Kovács Marcell
Wheatley filmjeiben Ken Loach és Mike Leigh prolifilmjeinek nemes hagyománya találkozik szembe Scorsese gengszterbrutalitásával.
Eszembe nem jutna megkérdőjeleznia régi
bölcsességet, miszerint horror-rendezőből sohasem elég, de legyünk őszinték, az
elmúlt évtized horror-konjunktúrája után nem biztos, hogy a brit filmiparnakegy
újabb rémfilmesre lenneéppen égető szüksége. Michael J. Bassett (A végzet őrei, A vadász), Neil Marshall (Démoni
harcosok, A barlang), Christopher
Smith (Hajsza a metróban, Csapatleépítés, Fekete halál), JohnnyKevorkian (Az
eltűnt), James Watkins (Gyilkos
kilátások, A fekete ruhás nő)vagy
Peter Strickland (Varga Katalin balladája,
BerberianSound Studio)mind a
horror-hullám hátán bukkantak fel, és lettek nemzetközileg is ismertek, igaz,
többükről jó ideje nem sokat hallani.
Most éppen a Halállistát és a Vérturistákat jegyző Ben Wheatleya legfelkapottabb brit név horror-vonalon.
Rövid pályafutása, mindössze három filmje alapján úgy tűnik, nagyon is indokolt
a megkülönböztetettfigyelem. Miközben horrorfilmesnek nevezni túlzott
leegyszerűsítése rendezői karakterének, mert Wheatley nem horrorfilmeket
készít.
Vitathatatlan,
filmjeiben kitüntetett szerepet játszik a látványos, elborzasztó erőszak, és a
természetfelettivel játszadozó Halállistavalóban
horrorfilm, ámWheatley filmjei dacolnak az egyszerű műfaji besorolással. Szándékosan
keveri a műfajokat, vagy még inkább: szívesen rejti műfaji álca mögé
mondanivalóját.
Már 2009-es
bemutatkozásával, aDown Terrace-szel
is elbizonytalanította a skatulyákban gondolkodó kritikusokat. A film a Halállista sikere után kapta csak meg az
őt megillető figyelmet, holott valódi kis gyöngyszem:már ott bujkálnak benne a
későbbi filmek tematikai és formai finomságai. A Brighton Down Terrace
negyedében játszódó történetben apa és fia rövid börtönbüntetésük után
hazatérve keresi a besúgót, aki sittre juttatta őket. A kispályás gengszterek
hatalmi vetélkedése mögött egészen hétköznapi családi dráma feszül, domináns
apával, csendes, de határozott anyával és a kettőjük között őrlődő túlkoros
fiúgyerekkel. Apja tekintélyének nyomása alól a fiú számára barátnőjének
váratlan terhessége felkínálja a házasság menekülési útvonalát. A sorházas
környék, a szűkös hátsó kertek világa az a közeg, amelyben Wheatley otthonosan
mozog, itt élnek azok az emberek, akiket ismer, akikről mesélni akar. Izgatott
kézi kamerás felvételei, a beszélő fejek nyomasztóan szűkös, közeli képei és az
improvizációt is megengedő színészvezetés cinémavéritéhangulatot
kölcsönöz a jeleneteknek. A figurák elevenek, háromdimenziósak, a helyi
gengszterfőnök apa zavarba hozkiszámíthatatlanságával: pipával lazuló öreg
hippi, de filozofikus eszmefuttatásai nem tűrnek ellenvetést. Egy idő után elszabadul
az erőszak, a film végére sűrű egymásutánban hullanak a banda tagjai és vétlen
családtagjaik. Ken Loach és Mike Leigh prolifilmjeinek nemes hagyománya
találkozik szembe Scorsese gengszterbrutalitásával. Egyszerre váratlan és
indokolatlan is az erőszak kitörése, Wheatley forgatókönyve most sem
magyarázkodik. Csak jelez és sugall, de a megfejtést mindig a nézőre bízza. Az
elhamarkodott befejezéssel aztán éppen e hitvallásának mond ellent, de ezzel
együtt is a film izgalmas és eredeti kísérlet. Ha Wheatley nem kanászodik el a
jövőben, és sikerül tartania magát eredeti elképzeléseihez, a Down Terrace lehet az ő Aljas utcákja, az első megfogalmazása
mindannak, ami később következik.
