem teremtettek trendet, hisz individualista szerzőkultuszra épülnek. A modern film önfelszámoló, reakció a tömegkultúrára. A nindzsa legmarkánsabb attribútumát mitikus képességei jelentették, ezek jutottak el először a filmbe, a korai nindzsafilm történetet csak alibiként használó nindzsatrükk-bemutató, a Jiraiya lovag az Utazás a Holdba japán megfelelője. Ahogy a mozgókép, idővel a nindzsafilm is kinőtte magát, művészetté érett: a ciklust nemző Orgyilkosok csapata leszámolt a mítoszokkal, történelmileg hiteles képet adott a nindzsákról, ugyanakkor korszakuk végét mutatta be, ezzel rövid életre predesztinálva a műfajt. A zsáner megmaradt a szamurájfilm alábecsült, B-kategóriás öccsének, ugyanúgy ritkán látott napvilágot, ahogy a történelemben a szamuráj mellett a nindzsa. Az újhullám néhány alkotója igyekezett bizonyítani, hogy az Orgyilkosok csapata nem magas művészet. Megadták a zsánernek kegyelemdöfést, de érkezett az újjászületés a posztmodern formájában.
Nindzsa újratöltve
A posztmodern
nindzsafilm alig különbözik a koraitól és a klasszikustól, mivel a
nindzsa-zsáner nem volt termékeny, megmaradt a jidaigeki alműfajának, kevés
olyan klasszikust jegyez, amikre a posztmodern verziók hivatkozhattak volna. A
posztmodern film egyik fő jellemzője viszont a nosztalgikus, retrospektív
visszatérés zsánerek hőskorába, amit a műfaj- és látványközpontúság, a műfajok
keverése (itt az ős- és klasszicista nindzsafilm ötvözése is), az attrakciók
halmozása, fokozása, az irrealitás, a történelem spekulatív fikcióvá átírása
egészít ki. A „tiszta” nindzsafilm (amilyenek a korai és klasszikus darabok)
ritka, a zsánerkeverés viszont annál működőképesebbnek bizonyult, a vendégműfaj
vérfrissítést hozott. A műfajtisztaság ugyanúgy zsákutca, mint a rasszhigiéné
(a keverék kutyák például kevésbé betegesek, mint a fajtiszták). A szamuráj- és
a nindzsafilm ötvözése hatékonynak bizonyult. Ezen esetekben a hős szamuráj
vagy ronin, aki nindzsa-szerepbe kerül, így különleges státuszú, származású hős
(nemes szamuráj) kényszerül amorális tettek (gerilla harcmodor) elkövetésére, a
nindzsa modus operandiját a szamuráj erkölcse szentesíti. A sógun orgyilkosa és a Lady
Snowblood (melyek a Kill Billt
inspirálták) egyaránt művészien stilizált és vérzivataros akciójeleneteik okán
váltak híressé, előbbi egy magasrangú szamurájból lett kegyvesztett
bérgyilkost, utóbbi bosszúhadjáratot folytató női orgyilkost (a nő nindzsa
lehetett, de szamuráj nem) állít hősként.
Az első retrospektív
jegyeket mutató darab az Öld meg a
sógunt! – A sógun nindzsái. A hős a kiirtott igai Momocsi klán utolsó
sarja, akit anyja Kínába menekített a genocídium elől. Harcművészként tér
vissza Japánba, így a nindzsafilm és a harcművészeti akciófilm ötvözetét látjuk
(az Orgyilkosok csapatában a nindzsák
csak ritkán, kényszerből bocsátkoztak közelharcba), a cselekmény a korai
zsánerdarabokat idézően infantilis (kincskeresés mint bonyodalom). Előkerül
viszont a klasszicista nindzsafilm morális dilemmája (harcos-lét vagy békés
hétköznapi élet), sőt ki is mondják („a szerelem legyőz mindent”), de Ishikawa
Goemon (az Orgyilkosok csapata vezérkaraktere)
már csak mellékszereplő lehet a harcművész hős mellett. A legendás „japán Robin
Hood” itt ráadásul csak fedőnév, nem egy, hanem négy nindzsából lett
mestertolvaj áll mögötte, a karakterek és az akciójelenetek száma tehát megnőtt.
