Muhi Klára
A magyar animáció hírneve és hagyománya folytatásra kötelez. A tehetséges fiatal alkotókon nem múlik, a kultúrát támogatóké a felelősség. Egy biztos: a KAFF intézménye nélkülözhetetlen a hazai animáció számára.
Normális körülmények közt szót sem érdemel
egy beszámolóban, hogy hol rendeznek meg egy fesztivált. Ám a 11. Kecskeméti
Nemzetközi Animációs Fesztivál helyszíne, a sokcsillagos Sheraton újgazdag terei,
Mercedes karburátorok prezijére kialakított vetítői – az öreg szocreál Erdei
Ferenc Művház évtizedei után – már önmagában szuggerált valamiféle cezúrát,
hogy mostantól a hazai animáció világában valami más következik. Kérdés, mi az
a más? Jobb jön vagy rosszabb? Jön e bármilyen változás egyáltalán?
A KAFF mindig erről
szól. A szervezés professzionális, a program nagyon gazdag, a filmek színvonala
egyenletesen magas. Az összkép is hasonló: a magyar animációsok – mint Hannibál
– tulajdonképpen két évtizede ott állnak a kapuk alatt. Rengeteg, megújuló
hullámban érkező tehetséggel, a háttérben most már két potens egyetemi képző
intézménnyel, (MOME, BKF) az alkalmazott animációtól a klipen, sorozatokon át a
szerzői filmig bármilyen műfajban biztosan uralva a szocialista kultúrpolitika e
szempontból áldásos évtizedei alatt felhalmozott gazdag hagyományt. S főleg
nyitottan mindenféle új narratívára, technikára, megrendelőre, felületre. Aztán
még sincs soha semmiféle áttörés. Kormányok és pénzosztó szisztémák jönnek és
mennek, mindegyik hitet tesz a magyar animáció csodás múltja és még csodásabb
jövője, az átkos globalizáció körülményei közt hányódó magyar gyerek
múlhatatlanul fontos igényei és a közszolgálati tartalom mellett, majd marad
minden a régiben.
Számszerűsítve: a 2010-ben felszámolt pályázati-gyártási
szisztémában – a főiskolás filmek mindenkori támogatásán túl évente kb. 200-250
millió Ft jött össze három állami forrásból (MMK, NKA, ORTT) és az a rendszer
inkább az egyedi szerzői filmeket támogatta. Az új szisztémában ez a minimális
összeg kicsit csökkent. A Médiatanács tavaly 120, idén 180 millió forinttal
támogatta a hazai animációt, s elsősorban a gyerektematikát és a sorozatokat preferálja.
Ehhez jön az MNF idei 30 milliós támogatása a MoMÉ-nak. Az egészestés animáció húzóágazata
két évtizede képtelen beindulni. Az „átkos” óta eltelt közel 25 év alatt három
döntően államilag támogatott (Az ember
tragédiája, Nyócker, Vuk) és egy, elsősorban magánbefektetők által
szponzorált hosszú animáció (Macskafogó 2.)
készült. Gauder és Novák évek óta húzódó Egilje
az utolsó hírek szerint 60 százalékos készültségen áll, gyakorlatilag összeomlott.
Kecskemét egy ideje az Elvarázsolt
egérkisasszonyt fejleszti, egyébként animációs egészestés gyártás az MNF-nél
eddig még nem indult. Új jelenség, hogy ha minimális számban is, de megjelent a
magánbefektetői kör a közszolgálati tartalmak körül. A hungaricum Magyar népmesék sorozat utolsó három
epizódja például a Docler cégcsoport (Gattyán György) segítségével tudott
elkészülni. A nem túl izmos hazai pop- és reklámipar évről évre rendel ugyan
animációs tartalmakat, idén többet is, mint az elmúlt években, de húzóerővé
nyilvánvalóan nem tud válni. E pillanatban úgy tűnik, nem várható különösebb
áttörés. A műfajt a tessék-lássék állami pénz és a szerény piaci megrendelések
mellett még mindig a hagyományban felhalmozódó tehetetlenségi erő hajtja,
mindenekelőtt pedig az alkotók egyéni ambíciója, leleménye, áldozatkészsége.
