Varga Zoltán
A fantasztikus mesevilág és a stop motion nagymesterének életműve az animátori kéz teremtőerejének maradandó bizonyítéka.
Aranyba gravírozva olvasható Ray Harryhausen vezetékneve a zongorán, melyen A halott menyasszony szereplője játszik; a Szörny Rt. zöld egyszeműje pedig a legmenőbb étteremben foglal asztalt – a Harryhausenben. Egyáltalán nem véletlenek a kortárs animációban ezek a tisztelgések a nagy példakép és mozimágus előtt. Az idén 92 esztendős korában elhunyt Ray Harryhausen nélkül ugyanis alighanem ma másként festene a stop-motion animáció, sőt a jelent eluraló CGI-bűvészkedést is az adósának tekinthetjük. Filmtörténészek az ősfilm mágusára utalva nevesítették méliès-i vonulatnak a mozivarázst: a sosemvolt világok, fantasztikus víziók mozgóképi illúziójának létrehozását. Harryhausen tagadhatatlanul egyike azoknak, akik a legtöbbet tették azért, hogy a mozgókép feltérképezhesse és beteljesíthesse a szárnyaló képzeletre építhető lehetőségeit. Bár technikai tudását, újító eljárásait mindig alázatosan az egyes filmek szolgálatába állította, Harryhausen attrakciói önálló életre keltek, alkotójukat pedig joggal jegyezhetjük az animációs film szerzői művészei között – akinek öröksége híres-neves követőinek munkáiban máig tetten érhető.
Negyven év stop-motion
A Los Angelesben született Ray Harryhausen életében a fordulópontot a King Kong megtekintése jelentette 13 évesen: annyira rabul ejtette Willis O’Brien teremtménye, illetve a címszereplőt létrehozó álomszerű stoptrükkök, hogy a következő években az ifjú Harryhausen nemcsak kutatott azután, mi zajlott le O’Brien boszorkánykonyhájában, de maga is próbálkozott, kezdetben hobbiként, stop-motion animációs etűdök létrehozásával. A családi ház garázsában zajló felvételeket a szülők is támogatták: az édesapa segített a bábok elkészítésében, az édesanya pedig ruhákat készített nekik. A szárnypróbálgatás gyümölcseit az ifjú animátor magának Willis O’Briennek is megmutatta, s a mester biztatása is hozzájárult Harryhausen pályakezdéséhez; az első professzionális tapasztalatszerzés azonban egy másik úttörő jelentőségű bábanimációs rendező, a magyar emigráns George Pal mellett történt. Harryhausen a Puppetoons című bábfilm-sorozat 13 részének munkálataiban működött közre, majd a háború után saját bábanimációkat is készített: 1946 és ’53 között hat mesét dolgozott fel, közülük az utolsó bábfilmet végül mintegy 50 évvel később (!) fejezte be, rajongói segítségével.