A következő jelentős darab a Ninja
Scroll, mely az animációs film nyújtotta nagyobb alkotói szabadsággal
eleveníti fel a zsánert, nem is az Orgyilkosok
csapata klasszikusát, hanem a Jiraiya
lovag ősfilmjét. A hősnő kógai, harcostársa viszont mit sem mutat a nindzsa
attribútumaiból, pusztán vándor kardforgató, a nindzsa tehát egyre kevésbé
életképes szóló hősként. A filmben csak úgy sorjáznak az egzotikus és különféle
természetfeletti képességekkel bíró, sőt mágikus karakterek, a nindzsafilm
műfaja történelmi fantasyvel és akciófilmmel dúsul fel. A hősöknek nyolc
különféle démonnal kell megküzdeniük, patakzik a vér, az áldozatok száma az
egekbe szökik, a posztmodern hajlama a felhalmozásra a gore és a body count
iránti vonzalomban is megnyilvánul. A nindzsafilmet tudomány, technológia
keltette életre, „re-animálta”: az animációs film nyújtotta szabadságnak
köszönhetően e filmben olyan dolgok láthatóak, amiket élőszereplős moziban
nehéz elképzelni, kevés színész adná hozzá az arcát és nevét: a Ninja Scroll minden idők legbrutálisabb
mainstream rajzfilmje, a gore-nál jóval sokkolóbbak a szexuális tabusértései.
Az Orgyilkosok csapata után a Baglyok
kastélya volt a legsikeresebb klasszikus nindzsafilm. Remake-jét Masahiro
Shinoda rendezte, az ő nevéhez fűződik a Szamuráj
kém modernista zsánerdarabja is. Az új Baglyok
kastélya tartalmát tekintve megkésett modernista opusz, megformálásában
viszont már a posztmodern. Shinoda korábbi, politikai-modernista filmjeinek
téziseit fejti ki újra. A Szamuráj kém
különc, flegmatikus-melankolikus hősét lehurrogták és bolondnak tartották,
ugyanez történik e film egyik hasonló szereplőjével. A Buraikan deklarált tézise pedig az, hogy a hatalom sosem tűnik el,
csak birtokosa változik, ha egy zsarnok megbukik, rögtön új lép a helyébe. Főhőse
betör az uralkodóhoz, aki meggyőzi őt, hogy halálával semmi nem változna, csak
szerepet játszik, puszta báb. Hideyoshi felismerte a világ rendjét: ha ellene
fordul a rendszernek, félreállítják, és mást ültetnek a helyébe, „ez a
politikai hatalom természete „. Látunk példát a modern film demitizáló
stratégiájára is: az antagonista Goemon álnéven mutatkozik be az őröknek,
később tévedésből kivégzik, Shinoda így magyarázza és egyúttal rombolja le a
mítoszt. Szerzői remake-et készített, korábbi téziseinek újrahasznosítása, egy
szerzőiségéhez illő film újraforgatása posztmodern gesztus, nem is beszélve
mozija formavilágáról. Az eredeti hossza mindössze másfél óra, az új verzió már
138 perces, a remake „nagyobb, hosszabb és vágatlan”, rengeteg benne a
stílusos, látványos akció és a vér, nem hiányoznak a természetfeletti
attrakciók sem, a kógaiaknak mágikus képességeik vannak. Nem véletlen, hogy
antagonisták rendelkeznek efféle képességekkel, nem a protagonista igaiak: a
néző csak olyan karakterrel tud azonosulni, akinek érti a cselekedeteit, a
módszereit, az ideális tömegfilm-hős tehát harcos, nem varázsló vagy
értelmiségi. Shinoda szintén épít a fejlett technológia nyújtotta
lehetőségekre: egy jelenet alkalmával a kamera a hős szemszögét rekonstruálja,
egyenesen a first person shooter (szubjektív
nézőpontot használó) videójátékok stílusában.