Ulrich Gábor, M. Tóth Géza és a hiánypótló Pannónia
anno magyar animációtörténettel végre elkészülő Szalay Péter is említette a
fesztiválon, hogy önerőből tudták csak befejezni filmjeiket. Költői túlzással
Ulrich Gábor/Örkény István Tulipánja kínálkozik
a helyzetre metaforának, aki este még beporozza a bibéjét, s másnap ki tudja
miért, kiugrik a hatodikról. Vagy, kicsit más hangszerelésben M. Tóth Éva Vox animae-je a zaklatott, frusztrált,
magányos hegedűről, mely, mint a partra vetett hal, hánykolódva, testéből furcsa
tüskéket növesztve keresi önnön hangját, hegedűsét, hallgatóságát.
Ebben a kontúrtalan, van
/nincs helyzetben egy biztos: a KAFF intézménye nélkülözhetetlen a hazai
animáció számára. Mikulás Ferenc és stábja idén is közel félszáz szponzort
mozgatott meg. A nagy öregek, a középgeneráció, a fiatalok, sőt a függetlenek
(Szaft) is bemutatkozhattak. A megnyitón Czakó Ferenc homokanimált – ezúttal
Muszorgszkijra, volt lengyel és annecy-i válogatás, nagyon komoly kortárs
ázsiai rövidfilm mustra, Sárga
tengeralattjáró, úttörő animátor nők (Tissa David, és Joy Batchelor), filmritkaságok
(például egy ismeretlen Bortnyik-animáció) Tóth Pál-, Ternovszky Béla-, Horváth
Mária-, Keresztes Dóra retrospektív, kapcsolt kiállítások (Farkas Antal Jama és
Czakó Ferenc életművéhez), s mindenekelőtt diákfilmek sosem látott
mennyiségben. Az idei KAFF magyar mezőnyének kétharmadát harminc alattiak
adták. Jól lenne előre lapozni az időben, vajon mire jutnak, milyen
lehetőségeik lesznek.
A diákfilmek idén önálló
szekcióban versenyeztek. A több órányi anyagból tucatnyi remek animátort tudnék
mondani, akikről még biztosan hallunk. Például a BKF-es Dell'edera Dávidot (Altalena) akinek egészen különös
vizuális logikája van. A Novusos Balogh András Szilvesztert, akinek az
egyébként díjazott Rabbit-ban az
egyszerűség volt az ereje. Módy Lucát, az Illyés Művészeti Szakképző
Akadémiáról, akinek viszont a humor az erőssége (Pályaudvar). Vagy a MoMÉ-s Takács Anikót, akinek az érzékenysége (Egy róka) kivételes. Pár éve a
diákrendezők még inkább a világteremtésben jeleskedtek. Ma már jók a történetmesélésben,
alkalmazott animációban, reklámban, klipben, merthogy zömmel ezeket a műfajokat
is ők csinálják. Fülöp József a MoME animáció szakának vezetője a képzés
filozófiájáról a fesztiválon úgy fogalmazott, hogy az ő diákjainak már a könyökén
jön ki a transzmediális szemlélet, annyit hallják. Ami, láthatóan annyit tesz, egy
huszonéves animátornak ma minden felületen, technikában, méretben,
megrendelőben kell tudnia gondolkodni. S rugalmasan idomulni a ki tudja milyen
új irányokat kijelölő komplex vizuális-kommunikációs-technikai forradalom
kihívásaira.
A sorozatok mezőnyében –
az egyelőre legbiztonságosabb állami mecenatúrában ez lenne a zászlóshajó – az
utolsó pár évben indult projektek közül szerencsére sokan életben maradtak. Új
részekkel bővült a moziban 50 ezer nézőt vonzó bölcsis-ovis korosztálynak szóló
Bogyó és Babóca (Bartus Erika, M Tóth
Géza, Krizsanics Antonin). Túlfutott a százon a Magyar népmesék két remek új epizóddal, van két új Világ látott egérke epizód is (rendezők:
Nagy Lajos, Szilágyi Varga Zoltán). A Négszögletű
kerek erdő Horváth Mária által készített feldolgozásához is van új rész (Maminti, a kicsi zöld tündér), s
legalább olyan jó, mint a korábbi Teheránban díjazott Lázár Ervin-adaptáció. Mindez
ugyan csigatempóban, a KAFF két éves ritmusához képest is lassan jött össze – a
Bogyó és Babóca esetében döntően önerőből
–, de legalább elkészült.