Harryhausen mégsem a tiszta bábanimációs filmkészítés területén horgonyzott le, a ’40-es évek végén ugyanis megkapta azt a lehetőséget, amire a King Kong óta vágyott: mentora és példaképe, O’Brien alkalmazásában dolgozhatott a King Kong nyomdokaiban járó Joe, az óriásgorilla (1949) speciális effektusain – s bár a mester vehetett át a filmért Oscar-díjat, a munka oroszlánrésze tanítványa érdeme. A következő években Harryhausen megtalálja a maga útját, amely az élőszereplős film és a stop-motion animáció újszerű ötvözésében rejlik. Az ’50-es éveket előbb a korszak népszerű műfajkevercse jegyében a sci-fi horrorhoz tartozó óriásszörnyes filmek fémjelzik (Pánik New Yorkban,1953; It Came from Beneath the Sea, 1955; Űrszörny, 1957); e sikerek közül több már Charles H. Schneer producer bábáskodásával készül a Columbia számára – Harryhausen és Schneer barátsága és együttműködése a következő évtizedeket is végigkíséri. Műfaji váltást és a harryhauseni felvételek további kifinomodását hozzák az évtized végétől jellemző fantasy-filmek, amelyek az eddigi fekete-fehér szorongásvíziókat felváltják színpompás, vágyteljesítő mesékre; legyen szó az arab mesevilág (Szindbád hetedik utazása, 1958) és a görög mitológia megidézéséről (Az aranygyapjú legendája, 1963), vagy irodalmi klasszikusok adaptációjáról (Gulliver utazásai, 1960; Rejtelmes sziget, 1961). Ekkoriban bontakozik ki egy felettébb jelentős alkotói kollaboráció is: Harryhausen fantasy-filmjeinek visszatérő zeneszerzője Bernard Herrmann, akinek muzsikája jelentősen hozzájárul e művek varázslatos hangvételéhez. Az Emberek a Holdban (1964) sci-fije után az évtized második felében Harryhausen az angol Hammer Films-nek is dolgozik: az Egymillió évvel Krisztus előtt (1966) őshüllőket vonultat fel, miként később A tiltott völgy (1969) is. A ’70-es években folytatódnak Szindbád kalandjai (Szindbád arany utazása, 1974; Szindbád és a tigris szeme, 1977), s ezt a fantasy-vonulatot tetőzi be a Titánok harca (1981). Az MGM-nek készített, a korábbi munkákhoz képest nagyobb költségvetésből gazdálkodó film egyúttal a pálya lezárása is – ezt követően Harryhausen visszavonult, idegennek érezte az általa képviselt értékeket a ’80-as években, illetve a speciális effektusok terén is forradalmi változások vették kezdetüket, melyek hosszabb távon a stop-motion felvételek digitális leváltását eredményezték.
Egyszemélyes teremtés
Kis túlzással, Harryhausen egyszemélyes komplett filmstáb volt, de mindenesetre a nevével fémjelzett filmekben a legkevésbé sem csak az animációt tartalmazó szekvenciák fűződnek hozzá. Harryhausen ugyanis – kiváltképpen a Schneerrel együtt készített alkotások esetében – a filmek előkészítésében és megvalósításának több munkafázisában is részt vett: a forgatókönyv kialakításán át különösen a storyboard kidolgozásában, vagy éppen helyszíni felvételek levezénylésében; egyszóval kezdettől fogva felügyelte, hogy az általa elképzelt animáció kombinálható legyen valamennyi élőszereplős felvétellel. Több filmet társproducerként is jegyzett. Szembeszökő ekként, hogy filmjei mennyi hasonlóságot mutatnak, függetlenül attól, hogy éppen Nathan Juran, Don Chaffey vagy mások vannak feltüntetve rendezőként; az igazi kreatív elme ezen művek mögött Harryhausené. A valódi kézjegy – alkalmasint a szó legszorosabb értelmében! – persze óhatatlanul az animációs szekvenciákban érhető tetten. Míg a későbbi (azaz a kortárs) fantasztikus filmek animált effektusait gyakran egész hadseregek valósítják meg (például egy CGI-figurán más-más animátor hozza mozgásba az arcot, a kezet, teremti a járást és így tovább), Ray Harryhausen egyszemélyes „alkotócsoportként” jegyezte az animált szekvenciákat: ő állította be a világítást, mozgatta a figurákat, szervezte meg az időzítést (a képkockák és a mozdulatok összehangolását). Csak az exponálást végezte egy segéd – de minden érdemi feladat Harryhausent dicséri. Ez a tény nemcsak a költségkímélést biztosította, hanem az alkotói kontroll maximumát is lehetővé tette számára.