Az Azumi a zsáner feltámasztására tett legambiciózusabb, vegytiszta
posztmodern kísérlet. Ha a Ninja Scroll esetében
az animáció szabadsága adott lendületet a zsánernek, akkor itt a mozgékony
kamera, az egyre olcsóbb, elérhetőbb speciális számítógépes effektusok, a
filmezés demokratizálódása volt a katalizátor. A filmben mesterséges nindzsa-klánt
látunk, ami rímel a filmművészet digitálissá válására. Ieyasu uralma alatt béke
és egység van, ám néhány hadúr szerint Hideyori Toyotomi a jogos örökös. Újra
polgárháború fenyeget. Ieyasu győzelme után egy szamuráj kapta a feladatot,
hogy neveljen orgyilkosokat, akik biztosítják a békét, a címszereplő a klán
legtehetségesebb növendéke. Valódi nindzsák is feltűnnek, főként
ellenfelekként, egy kivételével, aki mentorként segíti a csapatot a küldetés
során. Ebből a filmből sem hiányzik a nindzsafilmekre jellemző szembesítés a
háború természetével, hiszen itt orgyilkosok feladata a béke fenntartása
erőszak által. A világtól elzárt klán tagjai agymosott, tudatlan gyerekkatonák,
akikből mesterük kiirtott minden emberit, csak az ölésnek élnek. A hősnő a
küldetés során megismeri a világot, megundorodik az erőszaktól, szakít
csapatával. Eddig az Orgyilkosok csapata
moralitását követi a film, aztán jön egy fordulat: amikor a hősnő a nindzsa könyörtelen
übermensch-léte helyett a fegyvertelen életet választja, banditák törnek rá,
megpróbálják megerőszakolni. „Ha nem akarok ölni, akkor is rákényszerítenek” – mondja,
visszatér csapatához, megjön a kedve az öléshez, az alkotók ezzel motiválják az
akciófilmes cselekményt. Az akciójelenetek a korai nindzsafilmeket idézik, a Tigris és sárkány-féle wuhszia sikere
után újra divatba jöttek a magasröptű akcióhősök. Ismét a halmozás a kulcsszó:
a film rengeteg (markáns, extravagáns, külhoni néző számára is könnyen
azonosítható) karakterrel, bőséges body counttal és gore-ral kecsegtet (a
piperkőc főgonosz pedig a macskáját dédelgető Nobunagára emlékeztet az Orgyilkosok csapatából). Az orgyilkos-klán
feladata a lázadó hadurak megölése, akik vazallusokat küldenek ellenük – egész csapatok
harcolnak, ez az akciófilm, valamint a szigorú műfaji rendszerre épülő B-film
stratégiája. Azumit haldokló mestere elbocsátja: felajánlja neki, hogy kedve
szerint éljen, de a lány folytatja küldetését. E filmet eleve egy széria, egy
franchise nyitódarabjának szánták, a fináléban Azumi küldetésének nagyja még
hátravan, érkezett is folytatás.
A Shinobi alcímével kelt figyelmet: Heart Under Blade, azaz „szív a penge alatt”. A shinobi szó a nindzsa másik változata,
az alcím pedig a szintén nindzsát jelölő shinobi
no mono (az Orgyilkosok csapata japán
címe) jelentése. A film beváltja a puritán cím ígéretét, a Shinobi az Orgyilkosok
csapata posztmodern remake-jeként is aposztrofálható, bár az alkotók az
ős-opuszokat is felidézik. A nindzsák e filmben mágikus képességekkel
rendelkeznek: a hősnő a pillantásával öl, a többiek között pedig van alakváltó
és sebezhetetlen karakter. Rómeó és Júlia
találkozása az X-Mennel: Ieyasu le
akar számolni a hatalmát fenyegető nindzsákkal, ezért összeugrasztja Igát és
Kógát. Mindkét tartományt öt harcos képviseli, a csapatkapitányok titokban
szerelmesek. Az Orgyilkosok csapatával
ellentétben e filmnek nem erőssége a történelmi hitelesség: Iga és Kóga
rivalizálása, a hősök szerelme pusztán érzelmi töltetet ad a harcművészeti- és
akciófilmes stratégiához, hisz egzotikus harcosok alkotta csapatok csapnak
össze látványosabbnál látványosabb módokon, a harc itt valóban művészet. Ami az
akciójeleneteket és a képi világot illeti, e film a Ninja Scroll élőszereplős változata, cselekményében viszont
megjelenik a klasszikus nindzsafilm erkölcsi konfliktusa. A nindzsák
csapataikon belül is két táborra szakadnak: az egyik szárny szerint a két
tartomány csatáját a sors akarta így, ők az ölésnek élnek, csak ehhez értenek,
ez adja életük értelmét, gyűlölik a békét, mert nincs benne helyük és hatalmuk.
A másik szárny viszont a szabad akaratban hisz, letennék a fegyvert, a békés,
hétköznapi életet választva eltemetnék nindzsa-mivoltukat. Az utóbbi tábor
győz, a Shinobi az Orgyilkosok csapatához hasonlóan végső
nindzsafilm, a zsáner (immár posztmodern) hattyúdala. A filmben négy jelképes
nindzsa-öngyilkosság történik, a hősnő például kikaparja a szemeit.
