Andorka György
A bűvész és a filmes produkciója egylényegű, mindkettő a hatásos szemfényvesztésre épül.
A múlt századfordulón a kinematográf és
leszármazottai addig ismeretlen hatalmat adtak a közönségüket megbűvölni akaró
hivatásos szemfényvesztők kezébe: a vérrel-verejtékkel kivitelezett színpadi
trükkök lehetőségeinek spektruma eltörpült a másodpercet 24 darabra szaggató
filmszalag képességei mellett. Méliès egyetlen hajtókar segítségével
varázsütésre állítja meg az időt és tüntet el csontvázhadsereget, Buster Keaton
álomittas mozigépészként minden mozdulatával újabb lehetetlen helyszínen
találja magát Az ifjú Sherlockban,
vagy akár nézők és előadók bőrébe bújva játszik egyazon pillanatban, ahogyan
teszi azt a Színház legendás
nyitányában. A filmkamera tekintete felszabadította a színházi zsöllyét tér és
idő korlátai alól – az ajándékba kapott prosztetikus szem azonban véglegesen
magához láncolta és uralma alá vonta a nézőt: többé nem volt, aki a kulisszák
mögé lesve elrontsa a játékot és lerombolja az illúziót. Ha a mozgóképes
felvétel maga a bebalzsamozott idő, a mélièsi trükkfilm a fizika törvényeit
megszegni látszó lehetetlen pillanatok lenyomata: gépzongorára hangszerelt, lyukkártyába
zárt bűvészmutatvány.
Színpadi őseik a
kezdetektől azonosulási pontot jelentenek a gyöngyvászon mágusainak: a bűvész
karakterek szerzői alteregók, masinériáik a filmgépezet allegóriái lehetnek. Az
illuzionisták többek között olyan filmes szerzők munkáiban jelentek meg
szerzőmetaforaként, mint Ingmar Bergman, aki az Arc kosztümös darabjában (az életmű visszatérő témájaként)
egyszerre tesz hitet a művészet ereje mellett és leplezi le a maszk mögé
pillantva a szemfényvesztő mutatványos belső válságát, vagy a kortárs
midcult-fenegyerek
Christopher Nolan, aki
eltérő művészi hitvallásokat jelképező absztraktumok párharcát örökítette meg a
Batman-filmjei között leforgatott kisebb léptékű, de nem kisebb ambíciójú A tökéletes trükkben. Nolan
gyilkosságtól és öncsonkítástól sem visszariadó megszállott figuráinak előképe
Vincent Price őrült illuzionistája az 1954-es The Mad Magician című filmben. Az ötvenes évek elején felfutó 3D-s
hullám kései darabjában a Price által alakított főhős színpadi trükkök
kiagyalója, aki legújabb, borzongató számával szeretne végre-valahára
reflektorfénybe kerülni. A jogok felett rendelkező menedzsere azonban
kihasználja és megalázza őt, önállósodási törekvését pedig csírájában fojtja
el. A producerre végül lesújt a szerző bosszúja, aki tehetetlen dühében
bestiálisan meggyilkolja munkaadóját. A mágus ezután átváltozó-művészetét saját
céljainak szolgálatába állítva végrehajtja a tökéletesnek tűnő trükköt, és a
halott szerepét eljátszva alibit kreál magának. Ezzel azonban az események dominószerű
láncát indítja el, melynek során egymás után kényszerül eltüntetni a titkát felfedő
tanúkat, mígnem a befejezésben utoléri a végzet és saját krematórium-trükkjének
áldozata lesz.
Jacques Tati
asztalfiókban maradt forgatókönyvéből készítette el Sylvain Chomet 2010-ben Az illuzionista című animációs filmjét,
amelyben a Tati saját alteregójaként megjelenő bűvész történetében a régi
vágású színpadi szórakoztató arcára fagyott mosolya mögötti magányát és
feleslegesség-érzését énekli meg. A tengerentúlon az idén bemutatott A fantasztikus Burt Wonderstone
pozitívabb végkicsengésű, harsány vígjátéki sztori egy bűvészpárosról, akiknek
sokéves barátságát és munkakapcsolatát egy Steve Gray nevű konkurens állítja
próbatétel elé. Ahogyan Az illuzionistában
Tati bűvésze a divatos rockzenekar teltházas koncertje után üres széksorok
előtt adja elő ósdinak tartott trükkjeit, úgy fogynak a nézők a duó
fellépéseiről Gray-nek köszönhetően, aki zsigeri kizsákmányolásra utazó sokkoló
utcai performanszaival adja fel a leckét a hősöknek. Az illúzióit vesztett
címszereplő a mélypont után gyerekkori bálványa segítségével fedezi fel újra
hivatása értelmét, hogy az időközben külön utakra tévedt társával újraegyesülve
végül közös erővel vigyék győzelemre a kreatív szemfényvesztést a hatásvadász
sokkolás felett.