Talán nagyobb csapásszámmal
készülnek majd a Médiatanács által frissen elindított sorozatok. Két epizódja
van jelenleg az Egy komisz kölyök
naplójának. Gyulai Líviusz szerencsésen rátalált egy 150 éves amerikai olcsóregényre
– a Huckleberry Finn elődjére – mely remekül passzol a tőle megszokott bájosan
mulatságos, szecessziós, békebeli világhoz. Egy epizód készült el eddig Morvay
Gábor és Shibik József sorozattervéből, melyben a harmincas évek egyik irodalmi
slágerének, Nagy Lajos Képtelen
természetrajzának felfedezésére indulnak. Klingl Béla és a KGB stúdió pedig
egy hajtogatott figurákból álló, egyszerűségében is helyes papírvárosról szóló
sorozatot indíthatott el a hajtogatott Boxi
kutyával a címszerepben. A három
említett sorozatból egyébként leginkább az övé szól a gyerekeknek.
Én, ha tévés megrendelő
lennék, hosszú távon feltétlenül támogatnám a Patrick és Theót, a fiatal Nagy Márton, Nagy Ervin, Kovács Márton tíz
év körüli kiskölyköknek készülő akció-sci-fi-jét, valamint Szoboszlay Eszter
fantáziadús kislányoknak szánt Ismeretlen
földlakók-ját. És mindenképp rendelnék Szirmai
Márton Grimm Café-jából egy
mini-sorozatot. Már csak azért is, mert a kecskeméti iskolásokból álló
gyerekzsűri a Grimm Cafét látta idén
a legjobbnak. Mi lett Jancsival, Juliskával, Hófehérkével, Hamupipőkével a „Boldogan
éltek míg meg nem haltak” után? Mi történik a lejátszott mesehősökkel? Szirmai
mindig ilyen bizarr nézőpontokat választ. Jancsi és Juliska például építési
vállalkozók lettek. Hófehérke alaposan megcsúnyult, Hamupipőke pedig egy
öregotthonban unatkozik, de időnként megisznak együtt egy capuccinót a Grimm
Caféban, és beszélgetnek a régi időkről. Örültem, hogy Szirmai átrándult az
animációba. S hogy rajta kívül Szeiler Péter és Zomborácz Virág is – mindketten
fiatal tehetséges natúrfilmesek, – feltűnt a mezőnyben. A hazai mozgóképkultúrának
nagy hiánya, hogy szinte egyáltalán nincs átjárás játékfilm, animáció és
dokumentumfilm között, miközben a fent említett kommunikációs forradalom már
régóta ezt igényli.
A szakmai
beszélgetéseken sokan leginkább a szerzői animációért aggódtak. Mi lesz, ha az
állami mecenatúra erre a műfajra a jövőben már nem tart igényt. Jelenleg
ugyanis az NKA már nem, a Médiatanács pedig csak nagyon szórványosan támogatja
a magyar animációnak ezt a legbecsesebb ágát. A szerzői filmnek ráadásul mindig
nehéz bizonyítania önnön szükségességét. Kinek hiányzik, ha nem készül el a
legújabb Ulrich-, Tóth Pál-, vagy Csáki film? Mindig ott van a sanda logika,
hogy a szerzői film csak „viszi a pénzt”. Miközben évtizedek óta – animációban
és natúrfilmben egyaránt – az a furcsa kultúrpolitikai játszma megy, hogy mivel
nincs koncepció, kapacitás és főként nagyságrenddel nagyobb pénz színvonalas és
elégséges számú közönségfilmre – új 100 részes Mézga családra, Vízipók,
csodapókra, Vili a verébre, Ludas Matyira, drága natúrfilmes
kaland-, vagy történelmi filmre –, az olcsó, gyakran low budget művészfilmek
kénytelenek eljátszani, hogy van magyar mozgóképkultúra. Sőt, még a balhét is
elvinni emiatt! Mert persze a hoppon maradt közönség frusztrált, és időnként dühödten
beszól. Egy egészséges filmkultúrában közönség- és szerzői film millió válfaja,
árnyalata egyetlen megbonthatatlan ökoszisztémában működik. Erre lehet majd
rácsodálkozni többek közt Szalay Péter ősszel bemutatásra kerülő Pannónia anno című filmjében, melynek Matolcsy
György, a Pannónia egykori producer-igazgatója a legfontosabb szereplője. Akinek
múlhatatlan filmtörténeti érdeme, hogy megértette, egy aranykorhoz a Vuk mellett a Habfürdő is szükséges. A hollywoodias Dargay Attila és a követhetetlen
Kovásznai egyaránt nélkülözhetetlen. És köztük a teljes paletta is ott kell,
hogy legyen.