A Goemon a legradikálisabb posztmodern nindzsafilm. Életrajzi film,
miközben durván eltér a történelemtől, de még a Goemon-legendától is: Nobunaga,
a nindzsák antikrisztusa itt a nindzsa-hős bölcs, félreértett, elárult és orvul
meggyilkolt mentoraként tűnik fel. A filmben a színészeket leszámítva minden
számítógépes effektus, a zsáner felelevenítését ismét a technikai forradalom
motiválta. Ahogy az Orgyilkosok csapata sikerének
lecsengését követően, a nindzsafilm újfent visszasüllyedt a B-kategóriába, az Alien vs. Ninja például az Alien vs. Predator: Halál a Ragadozó ellen
című crossover trash-vígjáték verziója, komikus amatőrizmussal és silány
effektekkel. A zsánert a legtermékenyebb japán filmes, Miike is kipróbálta. Újraforgatta
a nindzsa- és a szamurájfilmet ötvöző Tizenhárom
orgyilkost: itt is nemeseket látunk orgyilkos-szerepben. Az Orgyilkosok csapata nemzetközi piacra
készült, emiatt nem kerülhettek bele kevéssé ismert japán kulturális
vonatkozások, amelyeket a külhoni néző nem érthetett. Miike remake-je két
változatban jelent meg: egy hosszabb japán verzióban és egy vágott nemzetközi változatban,
utóbbiból hiányoznak azon szcénák, amelyek az egyik orgyilkos természetfeletti
identitására utalnak – az ország kultúrájában otthonos néző tehát visszakapta
az ősi japán tartalmakat.
Miike jegyzi a posztmodern nindzsafilm netovábbját: a Ninja Kids!!! gyerekfilm, bár nem az első a véreskezű direktortól, de a leggyerekesebb. Ugyanakkor vígjáték is, mindkettő a posztmodern kedvelt műfaja, hisz a posztmodern – a klasszicistával, és különösen a modernnel ellentétben – anti-intellektuális, filmje vállaltan dilettáns, infantilis, komikus és retrospektív. Ami pedig a minőséget illeti, jobban vonzódik a trash-hez, mint a hibátlan remekműhöz. Miike humora ugyanakkor szerzői, rendezett már ehhez hasonló családbarát vígjátékot (A Katakuris-család boldogsága, Zebraman), és a posztmodernben is alkotott (a Sukiyaki Western Djangóban Tarantinót szerepelteti), a rendező tehát újrahasznosít. Tarantinósabb Tarantinónál: amikor elhangzik egy nindzsa-fegyver neve, szakad a filmfelület, egy férfi bújik elő a széttépett vászon mögül, elmagyarázza az eszköz működését, „baráti nindzsa trivia-kommentátorként” mutatkozik be, végül ragasztószalagot ad a karaktereknek, és megkéri őket, hogy hozzák helyre a vásznat, majd visszalép mögé. Amit e filmben látunk, azt leginkább a bohóckodás szóval lehet leírni: a nindzsafilm visszajutott eredeti állapotába, újra a Jiraiya lovag gyerekes poénjait és filmtrükkjeit látjuk, a kör bezárult. Újra a kiindulóponton vagyunk, de már ismerve azt.
Amerikai nindzsa
A nindzsát a Csak
kétszer élsz mutatta be a nemzetközi nagyközönségnek. A 007-es ügynök
Japánban egy csapat nindzsát kap segítségül, sőt maga is elvégez egy
nindzsucu-gyorstalpalót. Vagy inkább befejezi a kiképzését: James Bond eszerint
egy „nyugati nindzsa”, mentorral (M) a háta mögött. A film írója bevallotta az Orgyilkosok csapata inspirációját, de
nem csak a fonállal mérgezést vette át: az antagonista ugyanúgy macskát
kényeztet, mint Nobunaga (ez a motívum napjainkig számos amerikai zsánerfilmben
visszaköszön). A Batman: Kezdődik főhőse
szintén részt vesz egy nindzsa-képzésen, Batman is modern nindzsa, e film
alkotói ugyanazzal a deheroizáló realizmussal közelítenek nindzsához, mint az Orgyilkosok csapata rendezője. Frank
Miller pedig mellékszereplőként vonultat fel női nindzsát a Daredevil – A fenegyerek és a Sin City-ben.) A következő sztár, aki
amerikai színekben öltötte fel a nindzsa-kosztümöt, Franco Nero volt A nindzsa színre lép alkalmával, mely már
tipikus B-film, a nindzsa tehát az amerikai filmgyártásban is megtalálta útját
a másodvonalba. Az amerikai tömegfilm fekete-fehér világképét jól jelzi, hogy a
hős a nyitójelenetben fehér nindzsa-öltözetben küzd egy csapat japán nindzsával
(a nindzsák bevetésen sem mindig jártak feketében, megelégedtek a sötétebb
színekkel, de fehéret sosem viseltek volna). A hős az egyetlen külhoni nindzsa-tanítvány,
emiatt összetűzésbe kerül a legerősebb japán növendékkel. E mozi is
felvillantja a nindzsafilm háborús vonatkozását, a hős egy kiszolgált veterán.