Az ezredforduló után, a századik születésnapján túl is új utakat kereső mozi korában Martin Scorsese pillantott vissza bűvészet és film origópontjára, melankolikus nosztalgia helyett a megújulásba vetett hit jegyében: új-hollywoodi forradalmárból az Álomgyár precíz, nagy tudású órásmesterévé öregedett rendezőikonként még mindig rajongó hevületű hommage-t alkotott a mozgóképi fantáziák francia ősatyjának A leleményes Hugo történetének 2011-es filmadaptációjával. George Méliès, aki saját maga színpadi bűvészként kezdte pályáját, az új médiumot munkásságának természetes kiterjesztéseként fogta fel: a varázslat nem vész el, csak átalakul – ahogyan azt Scorsese harmadik dimenzióba kiránduló kamerája is diadalmasan kiáltja világgá.
A kezemet figyeljék!
A bűvésztrükk lehet
pusztán apró geg, mint egy tárgy váratlan elővarázsolása az előadó kalapjából,
de többnyire még legegyszerűbb formájában is egy narratívára feszül, ahogyan
azt Nolan mindjárt A tökéletes trükk
kezdetén öntudatosan, saját cselekményére is reflektálva elővezeti: a
háromfelvonásos struktúra első eleme az „ígéret”, amikor a bűvész megmutatja
átlagosnak tűnő tárgyát (expozíció), majd ezt követi a „fordulat”, amikor a
tárggyal valamilyen rendkívüli dolog történik (bonyodalom), és a „jutalom”,
amikor a tárgy végül eredeti formájában előkerül (megoldás). A jól felépített
színpadi bűvészmutatvány eszerint minden filmes hatásműfajok esszenciáját
nyújhatja: suspense, sokkeffektus (amelyre extrém esetben akár egy betervezett gikszer
is rátehet egy lapáttal), majd a váratlan fordulat után a csodálat pillanata,
ami kéz a kézben jár a „hogyan csinálták” ámulatával.
Ez utóbbi nem áll távol
attól a mechanizmustól, amit Jason Mittel a kortárs televíziós sorozatok
komplex elbeszélői fogásainak elemzése kapcsán „narratív speciális effektusnak”
nevezett: az addigiakat bizonyos pontokon teljes egészében átértelmező trükkös
csavarok a látványattrakciókhoz hasonlóan a figyelmet az elbeszélő gépezet
működésére irányítják. Az élvezetet forrásává ilyenkor a „visszamodellező” játék
válik, és a nézőt a filmes illúzióból kiragadó narratív szerkezet a maga
konstruáltságban válik lenyűgözővé.
A bűvészfilmektől kevéssé meglepő fogás, ha a filmnézőket ilyen elmejátékra invitálják, amelyek esetében a diegetikus és narratív trükköt önreflexív módon képesek összeölteni egymással. A mutatvány kellékei közé tartozik egy azonosulásra alkalmas szereplő, mint A mágusban az eseményeket felgöngyölítő főfelügyelő, valamint a minden bűvésztrükk sine qua nonját jelentő elterelő mozdulatok garmadája (a hitchcocki „vörös hering” technika csúcsra járatásában jeleskedik például az idei Szemfényvesztők is). A mágus a közepén szinte mértani pontossággal felosztható cselekményében az első rész a hercegné halálával ér véget, a második rész pedig ezután teljes egészében a felügyelő nyomozásról szól, aki a nézővel együtt az első részben elhullajtott mozaikdarabok egymásba illesztésével végül feltárja a látszólagos gyilkosság mögött rejlő, aprólékosan kitervelt megtévesztés-sorozatot. A tökéletes trükk esetében a film az egymás titkait kibogozni igyekvő két rivális szemszögével felváltva azonosítja a nézőt, amit mindemellett még ravaszul alkalmazott időfelbontásos szerkesztéssel is bonyolít. De ha néhány részlet homályban is marad, a néző a végén megkapja a jutalmát, hiszen a bűvésztrükk is csak az eltüntetett tárgy megkerülésével válik teljessé. A legfontosabb információkat tartalmazó kártyalapok persze ritkán vannak benne a nézőknek eredetileg kevert leosztásban, csupán a legvégén kerülnek elő az asztal alól, az eseményeket visszapörgető és az ellipsziseket befoltozó jelzésértékű flashback-töredékek formájában.