A széles körben ünnepeltHalállista(Kill List, 2011) még hatásosabban aknázza ki a műfaji keveredésben
rejlő lehetőségeket. A hátteret itt is kisrealista családi dráma adja, egy
másik síkon viszont bérgyilkosos thrillert látunk, egy idő után pedig teljesen
összefolynak a színek, az álom és a valóság határvidékén tébolyult okkult
rituáléba torkollnak az események.A foglalkozására nézve bérgyilkos családapa
egy szerencsétlen kimenetelű munka után felhagyna kockázatos hivatásával, ám
hogy úrrá legyen a családi békét fenyegető anyagi nehézségeken, elfogad egy
gyanús, de jól fizető megbízást. Az utolsó meló noir toposza kezdettől fogva fenyegető árnyékot vet a film
cselekményére, ám az események idővel olyan iszonyatos irányt vesznek, amire még
a lélekben felkészült néző is teljes döbbenettel reagál. Az erőszakjelenetek
brutalitása most is felkavaró. Wheatley-nek jó érzéke van pusztán az erőszak
látványával súlyos fájdalmat okozniközönségének. Filmjeiben a halál mindig megrázó
vizuális élmény. Különös vonzalom fűzi például a kalapácshoz, több szereplője
is kalapácsot használ az emberélet kioltására, és a tapintatosan ölő
lőfegyverekhez szokott nézőt szíven üti minden egyes gondosan megmutatott, nyakszirtre
mért csapás. Wheatleyabból indul ki, hogy a kalapácsot mindannyian ismerjük,
tudjuk, milyen kellemetlen, ha az ember az ujjára üt vele, tehát el tudjuk képzelni,
mekkora fájdalmat okozhat a koponyánkba hatolva. A közkeletű félelmek
megfilmesítésre építő hitchcocki gondolat ez, és miként Hitchcock, úgy Wheatley
is közeli ismeretségben van a nézővel. Jól tudja, úgy szolgálhatja ki a
közönség kíváncsiságát, ha szembemegy az elvárásokkal. Ezért vegyíti a
kisrealista drámát a thrillerrel és a pogány horror régi brit hagyományával.
Tehetségének bizonyítéka, hogy ez a bizarr műfaji elegy nagyon is homogén
egységgé válik, bármelyik ágát nyesnénk is le, a film kevesebb lenne.
Wheatleyamatőrfilmekkel
indult a videómegosztók hőskorában, majd komédiasorozatokat forgatott a BBC-nél.
A humorral később sem szakított. Nem könnyen megmagyarázható, ám annál
hatásosabb módon első filmjeiben is jelen volt a humor, a Vérturistákban (Sightseers,
2012)azonban főszereplővé lépett elő. A címszereplő komikus páros által hozott
történet mintha Wheatley-től származna, szerencsétlen sorsú kisemberek
ügyetlenkednek az életük rendbe hozásán, egy spontán gyilkosságsorozattól a
szabadság boldogságát remélik, de a vérfürdő nemhoz megoldást. Az anyai terror
elől egy jóravaló sorozatgyilkossal romantikus vidéki kirándulásra induló Tina története
inkább idézi az Egy csepp mézvagy a Mi ketten keserédes világát, mint a Született gyilkosokét. A szereplők rettenetes
tetteik ellenére is szerethetők, amikor a film végén felvillan egy pillanatig,
ugyanolyan esély mutatkozik a boldog közös halálra, mint életük folytatására, a
néző a boldog közös halál happy endjének szurkol.
Érdekes, talán aggasztó
is, ahogy Wheatley távolodik a kis hátsó kertek világától. A Down Terrace díszletét még szinte végig
a sorházi lakás szűkös belsője adta, a Halállista
története egy kiadós családi veszekedés után már másfelé kalandozott, a Vérturisták hősei pedig amint tehetik,
elhagyják korábbi életük színterét, és vissza sem néznek. Wheatley következő
filmje az angol polgárháború korába tesz majd kirándulást, a hírek szerint
cseppet sem szokványos módon, utána azonban már amerikai pénzből forgatja,
továbbra is saját forgatókönyvből egy szörnypusztító kommandó történetét. Csak
remélni lehet, hogy megmarad műfaji mázzal leöntött hétköznapi történeteinél,
és nem szegődik el az Álomgyárba C kategóriás Marvel-hősöket instruálni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11462 |