Idén szerzői filmekből
valóban szerényebb volt a felhozatal, s főként történt egy látványos generációs
átrendeződés, a szerzői mezőnyt is döntően fiatalok adták. MoMÉ-s diplomázó
volt a versenymezőny közel fele (Vácz Péter, Gelley Bálint, Bárdos Attila,
Bakos Barbara, Emil Goodman, Lőrincz Áron, Horváth-Molnár Anna, Hermán Árpád) s
mindegyikük markáns virtuóz munkákat mutatott.
A filmkritikusok idén
már díjazták Vácz Péter Nyuszi és Őz
című filmjét, mely rendkívül érdekesen épít össze egy dimenzió-tanulmányt egy
barátságtörténettel. Gelley Bálint (Otthon)
drámai hatáskeltő és dekoratív ábrázoló. Bodor Ádám Tanyasi lány című novelláját adaptálta, – végítéletszerű árvíz, csónak,
benne öreg párkák és egy alvilági révész, fiatal lány egy háztetőn, mindenkijét
elvesztette és nem akarja, hogy megmentsék. Az egyik legerősebb film volt a
mezőnyben. Giccs-gyanús, kicsit öntetszelgő, de vizuálisan különleges, bonyolult
és elegáns volt Emil Goodman filmje, a Heaven's
Vanguard. Slágergyanús film Hermán Árpád rövid Sajnálom-ja, Sofőr és Szarvas udvarias cseveje már egy másik
dimenzióban, közvetlenül a frontális ütközés után. És remek filmet hozott Horváth-Molnár
Panna. A Dipendenza nagyvonalúan
elrajzolt, vizuálisan leleményes halpiaci háromszögtörténet az észt Priit Parn
stílusában, sorozatra elég ötlettel, a halmotívum gazdag, kreatív
felhasználásával, izgalmas bakugrásos dramaturgiával. A sztorit Zomborácz Virág
írta.
A szerzői mezőny egyik legnépszerűbb
darabjának (Három nagymamám volt) alkotója
idén Gláser Kati, aki viszont tanít a MoMÉ-n. Az utolsó KAFF-on az ő Fin-je volt a fődíjas. És nagyon jó, hogy
most újrázni tudott. A Fin egy lepkekönnyű
filozofikus darab volt a „világteremtő vonal” toposzára. (A vonal szerepében egy
kutyapóráz.) Új filmjének a személyes hang, az unikális karakterábrázolás és a
meseszövés egyaránt erőssége. Gláser Kati remekül ötvöz mélyet és populárist, három
nagymamája – a verekedős törpe, a szelíd galambszerű vidéki nő, meg a kicsit
süket colos barna, aki már majdnem vénlány maradt mikor betoppant a nagypapa –,
imádni valók. A három nagymama egyszerre a szerzőé és mindannyiunké, mint a
legjobb családtörténetekben.
A KAFF-ban többek közt
az is jó, hogy 1996 óta minden fesztiválra elkészül egy új Tóth Pál film. A Paja
filmek rajongói – magam is –, imádják ezeket a tűéles 3D-vel ábrázolt minimál-hiperrealista
abszurdokat. Az agyonunt reggelt, ami már annyira triviális, hogy nem az ember öltözik
fel ruhába, hanem a ruha öltözik fel emberbe. (Egy újabb nap) A horgász szezonzáró napját, amikor a horgász mindent
passzentosan összecsomagol a következő nyárra, pecabotot, sátrat, kutyát,
szigetet, végül magamagát (Szezonvég).
És a Paja-filmekben az a legérdekesebb, hogyan tudnak ezek a túlontúl egyszerű történetek
–, benne a túl egyszerű, mindig magányos hőssel – mégis annyira emberiek lenni?
Szemadám György szerint Tóth Pál filmjeiben van valami keleties hatás. Igaza
lehet. Új filmje, a Zápor például egy
perfekt horror, de nem a nyugatias ijesztgetős, hanem a keleties misztikus
filozofikus típusból. Amikor egy könnyű nyári zápor után egy közönséges
vízcsepp begördül a szürkénél is szürkébb kisnyugdíjas öregasszony otthonába és
elszabadul a pokol.
