Pápai Zsolt
De rouille et d’os – francia, 2012. Rendezte: Jacques Audiard. Szereplők: Marion Cotillard, Matthias Schoenaerts. Forgalmazó: SPHE. 117 perc.
A rendezőként két évtizede
debütáló Jacques Audiard zseniális szürke eminenciás, aki ugyan nem
forradalmian új filmeket készít, de minden munkája figyelmet kelt. A műfaji
öntőformákat és a hagyományosabb elbeszélőtechnikát felhasználva bravúrosan
képes a szereplők lélektani útját bemutatni, néha hatást is vadászva, de
jobbára a jó ízlés határain belül maradva. A nyolcvanas évek francia
újromantikusaihoz – Bessonhoz, Carax-hoz, Beineix-hez – hasonlóan kivált a
melodrámát és a bűnügyi zsánereket kedveli, sőt alkalmasint azok keverését sem
veti meg (A számat figyeld!; Halálos szívdobbanás; A próféta).
Legújabb
filmje a melodráma felé húz, és bár bűntény is akad benne, a feszültséget nem a
bűnügyi, hanem a szerelmi szál biztosítja: a néző az expozíciótól tisztában van
vele, hogy love storyt lát, ugyanakkor
a két főszereplő látványosan nem tud egymás iránti érzelmeiről. A suspense
abból fakad, hogy végig kérdéses–kétséges: vajon ráébrednek-e szerelmükre?
A
történet leírhatatlanul steril és banális. A delfinárium lábait vesztő csodanője,
Stéphanie és a drogos feleségétől kisfiát magához vevő, kidobóemberként és
illegális utcai harcosként dolgozó Ali összetalálkozik a francia Riviérán, majd
barátkozni kezdenek. Az egyik fizikailag, a másik pszichésen sérült, ráadásként
pedig mindkettő mérhetetlenül magányos – nehezen hihető, hogy ebből az
alaphelyzetből kihozható egy manírmentes film. Márpedig – kis kisiklásokkal – kihozható,
részben az említett suspense, részben a ragyogóan megrajzolt figurák és az őket
alakító színészek miatt. Marion Cotillard játéka pazar, mint mindig, de kivált
az Alit megformáló Matthias Schoenaerts (Bikanyak;
Fekete könyv) vállán van hatalmas
súly: figurájának fő feladata, hogy nyersességével a témában rejlő
érzelmességet gátak közé szorítsa, túláradni ne engedje.
A
centrális férfialak származása, neve és társadalmi státusza ugyan távolról
Fassbinder A félelem megeszi a lelket
című mesterművét idézi, mindazonáltal Audiard sokkal inkább kapcsolódik
bizonyos klasszikus hollywoodi és kortárs francia mintákhoz. Az ötvenes évek álomgyári
melodrámáját azzal idézi meg, hogy rendre kikacsint Leo McCarey Félévente randevújára (lásd a tolószékbe
kényszerült nőfigura szerepeltetését, és a testi-lelki bénultságot legyőző
szerelem motívumát), míg a közelmúlt viharos sikerű francia opusza, az Életrevalók hatását a történet
vonalvezetése és a főhősök közti viszony alakulásának rajza mutatja.
Jóllehet
a rendező–forgatókönyvíró nem tudja végig szinten tartani művét (a halmozott
krízishelyzetek adagolásánál, kivált a zárlatban, megcsalja az arányérzéke és
az ízlése, és ekképpen a giccshatárig óvakodik), ám ennek ellenére pozitív a
mérleg. Igaz, a Rozsda és csont nem
annyira egyben tartott, mint a Félévente
randevú, nem annyira humoros, mint az Életrevalók,
és nem is annyira mély, mint A félelem
megeszi a lelket, de szép mozi: megmelegedik tőle a szem.
Extrák:
Audiokommentár Jacques Audiard rendező–forgatókönyvíró és Thomas Bidegain
társ-forgatókönyvíró közreműködésével; kimaradt jelenetek, kommentárral;
werkfilm; kisfilm a vizuális effektusokról; kisfilm a bemutatóról a Torontói
Nemzetközi Filmfesztiválon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11468 |