Ugyanakkor az olasz színész egyben szerző is. Filmje modern western, az alkotók
a Django sikerét zsákmányolták ki,
csak a Ku-Klux-Klant cserélték nindzsa-klánra, a japán nindzsának tehát itt is
antagonista-szerep jutott. Kihalófélben lévő fasiszták, akiket a protagonista
tovább ritkít. Ez már posztmodern film, a hős legvégül szó szerint kikacsint a
nézőre. Az antagonistát játszó Sho Kosugi a Nindzsa
imája a halálért történetében ugyancsak nindzsát alakít, aki képtelen maga
mögött hagyni múltját, az Azumi hőséhez
hasonlóan ölnie kell, hogy életben maradjon. Amerikába emigrálva ellenséges
környezettel találkozik, ahogy a nindzsa-karakter is idegen e kultúrában. A
film nindzsás akciójelenettel nyit, míg rá nem jövünk, hogy a szcénát a
televízióban nézi a hős. Posztmodern gesztus: a rendező rávilágít a nindzsafilm
létére, de az elidegenítő nyitányból – a realizmust csak színlelve – szabványos
zsánerfilmet csinál.
Az Amerikai nindzsában
Michael Dudikoff amnéziája miatt nem emlékszik rá, hogy árvaként egy
nindzsa-klán nevelte fel. (Az amerikai kultúra is feledékeny: japán inspirációit
nem szívesen vallja be.) Mestere felkeresi és befejezi kiképzését, de hősünknek
is meg kell küzdenie az erő sötét oldalát választó japán riválisával. A nindzsa
az amerikai kultúrában is életképes
vígjátéki és gyerekfilmes karakternek bizonyult, gondoljunk csak a Tini Nindzsa Teknőcökre, akik tipikus
nindzsa-akciócsoportot alkotnak specializálódott fél-ember mutánsokként. Az
ős-nindzsafilm akciókoreográfiája animációs gyerekfilmekben kötött ki, hatott
Genndy Tartakovszkijra (Dexter
laboratóriuma, Szamuráj Jack). Tarantino is leforgatta a maga
nindzsafilmjét. A Kill Billben számos
nindzsafilmes attrakciót, fordulatot felvonultat: a szerelmes hős megpróbál
visszavonulni egy mesterséges nindzsa-klánként tevékenykedő
orgyilkos-csapatból, de mentora elárulja, a nő viszont egy japán mester,
Hattori Hanzo segítségével bosszút áll. A Mátrix
rendezőit is inspirálta a japán tömegfilm: producerei a Nindzsagyilkosnak. A hős egy kiugrott
japán nindzsa, a klán pedig spártai, fasisztoid közösség, tagjai emberként
kezdték, de valóságos démonokká tette őket az inhumánus kiképzés. Posztmodern
kikacsintást itt is találunk: a rendező egy vériszamos akciójelenetről ketchupos
tunkolásra vág. Az amerikai nindzsafilmben minimális a természetfeletti,
mitikus képessége legfeljebb antagonistának lehet. A nindzsa a kulturális
evolúcióban a tömegfilm íratlan szabályainak áldozata: a hősnek magányos
renegátnak, kívülállónak kell lennie, aki erősebb, népesebb és metodikusabb, de
főleg erkölcstelen ellenféllel harcol.
A nindzsák nem haltak ki: a Ninja Kids!!! amerikai remake-et kap, a Farkas előzetesében is nindzsákat láthatunk (arról nem is beszélve, hogy a hős nindzsa-boxerre hajazó karmokkal harcol). A nindzsa nem csak önálló mémként öröklődött, a karakter és a zsáner attribútumai dominálnak például a kortárs tömegfilmet definiáló Star Wars-sagában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 28-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11482 |