A rezervált Tóth Pál tökéletes
ellenpárjának M. Tóth Éva, a kortárs magyar animáció egyik legaktívabb, legszenvedélyesebb
alakja tűnik. M. Tóth, amellett, hogy ő viszi a BKF-es animációsokat, két
filmmel is jelentkezett az idén. Munkái mindig szenvedélyesek, zaklatottak, ő kicsit
mindig belehal abba, amit csinál. A Vox
animae hatásos, erős. Karinthy Capillária
adaptációjában viszont szerintem valami elsikkadt. Ügyefogyott férfihőséhez, aki
elvész az amazontársadalomban, nem nagyon lehet kapcsolódni. M. Tóth – mestere,
Reisenbüchler Sándor kollázs-technikájával összeépített – nőuniverzuma viszont
szuggesztív, félelmetes, ha hangulatilag kicsit egysíkú is.
Az experimentális animációt
mindössze Ulrich Gábor és Hegedűs 2 László képviselték idén. Mindketten a
70-es, 80-as évek szellemi örökségére villantottak rá, arra az időszakra,
amikor a mozgóképi kísérletezés – Bódy, Erdély, Jeles, Háy Ági, Maurer Dóra, Kovásznai,
Tímár, Szirtes, Tóth János és még sokak jóvoltából – itthon a zeniten állt. Hegedűs
2 Rögtön jövök című filmje egy a
70-es években (még a BBS-ben) – valószínűleg Super8-ra vett – papír- performance
véglegesített verziója, Weöres Sándor soraival körítve a képzelet és a
képzelődés különbségéről.
Ulrich Gábor évek óta
konzekvensen dolgozik egy különleges grafikai világon. Lebegtetett gomolyag-struktúrákat,
felismerhető és azonosíthatatlan formákból alkotott csökevényes kreációkat
állított ki utolsó kecskeméti kiállításán, s most ehhez a világhoz hozzápróbált
egy Örkény egypercest (Tulipán), és
Hajas Tibor egyik töredékességében is radikális szövegét. (Mit kell tudni a kutyaidomításhoz?) A pénzadó ilyenkor gondolja,
ezt ugyan mi a fenének? Pedig mindhárom munka talányos, érdekes, tudattágító,
sokszor újranézhető, szabadon hasznosítható, ahogyan egy mozgóképes kísérletnek
működnie kell. Mi több Ulrich grafikai közvetítésével Örkény és Hajas szövegei
is kapcsolatba léptek.
Még egy fontos munka,
mely több is, kevesebb is mint a szokásos szerzői rövid animációk. Szoboszlay Péter
pszichológusok és pedagógusok közreműködésével a vörös iszap katasztrófa gyerekáldozataival
készítette el Gyerekek vörös tájban című
filmjét. Devecseri iskolások, úgy harmincan, egy terepasztalon próbálják újrateremteni
azokat a helyeket ahol mindennapjaikat élték. A patakpartot, a játszóteret, a
postát, az iskolát, az otthonukat. Egészen a végzetes napig, mikor kilépett
karámjából a vörös rókaként ábrázolt gyilkos iszap. Szoboszlay 15 éve dolgozik
gyerekekkel. Ez a munka pedagógusi működésének is kitüntetett pillanata.
FiImként tán kicsit beragadt, ahhoz hogy igazán drámai legyen, esetleg meg
kellett volna nyitni a doku-műfaj felé. Szoboszlay diszkréten közelít szereplőihez/alkotótársaihoz,
csak a kezüket látjuk, hangjukat halljuk, azt is foszlányosan. Hogy igazán
átélhető legyen, ami ezekkel a gyerekekkel történt, valószínűleg arcot is
kellett volna kapniuk. A filmkészítés terápiás ereje azonban ezúttal fontosabb,
mint a nézőre gyakorolt hatás. Zalán Vince hívta fel a figyelmet a KAFF-on a
tényre, hogy Szoboszlay az egyetlen a magyar filmesek közül, aki filmet készített
a vörösiszap katasztrófáról.
Az idei KAFF abszolút
győztese a My name is Boffer Bings című
film lett. Csáki László kréta-animációja kapta a zsűri nagydíját és a fesztiválon
jelen lévő kritikusok díját is. Csáki, aki egyébként szintén a MoME tanára, sok-műfajú,
sokarcú alkotó. 2005 óta csinál kréta- animációkat, rengeteg időt/energiát pazarol
ezekre a puritán filmekre. A My name is..
egy Ambrose Bierce adaptáció, szűkszavú, takarékos filmnoir egy durván elfajuló
kozmetikai bizniszről. Csáki világa nyomott, szorongató, egyáltalán nem
bombasztikus. Ezt a darabot állítólag évekig rajzolta. Nem véletlenül
említettem cikkem elején a magyar animációsok állhatatosságát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11476 |