Metódusa az élőszereplős felvételek kombinálását célozta, s ehhez felhasznált trükkasztalon animált figurákat, háttérvetítést és maszkolt felvételeket egyaránt. Ezt az eljárást Schneer keresztelte a hangzatos – valójában inkább reklámfogásnak szánt, semmint a munkamódszerből levezethető – Dynamation névre, a ’dinamikus’ és az ’animáció’ szavak ötvözeteként, s azóta is ezt a fogalmat szokás Harryhausen művészetéhez asszociálni. A művész úgy tekintette az élőszereplős közeggel vegyített stop-motiont, hogy általa életszerűbbé, hitelesebbé tehetők a fantasztikus jelenségek, lévén az élőszereplőket és a háromdimenziós modelleket közös nevezőre hozza, hogy van kiterjedésük, míg ugyanez nem mondható el – legyen a keveredésük bármily impozáns is technikailag –, ha hús-vér szereplőket rajzolt (azaz szükségszerűen kétdimenziós) figurákkal léptetnek fel (mint például a Mary Poppinsban). Éppen ezért a harryhauseni mozgókép valahol félúton áll élőszereplős és bábanimációs film között, olyan álomvilágot hozva létre, amely egyszerre célozza a valószerűség illúzióját, miközben minden pillanatban tudatosíthatjuk, hogy a mozi által lehetővé tett mágiára csodálkozhatunk rá. Ez a furcsa kettősség tükröződik abban is, amire Henry Selick (Coraline és a titkos ajtó) tapint rá, miszerint Harryhausen bármennyire is törekedett a tökéletes illúzió létrehozására, az óhatatlanul előálló apró hibák vagy esetlenségek kölcsönöznek teremtményeinek lelket, teszik emlékezetessé őket. A harryhauseni életmű az animátori kéz teremtőerejének emlékműveként is felfogható – mint maga utalt rá, apró modelljeivel úgy rendelkezhet, akár Zeusz a földi halandókkal (lásd konkrétan ehhez Az aranygyapjú legendáját vagy a Titánok harcát).
A Dynamation-jelenetek méltán váltak tehát a filmek legnépszerűbb és legmaradandóbb szekvenciáivá, melyek bár fölfoghatók akár önálló attrakcióként, szenzációs látványosságra épített kisfilmként, mégsem lógnak ki tüntetően a filmek történetszövéséből. Harryhausennél a cselekményvezetésbe szervesen illeszkednek ezek a részek, bármennyire az attrakciókra helyeződik is a hangsúly; az alkotó úgy vélte, a nézők nem azért mennek moziba, hogy speciális effektusokat lássanak, hanem egy történetre váltanak jegyet. Filmjei ekként sohasem mondtak le a történetmesélés favorizálásáról, még ha egyes kritikusok elmarasztalása szerint mégiscsak az attrakciókért van bennük a történet és nem fordítva; igaz ez vagy sem, a filmjein felnőtt generációk mindenesetre e jelenetek miatt zárták a szívükbe a filmek egészét is.
A Harryhausen-animációk persze túlnőttek a konkrét filmeken; kétségtelen, hogy az életmű megannyi telitalálatos jelenetet és feledhetetlen figurát tartalmaz, amelyek éppúgy önálló életre keltek – elhagyva vagy fellazítva az eredeti szövegösszefüggéseket –, mint az alkotó legkülönfélébb teremtményei. Mint pályaívének áttekintése is mutatja, munkásságának elkülöníthető csoportjai közé tartoznak a science fiction rémlátomások, az egzotikus vagy történelem előtti közegekbe vezető kalandozások és a mitikus fantasy-történetek. A Harryhausen sci-fijeiben dúló-fúló óriásszörnyek ostromolhatták a Nagy Almát (Pánik New Yorkban), San Franciscót (az It Came from Beneath the Sea-ben a kevésbé komplikált megvalósítás végett mindössze hat csápot kapott az óriáspolip, de így is izmos a pusztítási hányadosa), Rómát (az Űrszörny Ymir néven emlegetett kreatúrája), Washingtonra pedig a földönkívüliek mérnek csapást (A Föld a repülő csészealjak ellen, 1956). A szemben álló felek jelentős méretkülönbsége rendre visszatér az életműben, legyen szó a Küklopszról (Szindbád hetedik utazása), megelevenedő óriás bronzszoborról (Talos Az aranygyapjú legendájában), vagy távoli szigetek lakóiról (Gulliver utazásai, Rejtelmes sziget). És persze a dinoszauruszokról. A Harryhausen-életmű vizuális világának szinte sorvezetője a dinók makacs jelenléte – a garázsmélyi hobbi során dédelgetett Evolúció-kisfilmtől a Tyrannosaurus „befogásának” képsoráig A tiltott völgyben. Az őshüllők által uralt közegek Willis O’Brien kincseiig nyúlnak vissza, a King Kongnál is régebbre: az úttörő, 1925-ös Az elveszett világig. Harryhausen még O’Briennel együttműködve is gyarapította a dinoszauruszos stop-motion listáját: közösen készítették Irwin Allen természetfilmjének (Állatvilág, 1956) nyolcperces nyitó részletét az imádott őshüllőkről.