Bűvész meló
Ha a színpadi zsebtolvajlás elismert bűvészeti ágként jegyzett műfaj, a caper filmek nagyszabású rablásait sem ördögtől való bonyolult színpadi mutatványok terepre átültetett változataihoz hasonlítani: látszatra lehetetlen feladatok megoldásai, melyek alapos tervezést, technikai felszereltséget és óramű pontosságú kivitelezést igényelnek. A betörés a nyers erő alkalmazása mellett ez esetben az elterelés és a szemfényvesztés művészete is, és, akárcsak a színpadi trükk, ritkán működik beépített emberek nélkül. A Szemfényvesztők idei opusza az Ocean’s Eleven alkalmi illuzionistái és az Eredet gondolattolvajai után megteszi a két tematika explicit összeházasításának logikus lépését, és a filmbeli a rablók ezúttal „A négy lovas” fantázianévre hallgató, hivatásos bűvészekből verbuvált csapat tagjai lesznek. A magas fordulatszámon pörgő cselekmény, amely a végső leleplezés mellett rögtön három elmetorna-megfejtés csomagot is kínál a nézőnek, nem tagadhatja az Ocean’s Eleven ihletését (olyannyira, hogy az első felvonás szinte a Soderbergh-mozi újrázásának tűnhet), eredeti koncepciójával mégis friss vért pumpál a zsánerbe. A rendező Louis Leterrier figyelmét az öniróniára való minimális hajlam mellett nehezen kerülhette a forgatókönyv olvasásakor a párhuzam: másodvonalas hollywoodi iparosként, vegyes fogadtatású megafilmekkel a háta mögött hosszú idő óta először dolgozhatott igazán erős alapanyagból – ha tetszik, hőseihez hasonlóan az asztalára került a továbblépés kulcsát jelentő tarot kártya, amellyel a lehetőségekhez képest valóban jól sáfárkodott. Ahogyan a filmbéli csapat feladata sem több mint hogy hátuk mögött hi-tech apparátussal és látszólag kimeríthetetlen anyagi forrásokkal hiba nélkül ültetessék át a gyakorlatba a háttérből figyelő agytröszt nagyszabású tervét, a francia direktor is balga lett volna eldobni a kínálkozó lehetőséget renoméjának legalább részleges helyreállítására.
Nem sejtve, hogy
mindeközben egy rafináltan kivitelezett bosszúhadjárat eszközei is, a kottából
játszó filmbeli Robin Hood-csapat számára a kasszarobbantó mutatványok pusztán
öncélú erődemonstrációkat jelentenek, amivel céljuk a mágusok titkos
társaságába való bebocsátás, újabb világraszóló mutatványok reményében. Az idő
kerekét megállíthatják, de az idők szavára még a mágusoknak is hallgatniuk
kell: a színházi nézőtér lenyűgözése önmagában már nem elég. „Mutatványunkat
ezúttal lefilmezhetik, szétküldhetik, megoszthatják, akár twittelhetnek is róla”
– hívják fel a publikum figyelmét a Lovasok második előadásuk előtt, a
fináléban pedig már minden médiafelület négyesfogatuk dicsőségét zengi: a
harmadik és egyben utolsó, sikeresen kivitelezett akciójuk után a Times Square
kivetítőinek fényében fürdő főhősök körsvenkje a digitális korban árucikké vált
varázslat valóságos apoteózisa. A napjainkban jószerével a járulékos bevételi
források és saját következő felvonásainak reklámfelületét jelentő
blockbuster-filmnek nagyot szóló, globális ingerküszöböt megugró mutatványnak
kell lennie: a nyári bemutatók sorában azonban a sikeres belépő titka manapság
nem is annyira a vásznon látott csodában, mint inkább az eseményfilmeket
konstruáló álomgyári marketing-gépezet pavlovi kondicionálásában rejlik.
SZEMFÉNYVESZTŐK (Now You
See Me) – amerikai, 2013. Rendezte: Louis Leterrier. Írta: Ed Solomon, Edward
Ricourt és Boaz Yakin. Kép: Mitchell Amundsen és Larry Fong. Zene: Brian Tyler.
Szereplők: Jesse Eisenberg (Atlas), Woody Harrelson (McKinney), Mark Ruffalo
(Rhodes), Isla Fisher (Henley), Mélanie Laurent (Alma), Michael Caine
(Tressler). Gyártó: Summit Entertainment. Forgalmazó: ProVideo. Szinkronizált. 115 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 29-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11464 |