A leggazdagabb karakterkészletet persze kétségkívül a mitológiai-mesei filmekben találjuk meg; a valós és az animációval létrehozott figurák egymásra hatása is sokszor itt hat a legtermészetesebbnek (a radikális méretkülönbség híján). A már említett figurákon kívül gondoljunk például a táncoló kígyóasszonyra (Szindbád hetedik utazása), hárpiákra és hétfejű sárkánygyíkra (Az aranygyapjú legendája), a hatkarú Kálira (Szindbád arany utazása), vagy a Pegazusra és a Medúzára (Titánok harca). Az életmű két különösen sokat idézett jelenetében pedig a főhősre támadó, megelevenedett csontvázakkal találkozunk: a Szindbád hetedik utazása csúcspontján még egyetlen csontvázzal vív kardpárbajt a címszereplő – a remekbe szabott kétperces szekvencia éke, hogy az összecsapás egy sehova sem vezető csigalépcső tetőfokain végződik –, Az aranygyapjú legendája azonban megsokszorozza a tétet, amikor három emberre csap le nem kevesebb, mint hét (!) csontváz. A bravúros küzdelem az életmű egyik csúcspontja, egyúttal animációtörténeti mérföldkő: a fáma szerint a négy és fél perces jelenetet az alkotó több mint négy hónap alatt készítette el, naponta körülbelül 13 képkockát (azaz alig fél másodpercet) rögzített, s összesen 184.800 (!) apró mozdulat szükségeltetett a létrejöttéhez. Persze nem a számok az igazán fontosak, hanem az, hogy ez a jelenet egymaga is mutatja, Harryhausen milyen inspiráló hatást gyakorolt az eljövendő nemzedékek azon filmkészítőire, akik hozzá hasonlóan a fantázia szárnyalásának szentelik a mozgóképet. Csak a csontvázharcoknak szekérderéknyi az örököse: gondoljunk James Cameron Terminátorának hideglelős végkifejletére, A sötétség serege hordájára Sam Raiminél, illetve a Sommers-féle A múmia vagy A Karib-tenger kalózai egyes részleteire. A Harryhausent bevallottan ihletforrásnak tekintő rendezők között találjuk még Steven Spielberget (Jurassic Park), George Lucast (Csillagok háborúja), Joe Dantét (Piranha), Peter Jacksont (A Gyűrűk Ura), vagy a mestere művészete nélkül elképzelhetetlen Tim Burtont (a Pee-wee nagy kalandja dinójától a Támad a Mars! repülő csészealjaiig). Harryhausen nem elsősorban animátorként vagy technikusként tekintett magára, hanem tágabb értelemben: filmkészítőként. Egészestés opuszainak sora, ha le is zárult 30 éve, életművének hatása napjaink „képben hívő” rendezőinek törekvéseiben és munkáiban megkérdőjelezhetetlenül folytatódik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11478 |
